FőképFülszöveg:
Kezdetben csupán utcán randalírozó, szélsőséges és erőszakos alakok bandájáról volt szó, akik azonban alig néhány év alatt egypárti államot tudtak csinálni Németországból, hogy aztán Európa egyik legfejlettebb nemzetét morális, fizikai, kulturális romlásba és kétségbeesésbe taszítsák. Richard J. Evans hatalmas tudásról tanúskodó, igen olvasmányos könyvében ezt a folyamatot mutatja be. Részletesen vizsgálja az előjeleket, okokat és összefüggéseket, majd felteszi a sokakat kínzó kérdést: valóban elkerülhetetlen volt Hitler hatalomra jutása? Drámai módon idézi fel a káosznak, a gazdasági összeomlásnak, az erőszaknak és a megosztottságnak azt a vad forgatagát, melyben a Harmadik Birodalom terrorisztikus uralma megszülethetett.
 
Richard J. Evans (1947) neves brit történész. 1989 és 1998 között a Londoni Egyetemhez tartozó Birkbeck College történelemprofesszora volt, 1998-tól 2010-ig a cambridge-i egyetemen oktatott legújabb kori történelmet. "A Harmadik Birodalom születése" a korszakkal foglalkozó trilógiájának első kötete. A magyarul jövőre megjelenő második kötet a hitleri éra 1933-tól 1939-ig tartó szakaszát, a harmadik az 1939 és 1945 közötti második világháborús időszakot öleli fel.

Részlet a könyvből:
Az első világháború végén Erich Ludendorff tábornok, aki a konfliktus utolsó két esztendejében Németország katonai diktátora volt, bölcsebbnek vélte, hogy egy időre eltűnjön a közéletből. Amikor a császár 1918. október 25-én kinevezett utolsó, liberális kormánya éles hangú, elkeseredett vita után megfosztotta a hadsereg főparancsnoki tisztségétől, egy ideig Berlinben időzött, majd álszakállban és fekete szemüvegben Svédországba menekült, hogy biztonságos távolságra legyen a forradalomtól. 1919 februárjában úgy vélte, az ország túljutott a megpróbáltatások nehezén, és hazatért. A háború alatt olyan tekintélyre tett szert, hogy a radikális jobboldal azonnal elfogadta szimbolikus vezetőjének. A háború éveiben Ludendorff pángermán hódító terveket szövögetett, szívből gyűlölte a versailles-i békerendszert, és azonnal konspirálni kezdett, hogy a köztársasági rendszert megbuktassa. Maga köré gyűjtötte korábbi embereit, és lelkesen támogatta Wolfgang Kapp különítményeseinek rövid életű berlini puccskísérletét 1920 márciusában. Ennek bukása után otthagyta Berlint a barátságosabb Münchenért. Itt hamarosan kapcsolatba került egy korábban ismeretlen figura, Adolf Hitler körül szerveződő ultranacionalista körrel.
Ludendorff csatlakozása idején Hitlert már körülvette néhány lelkes követője és bizalmasa, akik később kulcsszerepet játszottak a nemzetiszocialista párt és a Harmadik Birodalom felépítésében. Legelszántabb híve, Rudolf Hess a Müncheni Egyetem geopolitika-professzorának, Karl Haushofernak a tanítványa volt. Hess apja, egy tekintélyelvű üzletember a háború előtt megtiltotta fiának, hogy tanuljon. A jelek szerint a fiatalember erős egyéniségű vezért keresett, akit feltétel nélkül tisztelhet és követhet. A nemzetiszocialista mozgalom több más vezéralakjához hasonlóan Hess sem a Német Birodalomban született, hanem az egyiptomi Alexandriában 1894-ben. Végigszolgálta a háborút, és 1918-ra a légierő hadnagya lett. A hadseregben megtalálta a tekintélyt, amelynek engedelmeskedhet, és Haushoferban a mestert, akitől tanulhat. Mégis elégedetlen maradt, és ezen nem változtatott az sem, hogy a szabadcsapatok és a Thule Társaság tagja lett. Végül rátalált Hitlerre, akivel 1920-ban ismerkedett meg. Az antiszemitizmus közös szenvedélyük volt: Hess megvetette a „zsidó falkát”, amely hite szerint elárulta Németországot 1918-ban, és már Hitlerrel való találkozása előtt sorra járta München munkásnegyedeit, hogy több ezer antiszemita pamfletet osszon szét a kétkezi munkások között. Hess Hitler személyében megtalálta hőskultusza vágyott ideálját. Rudolf Hess naiv, idealista fiatalember volt, akit nem fűtött személyes becsvágy és mohóság; Haushofer nem tartotta különösebben ragyogó elmének. Fogékonyságot mutatott az irracionális és misztikus tanokra, például az asztrológiára, Hitler iránti rajongó kutyahűsége már-már vallásos imádatra hasonlított, a vezért egyfajta messiásnak tekintette. Találkozásuk után Hitler csendes, passzív rabszolgája lett, a Café Heck asztalánál lelkesen itta a mester szavait, és fokozatosan levette Hitler válláról a gyűlölt rutinfeladatok terhét. Emellett megismertette Hitlert a közkeletű pángermán „élettérelmélet” (Lebensraum-Theorie) egy kifinomult változatával, amellyel Haushofer igazolni próbálta a kelet-európai német hódítási igényeket. Az elmélet legnépszerűbb megfogalmazása Hans Grimm A tér nélküli nép (Volk ohne Raum) című könyve volt 1926-ban.
Hitler számára másként bizonyult hasznosnak a megismerkedés egy rasszista fűzfapoétával és bukott drámaíróval, Dietrich Eckart egykori orvostan-hallgatóval, aki már 1918 decemberében mozgolódni kezdett a müncheni szélsőjobboldali körökben. Néhány bajor üzletember és a hadsereg támogatásával belefogott az Auf gut Deutschcímű politikai hetilap kiadásába. Eckart biztosra vette, hogy színdarabjait a zsidó kulturális dominancia miatt nem tűzik műsorra a színházak. Személyes kapcsolatban állt más rasszista és „árja” felsőbbrendűség-hívő szerzőkkel, például Houston Stewart Chamberlainnel, akinek műveit Németországban népszerűsítette. Sok antiszemitához hasonlóan a „zsidó” egyet jelentett számára a „felforgató” és „materialista” elemekkel; közéjük sorolta Lenint és II. Vilmos császárt is. A jó kapcsolatokkal rendelkező, jómódú Eckart Hesshez hasonlóan belépett a Thule Társaságba, és elég pénzt gyűjtött össze barátaitól és a hadseregtől, hogy megvásárolja a náci pártnak a társaság gyengélkedő újságját, a Völkischer Beobachtert. Eckart lett a kéthetente megjelenő lap főszerkesztője, és újságírói rutinjának köszönhetően 1923-ra rendes napilappá fejlesztette. Viszonylagos függetlensége és fölényeskedő hozzáállása miatt viszonya idővel megromlott Hitlerrel, így már 1923 márciusában el kellett hagynia a főszerkesztői pozíciót, s alig egy évvel később meghalt.
A Thule Társaságból magával hozott két társa sokkal megbízhatóbban és jóval tovább szolgálta Hitlert. Egyikük, Alfred Rosenberg, egy balti német származású építész más vezető nemzetiszocialistákhoz hasonlóan a birodalmon kívül, az észtországi Revalban született 1893-ban. Elmenekült az orosz forradalom elől, intenzív gyűlölet alakult ki benne a bolsevizmussal szemben, és a háború végén Münchenben kötött ki, ahol Eckart aprócska lapjának újságírója lett. Tizenhat évesen elolvasta Houston Stewart Chamberlain könyvét, és már 1914 előtt antiszemitává vált. Megszállottan hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című koholmányban, amelyet a cári titkosrendőrség kreált, hogy igazolja a zsidó világ-összeesküvés legendáját. Szívesen olvasta Gobineau-t és Nietzschét, és a háború után polemikus pamfleteket írt a zsidók és a szabadkőművesek ellen. Főként arra vágyott, hogy elismerjék lángelmének és vezető kulturális teoretikusnak. 1930-ra elkészült magnum opusával, amelynek példaképe, Houston Stewart Chamberlain iránti tiszteletből A 20. század mítosza (Der Mythos des 20. Jahrhunderts) címet adta. Rosenberg ezzel a nemzetiszocialista mozgalom ideológiai alapvetését akarta megírni. A könyv 1945-ig több mint egymillió példányban kelt el, és egyes gondolatai valóban nem maradtak hatástalanok. Hitler azonban saját bevallása szerint csak egy kisebb részletet olvasott a műből, és egyáltalán nem szerette álvallásos stílusát. Valószínűleg nagyon kevés olvasó rágta át magát az egész fullasztó szövegtengeren. A müncheni kávéházakban folytatott társalgásaik során Rosenberg hívta fel Hitler figyelmét az általa zsidó konspirációnak tartott kommunizmus veszélyére, és elhitette vele, hogy Szovjet-Oroszország valójában törékeny politikai képződmény. Az orosz antiszemitizmus szélsőséges összeesküvés-elméletei és népirtó indulatai Rosenbergen keresztül szivárogtak be a náci párt ideológiájába az 1920-as évek elején. A „zsidó bolsevizmus” Hitler gyűlöletének egyik elsődleges célpontja lett.
Szintén Eckart hozta a nemzetiszocialista mozgalomba Hans Frankot, egy karlsruhei ügyvéd 1900-ban született fiát, aki kezdetben apja nyomdokán jogot tanult, de 1919-ben csatlakozott a Thule Társasághoz, beállt Epp különítményébe, és részt vett München lerohanásában. Frank gyorsan Hitler hatása alá került, de soha nem jutott be a bizalmasok szűk belső körébe. Amikor 1920 januárjában meghallgatta egyik szónoklatát, sokakhoz hasonlóan ő is úgy érezte, hogy Hitler a szívéből beszél: „Kimondta, ami minden jelenlévő tudatában ott lappangott” – emlékezett vissza később. Egész életében tágra nyílt szemmel csodálta az erőszakot: istenítette a tett brutális embereit, és más náci pártvezéreknél direktebb és agresszívabb módon alkalmazta az erőszak nyelvét, talán éppen azért, hogy közéjük valónak tűnjön, de jogi képzettsége és családi háttere miatt megmaradt benne a jogtisztelet némi maradéka. Mindez különös ellentmondásban állt a durva stílussal, amellyel a gyilkos tetteket védelmezte. 1924-ben jogi doktorátust szerzett, és jogi szaktudása – bár korlátozott volt – jó szolgálatot tett a nemzetiszocialista pártnak. 1933-ig több mint 2400 esetben képviselte a párt perbe fogott tagjait, általában különféle erőszakos bűncselekmények ügyében. Nem sokkal azután, hogy először elvállalta néhány náci verőlegény védelmét, egyik volt tanára így kérlelte: „Kérem, hagyja ezeket az embereket! Semmi jó nem származik ebből! Azok a politikai mozgalmak, amelyek a tárgyalóteremben kezdődnek, ott is érnek véget.”
A szárnyát bontogató mozgalomnak ebben az időben már volt hivatalos programja, ezt Hitler és Drexler, Gottfried Feder „faji közgazdász” segítségével, közösen állította össze, és 1920. február 24-én elfogadták. A 25 programpont között szerepelt „valamennyi német egyesülése Nagy-Németországban”, az 1919-es versailles-i békeszerződés felmondása, „terület és föld (gyarmatok)” követelése „népünk ellátásának biztosítására és népfeleslegünk betelepítésére”, a „nem német elemek” bevándorlásának megakadályozása, valamint „a közönséges bűnözők, uzsorások, spekulánsok stb. halálbüntetéssel való sújtása”. A zsidókat megfosztották volna német állampolgárságuktól, idegen személyként regisztrálták volna őket, és megtiltották volna, hogy német újságok tulajdonosai legyenek vagy azokba írjanak. Szocialista húrokat pengettek, amikor követelték a „munka és fáradság nélkül szerzett jövedelem megszüntetését”, a „más társaságok tulajdonában lévő üzemek (trösztök) államosítását, a „nagy áruházak köztulajdonba vételét” és a „kamatrabszolgaság megtörését”. Az utolsó pont követelte mindezek „megvalósítása érdekében a birodalom erős központi hatalmának megteremtését”, vagyis a köztársasági parlamentek felváltását vagyoni és foglalkozási alapon szerveződő korporációkkal. A nemzetiszocialista párt programja a korszak jellegzetes szélsőjobboldali dokumentuma. A gyakorlatban nem sokat jelentett, és a szociáldemokraták 1891-ben elfogadott erfurti programjához hasonlóan gyakran semmibe vették és mellőzték a mindennapi politikai harcokban, bár a pártvezetés hamarosan „kőbe vésettnek” nyilvánította, hogy megelőzze a párton belüli viszályokat.
A belviszály mégis kitört, amikor Drexler bejelentette, hogy szeretné egyesíteni a pártot a bajor főváros más szélsőjobboldali csoportocskáival. Drexlert különösen érdekelte a Német Szocialista Párt, amelynek nagysága és programja nagyjából megegyezett a nemzetiszocialista pártéval, velük ellentétben viszont az északi országrész területén is jelen volt. Az egyesüléssel több befolyáshoz jutottak volna azok, akik Federhez hasonlóan taszítónak érezték Hitler lázító szónoklatainak közönséges stílusát. Hitler attól tartott, hogy háttérbe szorul az új mozgalomban, ezért 1921 áprilisában megtorpedózta a tárgyalásokat, azzal fenyegetőzve, hogy lemond. Újabb válság bontakozott ki, amikor Hitler Eckart társaságában Berlinbe utazott, hogy pénzt gyűjtsön a Völkischer Beobachter számára. Távollétében az egyesülési tárgyalások újraindultak, de ezúttal egy harmadik antiszemita kispárt is csatlakozott, amelynek Augsburg volt a központja, és amelyet egy sokak által Hitlerrel egyenrangú szónoknak tartott politikus, Otto Dickel vezetett. Hitler, mivel nem tudta megakadályozni, hogy párttársai csatlakozzanak a Dickel által megálmodott Nyugati Liga (Abendländischer Bund) nevű szervezethez – amely A Nyugat feltámadása (Auferstehung des Abendlandes) című, kissé misztikus rasszista szerzeményéről kapta nevét –, megsértődött, és minden párttisztségéről lemondott. A tárgyalások megakadtak, Drexler visszakozott, és kérlelni kezdte Hitlert, hogy térjen vissza a mozgalomba. Végül kevesen akadtak, akik vették volna a bátorságot, hogy megváljanak attól a férfiútól, aki demagóg szónoklataival elindította a párt gyors növekedését az elmúlt hónapokban. Az egyesülési terveket ejtették. Hitler összes feltételét fenntartások nélkül elfogadták a párt július 29-i különleges nagygyűlésén: közfelkiáltással megválasztották a párt „diktátori hatalommal” felruházott elnökének, és elhatározták, hogy megtisztítják a pártot a „befurakodott idegen elemektől”.
Hitler tehát teljesen az ellenőrzése alá vonta a nemzetiszocialista pártot, s háta mögött a mozgalom teljes támogatásával, propagandakampányt indított, amely hamarosan erőszakos provokációkba torkollt. 1921. szeptember 14-én egy csapat fiatal náci Hitlerrel együtt elment a Bajor Liga nevű szeparatista szervezet gyűlésére, és felmasírozott a szónoki emelvényre, hogy belefojtsa a szót a beszédet tartó Otto Ballerstedtbe. Valaki lekapcsolta a lámpákat, és amikor újra felkapcsolták őket, a nemzetiszocialisták Hitler nevét skandálva megakadályozták, hogy Ballerstedt folytassa a szónoklatát. A hallgatóság tiltakozott, mire a verőlegények rátámadtak a politikusra, ütlegelni kezdték, és durván letaszították az emelvényről. Ballerstedt súlyos fejsérülésekkel, vértócsában hevert a földön. Hamarosan megjelent a rendőrség, és véget vetett az incidensnek. Ballerstedt beperelte Hitlert, aki annak rendje s módja szerint egy hónapot ült a Stadelheim börtönben. A rendőrség figyelmeztette, hogy ha nem változtat a viselkedésén, kitoloncolják Ausztriába mint jogtalanul Németországban tartózkodó idegen állampolgárt. Hitler ettől nem ijedt meg. Nem sokkal a szabadulása után, 1921. november elején újabb verekedésbe keveredett egy sörözőben, ahol iszogató nemzetiszocialisták és szociáldemokraták söröskorsókat dobáltak egymáshoz. A nemzetiszocialisták hamarosan bokszerekkel, gumibotokkal, pisztolyokkal, sőt gránátokkal fegyverezték fel magukat. 1922 nyarán egy náci csoport köpködéssel, fütyüléssel és kiabálással fejezte ki gyűlöletét a Münchenbe látogató Friedrich Ebert köztársasági elnökkel szemben. Egy náci banda 1922 októberében Coburg városában durva verekedésbe keveredett egy nacionalista tüntetésen a szociáldemokratákkal, és gumibotjaikkal megfutamították őket. A pártot a legtöbb német államban hamarosan betiltották, különösen Rathenau külügyminiszter 1922 júniusában történt meggyilkolása után, amikor a berlini kormány lesújtott a szélsőséges szervezetekre, akár részt vettek a merényletben, akár nem. A jobboldali Bajorországban viszont szabadon garázdálkodhattak.
A nemzetiszocialista párt tevékenységében felbukkanó erőszakos elem elsősorban a mozgalom félkatonai szárnyának megerősödését jelzi. A „teremvédő” (Saalschutz) csoportot 1920 elején alapították, majd hamarosan átnevezték „NSDAP Boksz- és Sportszekcióra” (Box- und Sportabteilung). A barna inget és bricsesznadrágot, csizmát és sapkát viselő verőlegények – végleges uniformisuk csak 1924-re alakult ki – nemsokára megszokott látvánnyá váltak a müncheni utcákon, rendszeresen megtámadták az ellenfeleiket, vagy bárkit, akit zsidónak néztek. A verőlegények csapata olyan események hatására alakult át komoly paramilitáris szervezetté, amelyeknek nem sok közük volt Hitlerhez. A rendőrség nem nagyon zaklatta őket, mivel a Gustav Ritter von Kahr vezette bajor kormány rokonszenvezett az 1919–20-as „fehérterror” fő végrehajtóinak számító szélsőjobboldali félkatonai alakulatokkal. Hermann Ehrhardt kapitány, korábbi különítményparancsnok létrehozott egy hálózatot, amelynek tagjai politikai merényleteket követtek el Németország-szerte, több köztársasági politikust meggyilkoltak, és saját társaik közül is megölték azokat, akiket kettős ügynöknek véltek. Kahr miniszterelnök a köztársaságot porosz kreációnak tartotta, és Bajorországot a köztársaság-ellenes „rend” központjává akarta tenni. Ennek érdekében nagy létszámú „Polgári Véderőt” hozott létre közvetlenül a tanácsköztársaság bukása után, 1919 januárjában. Az állig felfegyverzett, katonai felszereléssel ellátott véderő léte nyilvánvalóan sértette a versailles-békeszerződés rendelkezéseit, ezért 1921 elején feloszlatták. A bajor radikális jobboldal ezután kénytelen volt újjászervezni magát, az erőszakos cselekmények száma hirtelen megnövekedett, és a véderő korábbi tagsága egy sor kisebb fegyveres szervezetet hozott létre. Több közülük bajor szeparatista irányultságú volt, és mindegyik antiszemita.
Ehrhardt 1921 augusztusában beléptette különítményes veteránjait a nemzetiszocialisták boksz- és sportszekciójába. Ezek a harcedzett verőlegények már túlestek a tűzkeresztségen a lengyelekkel folytatott sziléziai összetűzésekben, miután a németek nagy bánatára a tartomány egy részét a versailles-i békeszerződés értelmében át kellett adni az újonnan alakult Lengyel Köztársaságnak. Ehrhardttal a megállapodást Ernst Röhm hozta tető alá, egy másik különítményes veterán, aki 1919 kora tavaszán részt vett München lerohanásában. Az 1887-ben született Röhm, egy bajor vasúti hivatalnok fia, 1906-ban belépett a hadseregbe, és két évvel később tiszti rangra emelkedett. A háborúban frontszolgálatot teljesített, de két súlyos sebesülés után – egy srapnel szétroncsolta az orrát és súlyosan felsértette az arcát, majd Verdunnél mellkaslövést kapott – áthelyezték a hátországba.

A Kiadó engedélyével.