FőképFülszöveg:
A nevem Jonathan Beet. Beet, mint a répa.
Húsz éves vagyok, New Yorkban élek, és van egy titkom: látom a szellemeket.

Ez legutóbb is kimondottan nagy gondot okozott, amiért természetesen engem tettek felelőssé.
"Kösz, Charlie, az életem romhalmaz lett miattad!
Napok óta csak ez az egy gondolat ismétlődött a fejemben. Én idióta, küzdöttem az egyértelmű ellen, és mi lett a vége? Az, hogy egy New Yorktól legalább hatezer kilométerre fekvő diliházba száműztek. Rendkívül tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt, ki segíthetett volna rajtam."

Akkor nem sejtettem, hogy a megpróbáltatásaim java még hátra volt.
Első látásra beleszerettem Cléóba, a bolondokháza egyik, gyakorlaton lévő ápolójába. Tőle hallottam, hogy érkezésem előtt az egyik, drogfüggő lány elszökött az intézetből. Unatkoztam, gondoltam utánanézek az ügynek. És abban a pillanatban belekeveredtem egy sorozatgyilkosságba...

Részlet a regényből:
A Rémálom

A kálváriám durván egy éve, 2008. június 6-án, pénteken kezdődött.
Őszinte leszek, emlékeim hiányosak. A mai napig nem tudom pontosan, mi történt a Rémálom előtti órákban, és a karambol pillanatában. Egyetlen biztos emlékem, hogy felordítottam:
– Apa, vigyázz! – de elkéstem.
Azonban a csattanást követő, minden egyes apróság intenzíven bennem él. Hihetném, hogy csak képzelődtem, ám sajnos nem így történt. A csattanást követően vakító fehérségbe öltözött a világ.
Pontosan olyan volt, mint amilyennek elmesélik.
Súlytalanul, fájdalmak nélkül száguldottam a semmibe. Hangfoszlányok összemosódott zsivaja zúgott a fejemben, végül monoton, gépi pittyegésben teljesedett ki, és hirtelen tisztává vált előttem a világ. Charlie-val egymás mellett álltunk, a műtőbe tolt hordágyak körül sürgölődő orvosokat és ápolókat fürkésztük. Szakszavakat harsogtak, és halomba hordták műszereiket. Harcoltak a halállal.
Charlie fején hatalmas, vöröslő seb éktelenkedett, pólóját vércseppek pettyezték. Borzalmasan festett.
Az egyik ápoló, vérrel teli zacskóval kezében sietett az egyik ágy felé, és egyszerűen átsuhant rajtam. Nem fájt, csiklandozott.
Bár rögvest megértettem mi történik, higgadt maradtam, barátom azonban egyfolytában szajkózta: meg fogunk halni. Hogy lelket öntsek belé, átöleltem. Reszketett.
– Ennek így nem lehet vége. Nekem még... – nyöszörögte, de félbeszakítottam.
– Hidd el, minden rendben lesz – mormoltam. Mindig én voltam kettőnk közül a kiegyensúlyozottabb.
Szégyellem, de az események sodrásában eszembe sem jutottak a szüleim. Pedig négyen utaztunk a kocsiban.
Charlie-val a New Jersey állam, Hoboken városában rendezett úszóversenyen indultunk, hogy ne kelljen az iskola buszával zötykölődnünk, és nem utolsó szempontként, hogy apám láthasson a versenyen, a szüleim fuvaroztak bennünket. Charlie későbbi elmesélése szerint, rossz teljesítményem miatt maximalista, és egykoron úszóbajnokként ünnepelt édesapám kikelt magából. Nem koncentrált az útra. Frontálisan ütköztünk egy, a sávunkba áttérő kamionnal. Mint a nyomozás során kiderült, a sofőr elaludt a volánnál, szabályosan letarolt bennünket.
Karcolások nélkül megúszta a balesetet.
Mikor az egyik ágyhoz rendelt gép pittyegése megnyugtatóan lelassult, Charlie kiszakadt az ölelésemből, és odasietett.
– A fiú állapota stabil! – kiáltotta tárgyszerűen a doktornő, aki, amint felém fordult, nevet is kapott: dr. Carrigan.
Charlie vádló tekintetéből kiolvastam, melyikünk feküdt a mázlista helyen. A következő másodpercben megvadult, végtelen sípolás töltötte be a helyiséget. Összenéztünk Charlie-val. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. A legjobb barátom, akiért akár tűzbe tettem volna a kezem, könnybe lábadt tekintettel vádolt. Gyűlölt. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, ám azóta csak egyre biztosabbá váltam benne: Charlie jobban örült volna, ha aznap este én halok meg. És vajon jogomban áll ezért okolni? Vajon én mit éreztem volna fordított esetben? Bár akkor teljesen mindegy volt, a balesetet ugyan túléltem, valójában megsemmisültem létezni.
Két napig feküdtem a kórházban magatehetetlenül, ébredésem után fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Kérdeztem volna, de képtelen voltam a szavakat formálni. A szüleimet kerestem, az ügyeletes orvos válasz helyett nyugtatót adott. Soha nem aludtam annyit, mint akkor. Másnap egy pszichiáter együtt érzőn közölte a hírt: édesanyám a balesetben szörnyet halt, apám pedig néhány órával később követte az örökkévalóságba. Nem sírtam. Arra neveltek, hogy mindig, minden körülmények között erős maradjak. Hogy kitartsak.
A neveltetés pedig nagy úr.
Magányos lettem. Kezdetben a kórterembe, majd édesapám nővérének vendégszobájába zárkózva tengettem napjaimat. A saját-, és a környezetem gyásza tetőtől talpig körbefont, és úgy szorított, majd` bele pusztultam. Sajnáltak, együtt éreztek velem és pátyolgattak. Ahelyett, hogy valaki határozottan kézen fogott volna, hagyták, hogy elsorvadjak a saját gondolataim terhe alatt. Mire lett volna szükségem? A nyugtatók helyett élettablettára.
A pótolhatatlan veszteség mellett ráadásul, a baleset következtében megsérült az agyam, mozgásért felelős központja. A jobb oldalam gyakorlatilag lebénult. Egy terapeutához járva sikerült valamelyest orvosolni a problémát, ám a mai napig gondjaim akadnak: felfokozott idegállapotban a jobb kezem elviselhetetlenül remeg. És itt még nincs vége. Nem ez az egyetlen, balesetben szerzett defektem.
A terapeutámnak jeleztem, néha mintha áttetsző arcokat látnék magam körül. Test nélküli, arcokat. Azt felelte, ez a sérülésem, illetve a magány velejárója, csak tréfál velem az agyam. Aztán az arcok ahelyett, hogy eltűntek volna, idővel testet öltöttek, és órákon át bámultak. Borzalmasan festettek, véresek, sebesek és fájdalmas tekintetűek voltak. Ráadásul eszük ágában sem volt távozni. Aztán egyik este feltűnt köztük Charlie. Azt hittem tényleg begolyóztam. Közel kúszott, arcomtól néhány milliméterre lebegett.
Váratlanul fájdalom nyilallt a testembe. Mintha kést döftek, majd léket szeltek volna a mellkasomba. Nyüszítettem, kivert a víz.
Aztán hirtelen, mintha elvágták volna a fájdalmat: – Szevasz, haver! – szólaltam meg, de nem én beszéltem.
Charlie volt. Az én hangomon. Belőlem.
A fejemben hallottam a gondolatait, és ezzel kezdetét vette kettőnk barátságának második felvonása.
Bizarr, de Charlie szelleme életre keltett. Végre nem voltam egyedül.
Akkor még érthetően örültem társaságának. És úgy tűnt, ő is örült nekem.
Mert akkor még nem sejtettem, hogy az életem egy romhalmaz lesz miatta. Hogy a kapcsolatunk ellentmond a világ szabályainak, és ezért bosszú jár.

A Kiadó engedélyével.