Főkép

Az idei, november 22-én induló Anilouge Animációs Filmfesztiválon a szervezők egy többszörös díjnyertes alkotást, a spanyol Ráncokat választották nyitófilmnek – és egyáltalán nem lőttek mellé.

A keserédes drámát Paco Roca azonos című, szintén számtalan szakmai elismeréssel díjazott képregényéből forgatták, megtartván az eredeti mű képi világát. Ez tőlem kissé távol állt, mert elég sematikus és egyszerű karakterekkel dolgoztak, de ez a történetből és az általa felvetett problémákból semmit nem vont le. Sőt, a végén már nem is igazán tudja az ember, hogy animációt vagy filmet néz, mert a rajzok egyszerűsége annyira finoman és reálisan mutatja be egy idősek otthonának mindennapjait. Az első ellenérzéseim hamar megváltoztak, és úgy éreztem, hogy kifejezetten jó, hogy nem a képre, hanem a mondanivalóra került a hangsúly.

A társadalom elöregedése egész Európában, nem csak Spanyolországban probléma. Egyre több helyről hallani, hogy a család nem tud mit kezdeni a figyelemre és ápolásra szoruló idős családtagokkal, akik az esetek nagy részében egy otthonban végzik, és csak ünnepnapokon látogatják őket. Az öregkor pedig egyre több kihívás elé állítja azokat is, akik valamikor aktív életet éltek, de a sokasodó betegségek már megakadályozzák őket kedvenc tevékenységeikben.

Az ilyen, az egész családot megviselő helyzet legkézenfekvőbb megoldása a humor, legalábbis erre tanít minket a Ráncok. A film két öregember, Miguel és Emilio barátságáról szól, amely egy idősek otthonában szövődik. Emilio azért kerül az otthonba, mert fia és menye már nem tudják kezelni a kezdődő Alzheimer-kórjával járó viszontagságokat. Szobatársa a veterán Miguel lesz, aki, bár semmi baja, család híján választja az otthont öreg napjaira. A két idős ember eleinte nem igazán jön ki egymással, mert Emilio nem találja a helyét az otthonban, és betegségével sem tud igazán „megbarátkozni”. Ám az idő és a közösen átélt élmények jó barátokká kovácsolják őket – annyira, hogy a kezdetben arrogáns és kissé kegyetlen Miguel is megismerkedik a valódi szeretet erejével.

A történet egyszerűen, szélsőségektől mentesen és valóságosan festi le, milyen mindennapos problémákkal küzdenek meg a bentlakók, milyen törékenyek a közöttük lévő kapcsolatok, és hogyan éli meg egy idős ember, hogy már senkinek sem kell. A film mindenképpen hiánypótlónak számít a mai világban, ahol a média túlnyomó részt a fiatalokkal foglalkozik – holott 50 felett is van élet, és mi szabjuk meg, hogy milyen. A hol kedvesen élcelődő, hol kissé kegyetlennek tűnő humor pedig biztosíték arra, hogy jól szórakozzunk, még akkor is, ha néha elszorul a torkunk.