FőképFülszöveg:
Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, amikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi nem lesz olyan, mint régen.
 
Lanore McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, mivel számára az örökkévaló. Az élete az 1800-as években kezdődött, és a kétszáz év során, amit a Földön töltött, mind az erőszak, mind a testi gyönyörök megkísértették, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig.
 
Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó műve lenyűgöző, különböző századokon és kontinenseken átívelő, izgalmas és misztikummal teli regény. Felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti.

Részlet a regényből:
Egy

Átkozott fagyos hideg. Luke Findley lehelete ott lóg a levegőben szilárdan, dermedt méhkas alakúan, megfosztva minden oxigéntől. Keze súlyos a kormánykeréken; Luke még álomittas, nem ébredt időben ahhoz, hogy beérjen a kórházba az éjszakai műszak kezdetére. A hóborította rétek az út két oldalán kísérteties kék síkságok a holdfényben, olyan kékek, mint a kihűléstől megfagyni készülő ajkak. A mély hó minden nyomot elfed, az osonások és a peckes séták nyomát is, melyek keresztül-kasul szokták szelni a réteket, és olyan megnyugtató tőlük a föld. Luke gyakran töprengett el azon, vajon miért maradnak a szomszédai itt, Maine legészakibb csücskében. Magányos és fagyos vidék ez, kemény hely a földműveléshez. Az év felében a tél uralkodik, a hó felhalmozódik az ablakpárkányokon, és komoly, harapós hideg korbácsolja az üres krumpliföldeket.
Időnként valaki keményre fagy, és mivel Luke orvos, többet is látott már közülük. Egy részeg – márpedig belőlük nincs hiány St. Andrew-ban – elalszik egy hóbuckán, és reggelre emberjégkrém lesz belőle. Vagy egy fiú, miközben az Allagash folyón korcsolyázik, becsúszik a vékony jég alá. A holttestet néha csak Kanada felé félúton találják meg, a torkolatnál, ahol az Allagash a St. Andrew folyóval találkozik. Vagy egy vadász hóvakságot kap, és nem találja a kiutat a Nagy Északi Erdőségből, a holttestét ülő pózban találják meg, amint a hátát egy tönknek veti, ölében pedig ott hever használhatatlan fegyvere.
Az nem baleset volt, magyarázta undorodva a rendőrfőnök, Joe Duchesne Luke-nak, amikor bevitték a kórházba a vadász hulláját. Az Öreg Ollie Ostergaard meg akart halni. De Luke gyanítja, hogy ha valóban így lett volna, akkor Ostergaard egyszerűen főbe lövi magát. A kihűlés lassú halál, rengeteg időt ad az embernek arra, hogy meggondolja magát.
Luke bekormányozza autóját egy üres parkolóhelyre az Aroostook Megyei Kórház előtt, leállítja a motort, és ismét megígéri magának, hogy itt hagyja végre St. Andrew-t. Már csak el kell adnia szüleinek a birtokát, és már mehet is, még ha nem is tudja még, hogy hová. Luke megszokásból sóhajt egyet, kirántja a kulcsot az indítóból, és elindul a baleseti ügyelet ajtaja felé.
A szolgálatban lévő ápolónő biccent Luke-nak, aki éppen a kesztyűjét húzza le. A férfi felakasztja kabátját az apró orvosi társalgóban, majd visszatér a váróba.
– Joe telefonált – mondja Judy. – Behoz egy rendzavarót, szeretné, ha megnézné. Bármelyik pillanatban itt lehet.
– Teherautós? – Ha bajkeverésről van szó, általában a fakitermelő cégek egyik alkalmazottja a ludas. Arról közismertek, hogy leisszák magukat, majd verekedést provokálnak a Blue Moonban.
– Nem. – Judy belemélyül a számítógépébe. A monitor fénye megcsillan
bifokális szemüvegén.
Luke megköszörüli a torkát, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Akkor ki az? Valaki a környékről? – Luke-nak tele van már a hócipője szomszédai foltozgatásával. Úgy tűnik, csak a bunyósok, az iszákosok és a bajkeverők képesek elviselni ezt a buldogharapású várost.
Judy csípőre tett kézzel néz fel a monitorról.
– Nem. Egy nő. És nem környékbeli.
Ez szokatlan. Nőt ritkán hoznak be a rendőrök, leszámítva, ha ők az áldozatok. Időnként behoznak egy környékbeli feleséget a férjével való csetepaté után, vagy nyáron egy-egy turistanő túlságosan kirúg a hámból a Blue Moonban. De az évnek ebben a szakában nem járnak erre turisták.
Ez valami új lesz, ami megszínesíti aznapi műszakját. Luke megfog egy kórlapot.
– Rendben. Mi van még? – Fél füllel hallgatja, ahogy Judy felsorolja, mi minden történt az előző műszakban. Az este elég mozgalmas volt, de ilyenkor már, este tízkor, csend van. Luke visszamegy a társalgóba a rendőrfőnököt várni. Nem bírna elviselni egy újabb beszámolót Judytól lánya közelgő esküvőjének előkészületeiről, a végtelen szóáradatot a menyasszonyi ruhák, rendezvényszervezők és virágkötők áráról. Javasolja neki, hogy szökjenek meg, mondta egyszer Luke Judynak, mire az ápolónő úgy nézett rá, mintha azt vallotta volna be neki, hogy egy terrorista szervezet tagja. Egy lány esküvője a legfontosabb nap az életében, húzta fel az orrát Judy válaszul. Magának egyetlen romantikus porcikája sincsen. Nem csoda, hogy Tricia elvált magától. Luke már leszokott arról a válaszról, hogy nem Tricia vált el tőlem, hanem én tőle, mert úgysem figyelt rá soha senki.
Luke a viharvert kanapén ül a társalgóban, és egy sudokurejtvénnyel próbálja elterelni a figyelmét. A rejtvény helyett azonban az esti autóútra gondol vissza, a kórház felé jövet: a házakra, melyeket elhagyott a kihalt úton, a magányos fényekre az éjszakában. Mit csinálnak az emberek, amikor hosszú órákra bekényszerülnek a házukba a téli estéken? Luke, a helyi orvos előtt nincsenek titkok. Ő az összes bűnt ismeri: ki veri a feleségét; kinek jár el a keze, ha a gyerekei csínytevéséről van szó; ki iszik és hajt bele a furgonjával egy hóbuckába; ki szenved krónikus depresszióban egy újabb rossz termés miatt és azért, mert nem rejt számára lehetőségeket a jövő. St. Andrew erdeje sűrű és sötét a titkoktól. Erről eszébe jut Luke-nak, miért is akar elmenni ebből a városból; elege van abból, hogy ismeri a titkaikat, ahogy abból is, hogy ők is az övét.
És ott volt persze még az a másik dolog is, ami mostanában mindig eszébe jut, ha belép a kórházba. Nem telt el még sok idő azóta, hogy meghalt az anyja, még élénken emlékszik a napra, amikor átköltöztették az eufemisztikusan „hospice”-nak nevezett részlegbe, ahová azok a betegek kerülnek, akiket már nincs értelme a rehabilitációs központba helyezni, Fort Kentben. Az anyja szívműködése tíz százalék alá esett, minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdenie, még oxigénmaszkban is. Aznap este egymagában ült ott vele, késő volt már, a többi látogató rég hazament. Amikor az anyja utoljára kapott szívgörcsöt, Luke fogta a kezét. Teljesen kimerült addigra, csak egy aprót moccant, majd ellazult a szorítása, és olyan csendesen ment el, ahogyan a nap ereszkedik bele alkonyatkor a sötétségbe. A betegmonitor szinte ugyanabban a pillanatban kezdett riasztani, amikor berohant az éjszakás nővér, de Luke gondolkodás nélkül lecsapta, és intett az ápolónőnek, hogy hagyja csak. Levette a fonendoszkópot a nyakából, és ellenőrizte az anyja pulzusát meg légzését. Az anyja meghalt.
Az ápolónő megkérdezte, hogy szeretne-e pár percre magára maradni, és ő igennel felelt. A hét legnagyobb részét az intenzív osztályon töltötte az anyja mellett, nem tudta felfogni, hogy most egyszerűen kisétálhat. Csak ült az ágya mellett a semmibe meredve, a holttestre semmiképpen, és megpróbálta kitalálni, hogy mit tegyen ezután. Fel kell hívnia a rokonokat; azok mind farmerek, akik az ország déli részében élnek… Telefonálnia kell Lymon tiszteletesnek a katolikus templomba, ahová nem bírta magát rávenni, hogy eljárjon… Ki kell választania a koporsót… Olyan sok részlet volt, amiben döntenie kellett. Tudta, hogy mi a dolga, mert hét hónapja, amikor az apja halt meg, mindezen már átesett, de a gondolat is kimerítő volt, hogy még egyszer neki kell rugaszkodnia ugyanannak. Az ilyen pillanatokban hiányzott legjobban a felesége. Tricia, aki ápolónő, jó társnak bizonyult a nehéz időkben. Nem az a fajta, aki elveszíti a fejét, még a gyászos pillanatokban is gyakorlatias.
Nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy keseregjen, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Most egyedül van, és egyedül kell helytállnia. Belepirult a szégyenbe a tudattól, hogy az anyja azt szerette volna, ha ő és Tricia együtt maradnak, és attól, ahogyan kioktatta, amikor hagyta elmenni. Bűntudatában a halottra pillantott.
Az anyja szeme nyitva volt. Egy pillanattal korábban még le volt hunyva. Érezte, hogy összeszorul a mellkasa a reménytől, noha tudta, hogy ez semmit nem jelent. Az idegeken végigfutó elektromos impulzus okozta, miután szinapszisai felhagytak a tüzeléssel, mint ahogyan egy autó köpködi ki a benzingőz utolját, miután kifogy az üzemanyag. Kinyújtotta a kezét, és lezárta a szemhéját.
Azonban másodszor is felnyílt, mintha csak az anyja ébredezne. Luke majdnem hátraugrott, de sikerült uralkodnia rettegésén. Nem, nem a rettegésén – a meglepetésén. Felvette a fonendoszkópot, és az anyja fölé hajolt, hogy meghallgassa a mellkasát. Az néma volt, semmi vérmozgás az erekben, semmi reszelős légzés. Nem volt pulzus. Luke megnézte az óráját: tizenöt perc telt el azóta, hogy halottnak nyilvánította az anyját. Eleresztette az idős nő hideg kezét. Megesküdött volna, hogy az anyja visszanéz rá, és követi a tekintetével.
Ekkor az anyja keze felemelkedett a lepedőről. Kinyúlt feléje, tenyérrel felfelé, arra kérve, hogy fogja meg. Luke meg is tette, a nevén szólítva anyját, de amint megszorította a kezét, el is engedte. Hideg volt és élettelen. Luke öt lépéssel távolabb ment az ágytól, miközben a homlokát dörzsölve azon töprengett, hogy vajon hallucinált-e. Amikor megfordult, az anyja szeme csukva volt, a teste pedig mereven feküdt. Luke alig kapott levegőt, szíve a torkában dobogott.
Három napba telt, amíg képes volt egy másik orvossal beszélni a történtekről. Az öreg John Muellert választotta, egy pragmatikus háziorvost, akiről köztudott volt, hogy elléseknél is segédkezik. Mueller szkeptikusan nézett rá, mintha arra gyanakodna, hogy Luke esetleg ivott. Megmoccanó ujjak és lábujjak, igen, ilyesmi előfordul, mondta, de tizenöt perccel később? Muszkuloszkeletális mozdulatok? Mueller úgy meredt Luke-ra, mintha már az is szégyenre adna okot, hogy ilyesmiről egyáltalán beszélnek. Csak azért hiszed, hogy láttad, mert ezt akartad. Nem akartad, hogy meghaljon.
Luke tudta, hogy nem erről volt szó. De nem említette többé a dolgot, orvosok közt semmiképpen. Egyébként is, szerette volna tudni Mueller, mi jelentősége van ennek? Lehet, hogy a test megmozdult egy kicsit… azt hiszed, közölni akart veled valamit? Te hiszel ebben az élet-a-halál-után izében?
Még most, négy hónappal később is beleborzong a gondolatba. Leteszi a sudokukönyvet a kisasztalra, és az ujjaival dolgozni kezd a koponyáján, hogy kimasszírozza belőle az értetlenséget. A társalgó ajtaja résnyire kinyílik. Judy az.
– Joe most hajtott be az épület elé.
Luke kabát nélkül sétál ki, hogy a hideg pofonja felébressze. Végignézi, ahogy Duchesne egy nagy, fekete-fehérre festett egyterűben, az első ajtaján Maine állam címerével, a tetején meg egy visszafogottabb szirénával leparkol a járdaszegély mellé. Luke kisfiú koruk óta ismeri Duchesne-t. Nem egy évfolyamra jártak, de egy iskolába, úgyhogy több mint húsz évig látta rendszeresen Duchesne keskeny, menyétszerű arcát a gombszemével, és az enyhén horgas orrával.
Luke kezét a hóna alá dugva figyeli, ahogy Duchesne kinyitja a hátsó ajtót, és benyúl a rab karjáért. Kíváncsi a rendbontóra. Nagydarab, férfias felépítésű, motoros nőt vár, vörös arcút, felhasadt ajkakkal, ehelyett meglepve nézi a kis termetű, fiatal nőt. Mint egy kamasz lány. Karcsú és fiús, leszámítva csinos arcát és a rengeteg, aranyszőke, dugóhúzóként csavarodó fürtjét – egy kerub haját.
Miközben a nőt (vagy a lányt) nézi, Luke apró bizsergést érez, valami zúgni kezd a szeme mögött. A pulzusa felgyorsul, amit már-már felismerésnek lehet nevezni. Tudom, ki vagy, gondolta. Lehet, hogy a nevét nem tudja, de valami sokkal alapvetőbbet igen. Mi lehet az? Luke hunyorítani kezd, és alaposabban megszemléli. Nem, döbben rá, tévedett.
Miközben Duchesne a könyökénél fogva maga után húzza a nőt, akinek a keze rugalmas bilincsben van, egy második jármű is leparkol mellettük, és a rendőrfőnök-helyettes, Clay Henderson száll ki belőle. Átveszi a rab vezetését, és bekíséri a balesetire. Miközben elmennek mellette, Luke látja, hogy a nő inge nedves, fekete foltos, és a vas meg a só ismerős keverékétől bűzlik, a vér szagától.
Duchesne közelebb lép Luke-hoz, és a pár felé biccent.
– Így találtunk rá, amint a faszállító úton sétált Fort Kent felé.
– Kabát nélkül? – Kabát nélkül ebben a hidegben? Nem lehetett kint túl régóta.
– Igen. Figyelj, tudnom kell, hogy megsérült-e, vagy visszavihetem az őrsre és bezárhatom.
Luke mindig is gyanította, hogy Duchesne olyan rendőr, akinek eljár a keze; sok részeget látott már, akiket a fejükön duzzanattal vagy az arcukon véraláfutással vittek be. Ez a lány, ez még szinte gyerek. Mi a csudát csinálhatott?
– Miért van rabosítva? Mert nem visel kabátot ebben a hidegben?
Duchesne, aki nem szokott hozzá a gúnyolódáshoz, éles pillantást vetett Luke-ra.
– Ez a lány gyilkos. Maga mesélte, hogy halálra késelt egy férfit, majd az erdőben hagyta a holttestét.
Luke végigcsinálja a vizsgálati protokollt a rabon, de alig tud gondolkozni a furcsa lüktetéstől a fejében. Belevilágít a szemébe egy apró zseblámpával, hogy megnézze, nem tágult-e ki a pupillája. Ez a legvilágosabb kék szem, amit valaha látott, mint két jégszilánk. A lány bőrének érintése nyirkos, a pulzusa alacsony, a légzése szaggatott.
– Nagyon sápadt – mondja Duchesne-nek, miután odébb mentek a hordágytól, amihez a rabot bilincselték. – Ez jelentheti azt is, hogy cianotikus. Sokkos állapotban van.
– Vagyis megsérült? – kérdezi Duchesne szkeptikusan.
– Nem feltétlenül. Lehet, hogy lelki trauma érte. Egy vitától is előfordulhat. Vagy attól, hogy verekednie kellett a férfival, akit állítása szerint megölt. Honnan tudod, hogy nem önvédelem volt?
Duchesne a kezét a csípőjére téve méregeti a hordágyon lévő rabot, mintha pusztán a tekintetével képes lenne kihúzni belőle az igazat. Egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát.
– Semmit nem tudunk… Nem mondott valami sokat. Azt képes vagy megállapítani, hogy megsérült-e? Mert ha nem, akkor egyszerűen beviszem…
– Le kell vennem az inget, lemosnom róla a vért…
– Láss neki, nem maradhatok itt egész éjjel. Boucher-t az erdőben hagytam, hogy keresse meg a hullát.
Az erdő még teliholdnál is sötét és hatalmas, és Luke tudja, hogy a helyettesnek, Boucher-nak nem sok esélye van arra, hogy egyedül megtaláljon egy holttestet.
Luke a gumikesztyűje szélét húzogatja.
– Akkor menj, és segíts Boucher-nak, amíg én elvégzem a vizsgálatot…
– Nem hagyhatok itt egy rabot.
– Az isten szerelmére – feleli Luke, miközben a nő felé int a fejével. – Ilyen állapotban senkit sem tudna lebirkózni, majd megszökni. De ha aggódsz miatta, hagyd itt Hendersont. – Mindketten Hendersont kezdik méregetni. A nagydarab helyettes egy pultnak támaszkodik, egy régi Sports Illustratedet lapozgatva a váróban, egy pohár kávéval a kezében. Olyan az alakja, mint egy rajzfilmmedvének, és láthatóan barátságosan unalmas. – Ő aztán nem lesz nagy segítség az erdőben. Semmi baj nem lesz – mondja Luke türelmetlenül, és elfordul a rendőrfőnöktől, mintha már le is zárták volna a kérdést. Érzi, ahogy Duchesne bizonytalan pillantása a hátába fúródik, hogy vajon vitatkozzon-e Luke-kal.
Majd a rendőrfőnök elcsoszog a nagy dupla ajtó irányába.
– Maradj itt a rabbal! – kiabálja Hendersonnak, miközben a fejébe nyomja nehéz, szőrmével szegett sapkáját. – Én visszamegyek segíteni Boucher-nak. Az az idióta a két kezével és egy térképpel sem találná meg a saját seggét.
Luke és Judy a hordágyhoz szíjazott lányt látják el. Luke felemel egy ollót.
– Le kell vágnom az ingét.
– Csak nyugodtan. Úgyis tönkrement már – feleli a lány lágy akcentussal, amit Luke nem tud hová tenni. Az ing láthatóan drága volt. Az a fajta ruhadarab, amit divatmagazinokban lát az ember, és amiben soha senkit nem lehetne rajtakapni St. Andrew-ban.
– Maga nem idevalósi, ugye? – cseveg Luke, hogy szűnjön a feszültség.
A lány az arcát fürkészi, azt latolgatva, megbízhat-e benne, legalábbis Luke ezt feltételezi.
– Ami azt illeti, itt születtem. De az már régen volt.
Luke felhorkant.
– Magának lehet, hogy régen. Ha itt született volna, ismerném. Én egész életemben ezen a környéken éltem. Mi a neve?
A lány nem dől be a trükknek.
– Maga nem ismer engem – jelenti ki határozottan.
Pár percig csak a nedves anyag hasadásának a hangja hallatszik, aminek az elvágása kemény munka, az olló apró csőre csigalassan halad az átázott szöveten. Miután végzett, Luke hátralép, hogy Judy lemosdathassa a lányt meleg vízbe áztatott nedves gézzel. A vérvörös csíkok leoldódnak, alattuk sápadt, vékony mellkas, egyetlen karcolás nélkül. Az ápolónő zajosan egy fémtálba dobja a csipeszeket, melyekkel a gézt tartotta, és kimasírozik a vizsgálóból, mintha végig tudta volna, hogy semmit nem találnak, és Luke ismét csak az inkompetenciáját bizonyította volna.
Luke elfordítja a tekintetét, miközben egy papírlepedővel takarja a lány csupasz felsőtestét.
– Megmondtam volna, hogy nem sérültem meg, ha kérdezi – suttogja a nő.
– De a rendőrfőnöknek nem mondta meg – feleli Luke, miközben egy széket húz maga alá.
– Nem. De magának elmondtam volna. Nincs egy cigarettája? Meghalok egy kis nikotinért.
– Sajnálom, nincs. Nem dohányzom – feleli Luke.
A lány ránéz, a jégkék szempár Luke arcát fürkészi.
– Egy ideje már leszokott, de ismét elkezdte. Nem mintha hibáztatnám érte, azok után, amin keresztülment mostanában. De van pár cigaretta a köpenye zsebében, ha nem tévedek.
Luke keze ösztönösen a zsebe felé vándorol, és érzi a zörgő cigarettapapír tapintását ott, ahová tette őket. Csak egy ügyes blöff volt, vagy a lány látta a cigarettákat zsebében?
És hogy értette azt, hogy azok után, amin keresztülment mostanában? Csak úgy tesz, mintha olvasna a gondolataiban, megpróbál utat találni a fejébe, mint bármelyik okos lány tenné, aki csávában találja magát. Luke arca tényleg zaklatott volt mostanában. Egyszerűen még nem találta meg a módját annak, hogy rendbe hozza az életét; a problémái összefüggenek, egymásra épülnek. Ki kell találnia, hogyan oldja meg őket.
– Az épületben nem szabad dohányozni, és amennyiben elfelejtette volna, magát egy hordágyhoz szíjazták. – Luke bekapcsolja a tollát, majd a kórlapért nyúl. – Ma éjjel egy kicsit kevesen vagyunk, úgyhogy nekem kell felírnom az adatait. Neve?
A lány idegenkedve bámulja a kórlapot.
– Inkább nem mondanám meg.
– Miért? Szökevény? Ezért nem akarja megadni a nevét? – Luke a lányt fürkészi; a lány feszült, tartózkodó, de uralkodik magán. Luke találkozott már pácienssel, akinek köze volt baleseti haláleseményhez. Általában hisztérikusak szoktak lenni: sírnak, reszketnek, sikoltoznak. Ez a fiatal nő csak egy kicsit remeg a papírlepedő alatt, és idegesen rángatja a lábát, de Luke látja az arcán, hogy sokkos állapotban van.
És azt is érzi, hogy a lány kezd felengedni iránta; érzi kettejük között a bizsergést, mintha a lány beszélni akarna arról a rettenetes dologról, ami az erdőben történt.
– Nem szeretné elmondani, hogy mi történt ma éjjel? – kérdezi Luke, miközben közelebb gurul a hordágyhoz. – Stoppolt? Talán felszedte valaki? Az a fickó az erdőben… Megtámadta, maga meg védekezett?
A lány felsóhajt, hátradől a párnán, és a mennyezetre mered.
– Semmi ilyesmiről nincsen szó. Ismertük egymást. Együtt jöttünk a városba. Ő… – mondja elfúló hangon – …ő csak megkért rá, hogy segítsek neki meghalni.
– Eutanázia? Eleve haldoklott? Rák? – Luke szkeptikus. Azok, akik meg akarják ölni magukat, valami csendes és biztos módot szoktak választani; mérget, gyógyszert, egy álló autó motorját vagy egy hosszú kerti slagot. Nem azt kérik, hogy szúrják le őket. Ha ez az ismerős tényleg meg akart halni, akkor egyszerűen csak üldögélhetett volna a csillagok alatt egész éjjel, amíg meg nem fagy.
Luke a lányra pillant, aki reszket a papírlepedő alatt.
– Hadd hozzak egy kórházi hálóinget és egy takarót magának. Biztosan fázik.
– Köszönöm – válaszolja a lány, lesütve a szemét.
Luke egy agyonmosott flanel hálóinggel tér vissza, aminek rózsaszín a szegélye, illetve egy pufók akrilpárnával, világoskékkel. Kismamaszínek. Lenéz a lány kezére, amelyet műanyag szíjjal rögzítettek a hordágyhoz.
– Egyenként fogom a kezét eloldani – mondja Luke, miközben kiszíjazza az egyik kezét, amely közelebb van a kisasztalhoz. Az asztalon orvosi műszerek hevernek; fogó, olló, szike.
A lány egy nyúl gyorsaságával veti rá magát a szikére, Luke-ra fogja vad tekintettel, az orrlyukai rózsaszínűek és reszketnek.
– Csak nyugi – mondja Luke, miközben felkel a székről, és hátrébb lép, kéznyújtásnyi távolságba. – Van egy rendőr a folyosón. Ha szólok neki, mindennek vége, tudja? Nem tud mindkettőnket legyőzni azzal a szikével. Úgyhogy tegye le szépen…
– Ne hívja be – mondja a lány, de a szikét nem teszi le. – Meg kell hallgatnia.
– Hallgatom. – A hordágy Luke és az ajtó között van. A lány simán elvághatja a szíjat a másik kezén, mielőtt Luke eléri az ajtót.
– Szükségem van a segítségére. Nem hagyhatom, hogy letartóztassanak. Segítenie kell megszökni.
– Megszökni? – Luke hirtelen ráeszmél, hogy a fiatal nő megsebesítheti a szikével. Szégyelli magát, amiért nem volt résen, és hagyta, hogy meglepjék. – Elment az esze? Nem fogok segíteni magának megszökni.
– Idefigyeljen…
– Maga megölt valakit az éjjel. Ezt maga mondta.
– Nem gyilkosság volt. Meg akart halni. Már mondtam.
– És azért jött ide meghalni, mert ő is itt nőtt fel?
– Igen – feleli a lány egy kicsit megkönnyebbülten.
– Akkor árulja el, hogy ki volt az. Lehet, hogy ismerem…
A lány megrázza a fejét.
– Már mondtam… mondtam, hogy nem ismer minket. Itt senki sem ismer minket.
– Ezt nem tudhatja biztosan. Lehet, hogy a rokonaik… – Luke makacssága mindig előtör, ha megharagszik.
– A családom nagyon-nagyon régen elment St. Andrew-ból. – A lány hangja fáradt. Majd hirtelen felcsattan. – Azt hiszi, hogy tudja, mi? Hát jó. Az én nevem McIlvrae. Ismeri ezt a nevet? A férfi pedig az erdőben St. Andrew.
– St. Andrew, mint a város? – kérdezi Luke.
– Pontosan, mint a város – feleli a lány kárörvendően.
Luke érzi, hogy furcsa buborékok pukkannak szét a szeme mögött. Nem lehetne felismerésnek nevezni, de… Hol hallotta már a McIlvrae nevet? Tudja, hogy látta vagy hallotta már valahol, de a konkrét információt nem képes elérni.
– Ebben a városban nem volt St. Andrew legalább száz éve – mondja Luke tárgyilagosan, sértve érezve magát attól, hogy ennyire ostobának nézi a lány. – A polgárháború óta. Legalábbis én így tudom.
A lány feléje döf a szikével, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Nézze, nem arról van szó, hogy veszélyes lennék. Ha segít megszöknöm, senki mást nem fogok bántani. – Úgy beszél Luke-hoz, mintha a férfi viselkedne ésszerűtlenül. – Hadd mutassak valamit.
Azzal minden figyelmeztetés nélkül maga felé fordítja a szikét, és belevág a saját mellkasába. Egy hosszú, széles vonal indul a bal melléről és fut le a bordáin a jobb melle alatt. Luke egy pillanatig dermedten áll, és nézi, ahogy a vörös vércsík kibontakozik a lány fehér bőrén. Vér szivárog a sebből, vörös szövet kezd kitüremkedni a nyílásból.
– Ó, te jó ég! – nyögi. Mi baja van ennek a lánynak? Megőrült? Valamiféle halálvágy ég benne? Luke magához tér a sokkos tehetetlenségből, és elindul a hordágy felé.
– Maradjon ott! – szól rá a lány magasra tartva a szikét. – Csak figyeljen. Nézzen.
Ekkor megemeli a mellét, mintha jobb rálátást akarna biztosítani a sebre, de Luke így is tökéletesen lát mindent, csak nem hisz a szemének. A vágás két fele egymás felé kúszik, mint egy növény indái, csatlakoznak és összeforrnak. A vágás már nem vérzik, kezd begyógyulni. Mindeközben a lány lélegzetvétele érdes, de fájdalomnak nem adja jelét.
Luke nem lehet biztos abban, hogy a lába a földön van. Végignézte a lehetetlent… A lehetetlent! Most mit kellene gondolnia? Megőrült, vagy álmodik az orvosi társalgó kanapéján szundikálva? Bármit is látott, az elméje nem hajlandó elfogadni, és kezd leállni.
– Mi az ördög… – mondja suttogásnál is halkabban. Ismét elkezdett levegőt venni, a mellkasa fel-alá emelkedik, az arca kivörösödik. Úgy érzi, mindjárt elhányja magát.
– Ne kiabáljon a rendőrnek. Esküszöm, megmagyarázom, csak ne kiabáljon segítségért, rendben?
Miközben Luke állva szédeleg, ráébred, hogy a baleseti osztály elnémult. Van itt egyáltalán bárki, aki meghallaná, ha segítségért kiabálna? Hol van Judy, hol van a rendőr? Olyan, mintha Csipkerózsika tündérkeresztanyja tévedt volna be a részlegre és bocsátott volna rá bűbájt, amitől mindenki elaludt. A vizsgálóba vezető ajtón kívül sötét van, a fényerőt szokás szerint lejjebb vették az éjszakai műszakra. A szokásos neszek – egy televíziós műsorban felhangzó távoli nevetés, az üdítőautomata fémes kattogása – mind elnémultak. Nem hallatszik a takarítógép zúgása, amely szorgosan dolgozza magát végig az üres folyosókon. Csak Luke van jelen és a páciense, meg a szél fojtott hangja, amint a kórház oldalát csapkodva próbál behatolni.
– Ez meg mi volt? Hogy csinálta? – kérdezi Luke képtelenül arra, hogy elnyomja a hangjában a rémületet. Visszarogy a székére, nehogy elessen. – Mi maga?
Ez az utolsó kérdés láthatóan olyan hatással van a lányra, mintha gyomorszájon vágták volna. Lehajtja a fejét, selymes, szőke tincsei eltakarják az arcát.
– Ez… ez az egyetlen dolog, amit nem mondhatok el. Már nem tudom, hogy mi vagyok. Fogalmam sincs.
Ez lehetetlen. Ilyesmi nem szokott előfordulni. Erre nincs magyarázat. Mi lehet a lány, valami mutáns? Szintetikus, öngyógyító anyagokból? Vagy valamilyen szörnyeteg?
Pedig normálisnak tűnik, gondolja az orvos, miközben a szíve ismét verni kezd, és vér zakatol a fülében. A linóleumlapok hullámozni kezdenek a lába alatt.
– Azért jöttünk vissza, ő meg én, mert hiányzott nekünk a város. Tudtuk, hogy itt minden más lesz. Már senki nem maradt… de hiányzott mindaz, ami egykor itt volt – magyarázza a fiatal nő vágyakozva, elnézve az orvos mellett.
Az érzés, amely Luke-ot elfogta, amikor először meglátta a lányt, a bizsergés, a zúgás ott ível közöttük vékonyan és elektromosan. Luke tudni akarja.
– Oké – mondja reszketve, és kezét az ölébe ejti. – Ez őrültség… de rajta. Hallgatom.
A lány mély levegőt vesz, és egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha víz alá készülne bukni. Majd belekezd.

A Kiadó engedélyével.