Főkép Tisztában vagyok vele, hogy Sherlock Holmes alakja sosem megy ki a divatból, köszönhetően doktor Watson beszámolóinak, amelyek megörökítették mindazon kalandokat, melyek a világ egyik legismertebb magánkopójával megestek pályafutása során. Sőt, talán most ismét egy népszerűségi hullám elején-közepén vagyunk, s ennek köszönhetően a szokásosnál jóval gyakrabban találkozhatunk a nyakigláb angollal. Új, modern környezetbe telepített Sherlock vár bennünket a tévé képernyőjén, egészestés kaland a moziban, ifjúsági verzió könyv alakban – s végül, de nem utolsó sorban itt ez a regény, ami célközönségét tekintve inkább a felnőttekhez szól.
 
Azért ez első pillantásra furcsa felállás, hiszen Horowitz nem úgy ismert, mint ötlethiányos szerző, elvégre több könyvsorozatot írt eddig, melyek népszerűsége nem kétséges. Ha azonban végignézem eddigi ténykedését, akkor elsősorban mégis forgatókönyvíróként tartom számon, többek között neki köszönhető a legutolsó (és véleményem szerint legjobb) Poirot tévésorozat számos epizódja, vagyis nem teljesen idegen számára neves szerzők műveinek újragondolása. Agatha Christie helyett ezúttal Arthur Conan Doyle volt a célpont, ami szerintem komoly kihívás lehetett számára. Elvégre nem csak egy olyan történetet kellett kitalálnia, ami elképzelhető a viktoriánus korban, hanem mindezt hitelesen kellett tálalnia: milyen volt a korabeli London, a közlekedés, a városnegyedek, a rendőrség, ésatöbbi.

Miként az előszóból kiderül, Horowitz folytatott némi kutatómunkát, s ennek eredményeként a körítésbe nem lehet belekötni. Az már más kérdés, vajh, mi késztette szerzőnket erre a lépésre. Úgy tippelem, amikor 2011. elején felkérte a szerzői jogok tulajdonosa (Conan Doyle Estate), egyszerűen nem mondhatott nemet – elvégre erre még nem volt példa, kis túlzással ez volt életében a vissza nem térő lehetőség. És milyen jól tette, hogy igent mondott. Az pedig kifejezetten ügyes húzás volt, hogy a narrátor ismét Watson doktort lett, aki évekkel később, Holmes halála után mereng el közös múltjukon, és idézi fel azt a nyomozást, amelyet borzasztósága miatt addig nem akart megosztani a közvéleménnyel. Talán előrehaladott kora, vagy a barátja elvesztése okozta szomorúság miatt, de ezúttal a szokásosnál jóval több személyes emléket is hozzáfűz a nyomozáshoz. Többek között szóba kerül felesége, és persze az is, miként került kapcsolatba Holmes személyével.

A könyv már azért is különleges, mert jóval hosszabb, mint a megszokott Doyle novellák, így nem csak cselekményből van több, hanem a szereplők bemutatására és a környezet leírására is több hely marad, amit Horowitz persze alaposan kihasznál. Szavai nyomán megelevenedik előttünk a korabeli London, a ködlepte utcák, sikátorok, gázlámpák, zugkocsmák, a tisztítatlan szennyvíztől büdös Temze, az utcák népe. Miként a Sherlock Holmes univerzum sem marad távol, hiszen nem csupán a jól ismert szereplők (Mycroft, Lestrade, Mrs. Hudson, utcagyerekek) bukkannak fel, hanem a korábbi esetek is megemlítődnek. Ez pedig csak megerősíti az állandóság érzését, vagyis az olvasó otthonos közegben érzi magát.
 
A történetről – krimiről lévén szó – túl sokat nem árulhatok el: van benne gyilkosság, üldözés, nyomozás és cselszövés. Jóval bonyolultabb, mint egy átlag Holmes ügy, szerintem Horowitz miközben megidézte a régi stílust, ugyanazzal a lendülettel modernizálta is a történetszövést. Ez persze cseppet sem baj, így kicsit felpörög a tempó, az olvasónak pedig nem jut ideje elmélkedni az olvasottak felett. Megvallom őszintén, van pár részlet, amit a mai napig nem tudok hova tenni, ezért ha valaki tudja, miért volt fontos a képkereskedő feleségének úszótudása, az árulja el nekem.
 
Nem tudom, mennyire volt elégedett a megbízó, de remélem lesz még folytatás, és a menet közben elhintett, más ügyekre vonatkozó utalások regény formájában hozzáférhetőek lesznek. Zárásként egy cseppet sem jellemző mondat a kötetből, amellyel Horowitz kikacsint az olvasóra: „Messzebb a földeken kis csapatnyi gyereket pillantottam meg, akik ásóval-kapával bántalmaztak egy zöldségágyást.”