Főkép

Emlékszünk még a honfoglaló ősapánk, Árpád, akarom mondani, Franco Nero által alakított, koporsót cipelő revolverhősre, Djangóra? Na jó, segítek kicsit!

Akkoriban a Django a második westernfeldolgozása volt Kurosawa Akira 1961-es szamurájos filmjének, a Yojimbónak (az első az 1964-es Egy maréknyi dollárért volt Clint Eastwood kitűnő alakításával). A filmben egy magányos férfi vetődik el egy félreeső városkába, amit két banda rivalizálása teljesen tönkretesz. A hős persze elkezdi kijátszani a két bandát egymás ellen (hol látszólag az egyik, hol a másik pártjára állva), mígnem lebukik és elkövetkezik a leszámolás ideje. Hogy ennek az eredeti történetnek mekkora is volt a hatása, arra nincs is jobb példa, mint hogy öt év alatt két feldolgozása is született a western műfajában (míg az olaszok bátran hozzá mertek nyúlni egy amerikai műfajhoz és számos nagy alkotás született a kezük által, addig az igencsak különböző japán rokonánál ezzel nem mertek próbálkozni).

Most ugorjunk egy nagyot előre, egészen 2007-ig, amikor is egy elismert japán filmrendező, Takashi Miike, úgy gondolta, ideje feltámasztani újra ezt a nagyszerű sztorit, de ezúttal bele kell tenni mindent, ami eddig rárakódott az eredetire, és modern beállításokat és eszközöket is használni kell, ahogy az egy XXI. századi remake-hez illik. Így hát nemcsak szamurájok, de cowboyok is előkerülnek a filmben, a kardok mellett a lőfegyvereknek is nagy szerep jut, a színek kontrasztjával nagyszerű ellentétek teremtődnek, miközben még egy Shakespeare-utalás is elfért a filmben (Kurosawa több Shakespeare-darabot is filmre adaptált). Ez lett a végül a Sukiyaki Western Django, amiben színészként a híres-hírhedt amerikai Tarantino is felbukkant.

Tarantino pedig úgy gondolta, hogy miután már sok műfajt újraértelmezett a maga módján (pl. a szamurájos és kung-fu filmeket a Kill Billben, vagy a II. világháborúban játszódóakat a Becstelen Brigantykban), ideje belenyúlni a westernbe is. És miért ne választaná hozzá a Django elszabadul címet?

 

Bár ez a film már eléggé elrugaszkodik Kurosawa történetétől (ha egyáltalán van hozzá bármi köze), lesz rajta mit nézni. Először is Tarantino rendezi, aki valahogy nem képes megragadni a műfaji határokat. Vagy inkább elég gyorsan megragadja őket, hogy aztán mindet kidobálhassa a szemétbe. Mert minden filmje egy-egy műfajra épít, de olyan könnyedén, fesztelenül és szemtelenül tágítja ki a határait, hogy már-már elcsodálkozunk, hogy ezt mégis miként lehet így megcsinálni. Nem lesz ez másként ezzel a filmmel sem: egy néger rabszolga a főszereplő (Jamie Foxx alakításában), akit egy fejvadász szabadít fel, hogy segítsen neki elkapni néhány „futkározó vérdíjat” (néger vadnyugati főszereplőre volt már példa a Vadiúj Vadnyugatban is, akit Will Smith alakított, és Tarantino először erre a filmre is őt akarta szerződtetni). Ügyes és elegáns megoldás, bár még nem teljesen érthetők az indítékok, de valószínűleg maga a film majd eltünteti a hézagokat.

Aztán itt van a várhatóan nem tipikus gonosz is, akit ezúttal a tinisztárból pár év szünet után igencsak meggyőző „akciósztárrá” avanzsált Leonardo DiCaprio alakít. Bárhogy is nézem, pokolian ügyes húzás volt ez a rendező részéről, hiszen az egykori tinibálvány számos filmben bizonyította már, hogy egykori szépfiús stílusánál jóval többre képes és akár kemény, de ebben az esetben szemtelenül laza fickót is eljátszik. És láthatóan jól is áll neki ez a szerep. Na meg tegyünk bele még egy fekete színészt, legyen mondjuk a szintén nagy sztárnak számító, nem kimondottan karakterszínész, Samuel L. Jackson (aki azért már nem keveset dolgozott együtt az egykori videokölcsönzős Tarantinóval), adjunk neki full világos hajat két oldalt és bumm, már kész is a következő, igazi Tarantinós figura.

Ha mindez megvan, szórjuk meg az egészet néhány tipikus vadnyugati lövöldözéssel, persze helyenként fröccsenjen bőven és látványosan az a vér, ahogy Tarantinónál szokás, használjunk látványos és dinamikus kamerabeállításokat és slow-motion effekteket a szemkápráztatóbb vizualitás eléréséhez (utóbbit azért csak módjával, mert manapság már igencsak snassz effekt lett), könnyen idézhető, menő beszólásokat és persze a zene se tipikus western stílusú legyen, kavarjuk meg azt is modern darabokkal (a soundtrack-album ennél a filmnél is minőségi válogatásnak ígérkezik). Ja, és majd elfelejtettem: adjunk egy rövidke kis szerepet az 1966-os Djangónak is, mert ha lúd, hát legyen kövér!

Nos, ez a film jó lesz vagy rossz. A rosszat nem ejtik...