FőképFülszöveg:
Lebilincselő történet Mario Puzo legendás szereplőiről, a Corleone család tagjairól.
 
New York, 1933. A város a nagy gazdasági világválság következményeitől szenved. A New York-i maffiacsaládok fölvirágzásának időszaka ez, de a szesztilalom föloldásának közeledtével már készülődik a harc, amely eldönti majd, mely szervezetek emelkednek föl, és melyek néznek szembe erőszakos véggel. Vito Corleone számára semmi sem lehet fontosabb családja jövőjénél. Míg kisebb gyermekei, Michael, Fredo és Connie iskolába járnak, mit sem sejtve apjuk igazi foglalkozásáról, nevelt fia, Tom Hagen pedig egyetemista, a családfő elsősorban a legnagyobb, Sonny miatt aggódik. Vito üzletembernek szánja, a tizenhét éves, nyughatatlan és forrófejű Sonny azonban másra vágyik: apja nyomdokaiba lépne, hogy részesévé váljék a tulajdonképpeni családi vállalkozásnak.
 
A Corleone család ez a hagyománytisztelettel, érzelmekkel, indulatokkal, erőszakkal átszőtt, élettelien fordulatos és megrázó erejű regény valódi csemege azok számára, akik nem tudnak betelni A keresztapával. További mellékszálakat bont ki, közben alaposan megvilágítja korábbról ismert mozzanatok hátterét.
Az olvasók újabb nemzedékei pedig egy kiegészített regényfolyamot ismerhetnek meg lapjairól.

Részlet a regényből:
1933 ősze

1

GIUSEPPE MARIPOSA csípőre tett kézzel várakozott az ablaknál, az Empire State Buildinget ?gyelte. Az ablakkerethez hajolt, arcát az üvegre tapasztotta, hogy a felhőkarcoló tetejére, a tűhegyes végükkel a derült, kék égboltba fúródó antennákra lásson. Annak idején végignézte, ahogy az alapozástól a csúcsáig fölhúzták a toronyházat, és kedvtelve mondogatta magáról a ?úknak, hogy azok közé tartozik, akik utolsókként vacsoráztak a régi Waldorf-Astoriában, a káprázatos szállodában, amely hajdan ott állt, ahol most a világ legmagasabb épülete emelkedett. Hátralépett az ablaktól, és leveregette zakójáról a port.
Odalent, az utcán ráérősen a sarok felé döcögő szemeteskocsi tetején munkásruhás, nagydarab fér? ült. Térdén fekete keménykalapot nyugtatott, a gyeplő kopott bőrszíját meg-megrángatta a csapott hátú ló horpaszán. Giuseppe tekintetével kísérte a tovagördülő fogatot, amíg az be nem kanyarodott a sarkon. Akkor fölvette a kalapját az ablakpárkányról, a szívéhez szorította, és megszemlélte saját tükörképét az ablaktáblán. A haja megőszült, de így is vastag szálú és dús maradt, tenyerével hátrasimította. A csomónál megigazította nyakkendőjét, és lelapította a mellény kivágásánál, ahol kissé fölpúposodott. A háta mögötti üres lakás félhomályos sarkában Jake LaConti beszélni próbált, de Giuseppe csak torokhangú gagyogást hallott. Amikor megfordult, Tomasino lépett be a lakás ajtaján, barna papírzacskóval ballagott a helyiségbe. Szokás szerint kócos volt, pedig Giuseppe százszor rászólt már, hogy fésülködjön meg – és a borotválkozás is ráfért volna, mint mindig. Tomasinóról mindenestül lerítt a slendriánság. Giuseppe megvető arckifejezéssel nézte, ám Tomasino éppúgy nem vette észre ezt, ahogy máskor. A nyakkendője lazán lógott, ingnyaka kigombolva, gyűrött zakója véres. Nyitott gallérjánál fekete szőrcsomók göndörödtek elő.
– Dumált valamit? – vett elő Tomasino a zacskóból egy üveg skót whiskyt, lecsavarta a kupakját, és húzott belőle.
Giuseppe a karórájára pillantott. Délelőtt fél kilenc.
– Úgy néz ez ki, Tommy, mint aki dumálni bír?
Jake arcát összeverték, az állkapcsa le?ttyedt.
– Nem akartam összetörni a pofáját – felelte Tomasino.
– Itasd meg! – mondta Giuseppe. – Hátha az jót tesz.
A padlón heverő Jake felsőteste a falnak támaszkodott, lába maga alá szorult. Tommy reggel hatkor ráncigálta ki szállodai szobájából, még most is a fekete-fehér csíkos selyempizsama volt rajta, amiben előző este lefeküdt, csak a felső két gombja szakadt le, kilátszott a harmincas fér? izmos mellkasa. Nagyjából feleannyi idős volt, mint Giuseppe. Amint Tommy letérdelt Jake-hez, és kissé fölemelte, úgy fordítva a fejét, hogy whiskyt önthessen a torkába, Giuseppe érdeklődéssel várta, segít-e a szesz. Ő hozatta föl Tommyval a kocsiból a whiskyt, miután Jake elájult. A kölyök köhögött, vér fröccsent a mellére. Földagadt szemével hunyorított, és mondott valamit, amit nem lehetett volna kivenni, ha nem ugyanazt a három szót hajtogatta volna az egész verés alatt.
– Ő a faterom – mondta, bár csak annyi jött ki a száján, hogy Ő a hatero…
– Persze, tudjuk. Hűséges gyerek – nézett Giuseppére Tommy –, azt meg kell hagyni.
Giuseppe is letérdelt Tomasino mellé.
– Jake! Giacomo, úgyis megtalálom az öregedet. – Zsebkendőt húzott elő, s nehogy összevérezze a kezét, azzal fordította maga felé a ?ú arcát. – Rosariónak egyszerűen eljött az ideje. Helyesebben lejárt. Nincs mit tenni, érted, Jake?
– Si – ejtette ki Giacomo jól érthetően az egyetlen szótagot.
– Helyes – bólintott Giuseppe. – Hol az apád? Hol bujkál a strici?
Giacomo mozdítani próbálta törött jobb karját, és felnyögött fájdalmában.
– Mondd már, hol a francban van, Jake! – üvöltött rá Tommy. – Mi ütött beléd?
Giacomo erőlködött, ki akarta nyitni a szemét, mintha látni szeretné, ki ordítozik vele.
– Ő a hatero… – ismételte.
– Che cazzo! – tárta szét a kezét Giuseppe. Figyelte Jake-et, hallgatta akadozó lélegzését. Az utcáról erősen fölhallatszott a fogócskázó gyerekek kiabálása, azután elhalkult. Az öreg Tomasinóra nézett, majd elhagyta a lakást. Odakint az ajtónál várt, amíg meg nem hallotta a hangtompító deszkához csapódó kalapácsra emlékeztető, fojtott zaját.
– Biztos, hogy végeztél vele? – kérdezte, miután Tommy is kilépett a folyosóra.
Fölvette a kalapját, és lehajtotta a karimáját, ahogy szerette.
– Mit képzelsz, Joe? – sértődött meg Tommy. – Talán nem értem a dolgomat? – Mivel Giuseppe nem válaszolt, a szemét forgatta. – Lement a koponyateteje. Az agya szanaszét loccsant a padlón.
A lépcsőházban, az utcára vezető egyetlen lépcsősor tetején Giuseppe megállt.
– Soha nem árulta volna el az apját. Ez tiszteletet érdemel.
– Szívós volt – ismerte el Tomasino. – Még most is azt hiszem, hagynod kellett volna, hogy kicsit megdolgozzam a fogsorát. Én mondom, nincs olyan, aki azután ne köpne.
Giuseppe vállat vont, belátta, hogy esetleg Tommynak volt igaza.
– Még ott a másik ?a – mondta. – Azzal jutottunk valamire?
– Eddig nem – felelte Tommy. – Talán Rosarióval együtt bujkál.
Giuseppe egy pillanatig Rosario másik ?án morfondírozott, majd gondolatai visszatértek Jake LaContihoz, akit hiába ütöttek-vertek, nem árulta el az apját.
– Tudod mit? – fordult Tomasinóhoz. – Hívd föl az anyját, mondd meg neki, hol találja! – Elhallgatott, gondolkozott. – Szereznek egy jó temetkezési vállalkozót, aki szépen összefoltozza – tette hozzá –, azután nagy temetést csaphatnak.
– Fogalmam sincs, hogy lehet ezt összefoltozni, Joe – mondta Tommy.
– Hogy hívják azt a vállalkozót, aki olyan szépen rendbe hozta O’Baniont? – kérdezte Giuseppe.
– Á, tudom, kire gondolsz.
– Szólj neki! – mondta Giuseppe, és megpaskolta Tommy mellét. – Magam intézem, saját zsebből. A családnak nem kell tudnia róla. Mondd meg az ipsének, hogy ajánlja föl ingyen a szolgálatait, mert Jake barátja, satöbbi. Meg tudjuk oldani, ugye?
– Persze – mondta Tommy. – Ez rendes tőled, Joe – ütögette meg Giuseppe karját.
– Na jó, akkor ennyi – zárta le a beszélgetést Giuseppe, és elindult lefelé a lépcsőn, kettesével vette a fokokat, akár egy kölyök.

2

SONNY a teherautó volánjához ült, és szemébe húzta puhakalapja karimáját. Tudta, hogy noha nem az övé a kocsi, senki sincs itt, aki ezt szóvá tegye. A Tizenegyedik sugárútnak ezen a szakaszán éjjel kettőkor csend honolt, csak egy-egy részeg tántorgott időnként végig a széles járdán. Előbb-utóbb egy körzeti zsarunak is jönnie kellett, de Sonny úgy okoskodott, hogy majd összehúzza magát az ülésen, és abban a valószínűtlen esetben, ha a zsaru kiszúrja őt, alighanem valami mólés palinak nézi, aki elszunyált a szombat esti piálástól, ami egyébként nem nagyon állt távol az igazságtól, mert tényleg jócskán ivott. Csak épp nem rúgott be. Nagy melák srác volt, már tizenhét évesen száznyolcvan magas, keménykötésű, széles vállú, nem egykönnyen verte le a lábáról az ital. Letekerte az oldalablakot, hogy a Hudson felől áramló, csípős őszi szellő segítsen ébren maradnia. Elfáradt, így amint a teherautó kormányának széles kereke mögé telepedett, máris megkörnyékezte az álmosság.
Egy órája a harlemi Juke csehójában járt Korttyal és Nicóval. Még egy órával előbb valami közép-manhattani „suttogóban”, titkos italmérésben időztek, ahová Korty azután vitte, hogy ketten együtt majdnem száz ?ccset elpókereztek egy rakás polyákkal odaát a brooklyni Greenpointban. A lengyelek mind röhögtek, amikor Korty azt mondta, jobb, ha lelépnek Sonnyval, mielőtt az ingüket is elveszítik. Sonny is röhögött, bár egy másodperccel előtte már-már nyomorult csaló trógernek titulálta az asztalnál ülő legtagbaszakadtabb polyákot. Korty szinte olvasott Sonny gondolataiban, és mindig odébbállt vele, mielőtt a ?ú valami marhaságot csinált volna. Mire a Juke-ban lyukadtak ki, ha Sonny nem ázott is el, de közel járt hozzá. Egy kevés táncolás meg nem olyan kevés ivás után úgy döntött, ennyi elég egy estére, és hazafelé indult, amikor Korty egy barátja megállította az ajtóban, és szólt neki Tomról. Kis híján bevágott a kölyöknek, de észbe kapott, és inkább odacsúsztatott neki néhány dolcsit. A kölyök megadta a címet, és Sonny most itt kuporgott egy teherautóban, amelyik úgy festett, mintha a világháború idején kiszuperálták volna, és ?gyelte az árnyak játékát Kelly O’Rourke ablakfüggönyén.
Benn a lakásban Tom öltözködött, Kelly meg a mellénél összefogott lepedőben mászkált föl-alá. A lepel oldalt a földet söpörte, fönt Kelly fél csöcse kibuggyant belőle. A lány darabos mozgásához drámai szépségű arc társult – hibátlan fehér bőr, piros ajak, kékeszöld szempár, lángvörös hajzuhatag –, és abban is volt valami drámai, ahogy a helyiségben járt-kelt, mintha ?lmjelenetben játszana, Tomot pedig Cary Grantnek vagy Randolph Scottnak képzelné.
– De hát miért muszáj elmenned, Tom? – kérdezte ismét. Szabad kezét a homlokára tapasztotta, mintha a saját lázát mérné. – Miért kell éjnek évadján faképnél hagyni egy lányt?
Tom a trikójába bújt. Az ágy, amelyről az imént kelt föl, inkább hasonlított priccsre, körülötte a földön szétszórt képes újságok, leginkább a Szombat Esti Napló, az Elegancia és az Amerikai Lány számai hevertek. A fér? lábánál Gloria Swanson nézett föl Tomra csábosan az Új Filmvilág egy régi példányának címlapjáról.
– Macát – mondta Tom.
– Ne macázz engem! – vágott vissza Kelly. – Mindenki így hív. – Az ablak melletti falnak támaszkodott, és leengedte a lepedőt. Csípőjét kissé oldalra tolva pózolt Tomnak. – Miért nem akarsz velem maradni, Tom? Légy fér?!
Tom fölvette az ingét, és gombolni kezdte, miközben Kellyt bámulta. A lány szemében volt valami ijedősséggel határos, nyugtalan fölajzottság, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban valami riasztó történik.
– Talán nem is láttam még ilyen gyönyörű lányt, mint te – mondta Tom.
– Még nem volt dolgod nálam szemrevalóbbal?
– Nem volt dolgom nálad szebbel. Gyönyörű vagy.
Kelly szeméből tovatűnt a nyugtalanság.
– Maradj velem reggelig, Tom! – kérlelte a fér?t. – Ne menj el!
Tom a lány ágya szélére ült, átgondolta a dolgot, azután fölhúzta a cipőjét.
Sonny ?gyelte, ahogy az utcát kettéosztó sínpár kettős vonala csillogott az öntöttvas lámpaoszlopról sugárzó fényben. Kezét a sebességváltó kar tetejére csavart fekete nyolcas biliárdgolyón nyugtatta, és eszébe jutott, ahogy kölyökkorában a járda szélén ülve nézte a Tizenegyediken végigcsörömpölő teherszerelvényeket, egy New York-i lovas rendőr haladt előttük, nehogy valami részeg vagy kisgyerek elgázoltassa magát. Egyszer az egyik tehervonat tetején cifra gúnyás fér? állt. Sonny meglátta, integetett neki, az meg mérges képpel köpött, mintha undorodna a látványától. Amikor a ?ú megkérdezte az anyjától, miért viselkedett úgy az a bácsi, az asszony fölemelte a kezét.
– Sta’zitt! Valami cafon’ a járdára köp, és még engem kérdezel? Madon’!
A mama dühösen vonult el, általában így reagált Sonny kölyökkori kérdéseire. A ?únak akkoriban úgy tűnt, mintha az anyja minden mondatát Sta’zitt’! vagy Fannabala! vagy Madon’! vezette volna be. Otthon Sonny nyűg volt, kolonc, scucc’, így hát igyekezett minél több időt házon kívül tölteni, az utcán csellengett a környékbeli srácokkal.
A Pokol konyhája negyedbeli sugárút, a túloldali házak földszinti üzletsora, fölöttük két-három emelet lakás Sonny gyermekkorát idézte föl, azokat az éveket, amikor az apja minden reggel fölkelt, és az alvégi Hester Streetre autózott, a raktárházi irodájába, ahol még most is dolgozott – bár Sonny most, hogy már felnőtt, természetesen egészen másként gondolt az apjára és az apja megélhetésére. Annak idején azonban az apja vállalkozó volt, Genco Abbandandóval a Genco Pura Olívaolaj cég társtulajdonosa. Ha Sonny akkoriban meglátta az apját az utcán, odaszaladt hozzá, megfogta a kezét, és összevissza locsogott arról, ami épp kölyökfejében járt. Látta, hogyan néznek az apjára más fér?ak, és büszke volt, hogy a papa nagymenő, akinek saját cége van, és mindenki, az égvilágon mindenki tisztelettel bánik vele, úgyhogy Sonny annak idején, amikor még kissrác volt, kezdte valamiféle fejedelmi sarjnak tekinteni magát. A nagymenő ?ának. Tizenegy éves volt, amikor mindez megváltozott, helyesebben talán inkább átrendeződött, mint megváltozott, hiszen továbbra is hercegnek érezte magát – csak persze most már másfajta hercegnek.
Az út túloldalán, Kelly O’Rourke borbélyműhely fölötti lakásában, a tűzlétrák ismerős fekete rácsozata mögött valaki véletlenül a függönyhöz ért, kissé szétválasztotta, így Sonny éles fénysávot, hófehéren kivillanó bőrt és vörös hajkoronát pillantott meg, azután mintha egyszerre két helyen lett volna: a tizenhét éves Sonny fölnézett Kelly O’Rourke első emeleti elfüggönyözött ablakára, míg ezzel egyidejűleg a tizenegy éves Sonny egy tűzlétráról nézett le egy elfüggönyözött ablakra és Murphy ivójának hátsó helyiségére. Az arról a murphys estéről őrzött emlékei helyenként egészen elevenen éltek benne. Nem volt késő, talán fél tíz, legfeljebb tíz óra. Sonny éppen lefeküdt, amikor meghallotta a szülei szóváltását. Nem volt hangos, hiszen a mama sosem emelte föl a hangját, ha a papával beszélt, és Sonny nem tudta kivenni a szavakat – de a hanghordozás félreérthetetlen volt egy kölyök számára, az a tónus, amely arról árulkodott, hogy az anyja vagy fölháborodott, vagy aggódik, és azután az ajtónyílás és -csukódás és a papa lépteinek zaja a lépcsőn. Akkoriban senki sem posztolt az utcai bejáratnál, senki sem várt a behemót Packardban vagy a nyolchengeres fekete Essexben, hogy elsofírozza a papát, ahová menni akar. Aznap este Sonny az ablakából ?gyelte, ahogy az apja kilépett a főbejáraton, le a külső lépcsőn, és elindult a Tizenegyedik felé. Mire befordult a sarkon és eltűnt, Sonny már felöltözött, s a tűzlétrán át az utcán termett.
Többsaroknyira jutott hazulról, amikor eszébe jutott, hogy mit is művel tulajdonképpen. Ha az apja elkapná, jól elnáspángolná, és miért is ne tenné. Az utcán lófrál, pedig ilyenkor ágyban a helye. A nyugtalanság lelassította lépteit, majdnem hátraarcolt és hazaindult – de felülkerekedett benne a kíváncsiság, így szinte az orra hegyéig húzta sapkája ellenzőjét, és egyik árnyékból a másikba szökdécselve, egy teljes háztömbnyi távolságot tartva tovább követte az apját. Miután olyan környékre értek, ahol az ír srácok laktak, Sonny nyugtalansága jelentősen fokozódott. Megtiltották neki, hogy arrafelé játsszon, és ha nem tiltják, akkor sem játszott volna, mert tudta, hogy megruháztak ott olasz srácokat, sőt olyanokról is hallott históriákat, akik az ír környékekre csavarogtak, eltűntek, és hetek múlva a Hudsonon úszva találtak rájuk. Az apja egysaroknyival előtte kezét zsebre dugva, zakója gallérját fölhajtva, szaporán lépkedett a folyó felől fújó hideg szélben. Sonny a nyomában haladt, amíg majdnem a kikötőhöz nem értek, akkor látta, hogy az apja egy pillanatra megtorpan egy csíkos vászon előtető alatt, a Murphy ivóját és pecsenyesütőjét állványon hirdető tábla előtt. Sonny behúzódott egy üzlet portáljához, és várt. Amikor az apja bement az ivóba, nevetés és nótázó fér?ak hangja csapott ki az utcára, azután az ajtó becsukódásával elcsitult, de Sonny így lefojtva is hallotta. Átkelt az utcán, árnyékból árnyékba, portálról portálra surrant, amíg pontosan a Murphyvel szembe nem ért, ahonnét söntéspult fölé görnyedő fér?ak árnyalakjait láthatta egy keskeny ablakon át. Az apja most kikerült a képből.
Egy árnyékos zugban leguggolva várt, de szempillantás múlva újra helyet változtatott, átiramodott egy macskaköves utcán, be egy szeméttel teleszórt közbe. Nem tudta volna megmondani, pontosan mire számít azon túl, hogy talán hátsó bejáratra lel, ahol esetleg megláthat valamit – és csakugyan, ahogy a Murphy háta mögé került, egy csukott ajtót talált, mellette elfüggönyözött ablakot, amelyen sárgás fény szűrődött ki a sikátorba. Az ablakon nem látott át, ezért a sikátor túloldalán fölmászott egy nehéz bádog szemétkukára, és onnan felszökkent egy tűzlétra legalsó fokára. A következő pillanatban már a pihenőn hasalt, és az ablak felső széle meg a függöny közötti résen kukucskált le Murphy ivójának hátsó helyiségébe. A lécrekeszekkel és kartondobozokkal zsúfolt helyiségben zsebre dugott kézzel állt az apja, és higgadtan beszélt egy fér?hoz, akit mintha egy támlásszékhez kötöztek volna. Sonny ismerte azt az embert. Látta már a környéken a feleségével meg a gyerekeivel. A fér? kezét eltakarta a szék, Sonny úgy képzelte, hogy hátul össze van kötve. A derekánál és a mellénél ruhaszárító kötél mélyedt a gyűrött, sárga zakóba. Az ajka vérzett, a fejét lehorgasztotta, mint aki részeg vagy álmos. Előtte egy rakás lécrekeszen Peter bácsi ült mérges tekintettel, Sal bácsi pedig karba tett kézzel, komor arccal állt. Sal bácsinál a komor arc semmit sem jelentett, rendszerint ilyen képet vágott – de Peter bácsi mérges tekintetével más volt a helyzet. Sonny világéletében mosolygósan mesélő kedvű embernek ismerte őt. Most leshelyéről izgatottan ?gyelte az apját és bácsikáit egy ivó hátsó traktusában székhez kötözött környékbeli illetővel. El sem tudta képzelni, mi folyik itt. Fogalma sem volt. Azután az apja a fér? térdére tette a kezét, letérdelt mellé, és a fér? az arcába köpött.
Vito Corleone zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát. Peter Clemenza a háta mögött feszítővasat vett föl a földről.
– Ez már sok! – mondta. – Ennek a csavargónak annyi!
Vito fölemelte a kezét, várakozásra intette.
– Vito! – vörösödött el Clemenza. – V’fancul’! Egy ilyen keményfejű krumplizabálóval semmit sem lehet kezdeni.
Vito a vérző emberre nézett, majd föl a hátsó ablakra, mintha tudná, hogy Sonny a tűzlétra pihenőjéről lesi – de nem tudta. Még csak nem is látta a kopott függönyű ablakot. Gondolatai a fér?nál jártak, aki az imént arcon köpte, és az őt ?gyelő Clemenzánál meg a Clemenza mögött álló Tessiónál. Most mindketten őt ?gyelték. A szobát éles fénybe borította a mennyezetről lecsüngő egy szál csupasz villanykörte, amelynek magasságállító acél gyöngylánca Clemenza feje fölött himbálózott. Az ivóba vezető, bereteszelt deszkaajtón túlról harsány fér?hangok énekeltek és nevetgéltek.
– Neked elment az eszed, Henry – fordult a fér?hoz Vito. – Külön meg kellett kérnem Clemenzát, hogy a kedvemért legyen szíves, ne törje el a lábadat.
Nem folytathatta, mert Henry közbevágott.
– Egy huncut vassal sem tartozom nektek, macskaevő szicíliáner pöcsök. – Beszéde még részegen is egyértelműen és világosan az írekre jellemző dallamossággal szólt. – Egytől egyig visszakotródhattok a drágalátos kurva szigetetekre, és megbaszhatjátok azt a drága jó szigetlakó kurva édesanyátokat.
Clemenza egy lépést hátrált. Inkább meglepettnek, mint dühösnek látszott.
– Vito – sóhajtotta Tessio –, reménytelen eset ez a rohadék.
Clemenza újra fölvette a pajszert, és Vito újra fölemelte a kezét. Ezúttal Clemenza sercintett, majd a mennyezetre nézett, és kacskaringós olasz káromkodásba fogott. Vito megvárta, hogy befejezze, azután azt is megvárta, hogy Clemenza végre ránézzen. Némán állta Clemenza tekintetét, amíg vissza nem fordult Henryhez.
Sonny a tűzlétra pihenőjén a melléhez húzta a kezét, és megfeszítette a testét a hidegben. Föltámadt a szél, eső fenyegetett. Hajókürt hosszan elnyúló bőgése szállt a folyó felől, végig az utcákon. Sonny apja középmagas, de erős alkatú fér? volt, izmos karú és vállú még azokból az időkből, amikor vasúti pályamunkásként dolgozott. Esténként néha Sonny ágyának szélére ült, és mesélt neki azokról a napokról, amikor tehervagonokat rakodott ki-be. Csak egy őrült merészelt az arcába köpni. Sonny legfeljebb azzal nyugodhatott bele ilyen fölháborító dologba, hogy az a széken ülő ember nyilván elmebeteg. Ez a gondolat valamelyest lehiggasztotta. Egy pillanatra megijedt, mert nem tudta, hogyan értelmezze a látottakat, de azután az apjára nézett, aki ismét térdre ereszkedett, hogy beszéljen azzal az emberrel, és testtartásában Sonny fölismerte azt a határozott józanságot, amelyet akkor sugárzott, ha elkomolyodott, ha valami fontosat akart megértetni Sonnyval. A ?ú jobban érezte magát attól a gondolattól, hogy az az ember őrült, és az apja beszél hozzá, próbál szót érteni vele. Biztosra vette, hogy az a fér? bármelyik pillanatban bólinthat, és az apja szabadon engedi, mert nyilvánvalóan eleve azért hívták ide az apját, hogy elrendezzen valamit, megoldjon egy problémát. Az egész környékük tudta, hogy az apja megoldja a problémákat. Ezt mindenki tudta róla. Sonny ?gyelte az alatta lejátszódó jelenetet, és várta, hogy az apja egyenesbe tegye a dolgokat. Ehelyett az a fér? eltorzult arccal vergődni kezdett a székén. Úgy festett, mint szabadulni igyekvő, megbéklyózott állat, azután fölszegte a fejét, és megint Sonny apjára köpött, a nyála véres volt, így olybá tűnt, mintha sikerült volna valami kárt tennie, csakhogy az a saját vére volt. Sonny látta, ahogy a véres köpet kilövellt a fér? szájából, és az apja arcára fröcskölődött.
Ami közvetlenül ezután történt, az Sonny legutolsó emléke maradt erről az éjszakáról. Az a fajta, gyermekkorban nem szokatlan emlék volt, ami eredetileg különös, titokzatos, de utóbb, a tapasztalatok tükrében világossá válik. Annak idején Sonny semmit sem értett belőle. Az apja fölegyenesedett, letörölte a köpést az arcáról, a fér?ra nézett, majd hátat fordított neki, és elment onnan, de csak egy-két méternyit, a hátsó ajtóig, azután ott állt mozdulatlanul, miközben mögötte Sal bácsi nem mást húzott ki a zakózsebéből, mint egy párnahuzatot. Mindannyiuk közül Sal bácsi volt a legmagasabb, de görnyedten járt, hosszú karját úgy lóbálta maga mellett, mintha nem tudná, mit csináljon vele. Egy párnahuzatot. Sonny suttogva ki is mondta a szavakat. Sal bácsi a szék mögé lépett, és a fér? fejére húzta a párnahuzatot. Peter bácsi fölvette a feszítővasat, meglendítette, és mindaz, ami ezután történt, egybemosódott. Néhány dologra Sonny tisztán emlékezett: Sal bácsira, ahogy fehér párnahuzatot húzott a fér? fejére, Peter bácsi pajszerlendítésére, a fehér párnahuzatra, amely vörösre, élénkvörösre változott, a két bácsikájára, ahogy a széken ülő fér? fölé hajolva matatnak, kioldozzák a zsineget. A továbbiakból semmit sem tudott fölidézni. Biztos, hogy hazament, nyilván visszabújt az ágyába, de ebből semmire sem emlékezett. Semmire sem. A párnahuzatig minden meglehetősen tiszta, azután összezavarodik, a vége pedig teljesen kiesett a memóriájából.
Sonny nagyon sokáig egyáltalán nem tudta, minek volt a tanúja. Évekbe tellett, hogy egészen összerakja a képet.
A Tizenegyedik sugárút túloldalán, a borbélyműhely fölött meglibbent a függöny, azután szétrántották, és az ablakkeretből Kelly O’Rourke úgy nézett le az útra, mintha csoda történt volna – egy röpke pillanatra egy ?atal női test tűnt föl a fekete tűzlétrák, piszkos vörös téglás falak és sötét ablakok között.
Kelly a szemét meregette a sötétbe, megsimogatta a hasát, ahogy az utóbbi hetekben önkéntelenül újra meg újra, észlelni próbálta ama új élet rezdüléseit, amelyről tudta, hogy belőle sarjad. Végighúzta ujjait a még feszes bőrön és izmokon, igyekezett rendet teremteni a fejében, összeszedni a szerteszét kóborló gondolatokat. A családja, a ?vérei már kitagadták, talán Sean kivételével, úgyhogy minek is izgatná magát azon, hogy miként vélekednek róla? A mulatóban bevett egyet a kék tablettákból, attól könnyednek, lebegőnek érezte magát. Szétzilálódtak tőle a gondolatai. Nem volt előtte más, csak a sötétség meg saját tükörképe az ablaküvegen. Későre járt, és egyébként is mindig mindenki békén hagyta. A hasára tapasztotta a tenyerét, hátha kitapint valamit. Bárhogy erőlködött, nem bírta összeszedni, egy helyen veszteg tartani a gondolatait.
Tom eléje került, és összehúzta a függönyt.
– Ugyan már, édesem – mondta. – Mit akarsz ezzel elérni?
– Mivel mit akarok?
– Azzal, hogy így álldogálsz az ablaknál.
– Miért, Tom? Talán félsz, hogy valaki megláthat itt velem?
Kelly fél kezét csípőre tette, azután beletörődő gesztussal leejtette. Újra föl-alá járkált, hol a padlóra, hol a falra pillantott.
– Figyelj, Kelly! – mondta Tom. – Csak néhány hete kezdtem az egyetemet, és ha nem érek vissza…
– Ne nyávogj már, az isten szerelmére…
– Nem nyávogok. Csak szeretném megmagyarázni.
– Tudom – hagyta abba a járkálást Kelly. – Dedós vagy. Már akkor tudtam, amikor fölszedtelek. Egyébként hány éves vagy? Tizennyolc? Tizenkilenc?
– Tizennyolc – felelte Tom. – Csak azt akarom mondani, hogy vissza kell mennem a koleszba. Ha reggel nem vagyok ott, észreveszik.
Kelly megdörgölte a fülét, és Tomra meredt. Mindketten hallgattak, egymást fürkészték. Tom nem tudta, mit lát benne Kelly. Azóta foglalkoztatta ez a kérdés, hogy a lány Juke csehójában odalibegett az asztalához, és olyan izgató hangon hívta táncolni, mintha arra buzdítaná, hogy háljon vele. Újra fölmerült benne, amikor Kelly néhány tánc és egyetlen pohár ital után fölszólította, hogy vigye haza. Addig nem sok mindenről beszélgettek. Tom elmondta, hogy diák, a New York-i Egyetemre jár. A lány elmesélte, hogy pillanatnyilag nincs állása, népes családból származik, de nem tud kijönni az övéivel. Filmezni szeretett volna. Hosszú kék ruhát viselt, amely a lábikrájától a kebléig a testére simult, a mély dekoltázsnál kifehérlő bőre kontrasztot képezett a selymes anyaggal. Tom azt felelte, hogy nincs kocsija, a barátaival jött. A lány azt mondta, nem baj, neki van kocsija, Tom pedig nem ?rtatta, hogy lehet a népes családból származó munkanélküli lánynak saját kocsija. Azt gondolta, talán nem is a lányé a kocsi, és amikor aztán a lány lefuvarozta a Pokol konyhájához, nem említette neki, hogy tíz-egynéhány saroknyira nőtt fel attól a helytől, ahol Kelly a Tizenegyediken leparkolt. Amikor meglátta a lány lakását, már tudta, hogy a kocsi nem Kellyé, de nem jutott ideje kérdezősködni, mert ágyba bújtak, és máshol járt az esze. Az este történései gyors ütemben és számára idegen módon követték egymást, s most Tom törte a fejét, miközben a lányt nézte. Kelly viselkedése mintha másodpercről másodpercre változott volna: előbb csábító nő, majd védtelen lány, aki marasztalta őt, most pedig valami keménység, valami düh uralkodott el rajta. Ahogy Tom ?gyelte, a lány rágóizmai megfeszültek, az ajka összepréselődött. Valami Tomban is megváltozott. Fölkészült arra, amit a lány mondhat vagy tehet, bármi legyen is az, fölkészült, hogy érvelni, válaszolni tudjon.
– Egyébként miféle vagy? – kérdezte Kelly. A fehér porcelánmosogató melletti pulthoz hátrált, fölült rá, és keresztbe vetette a lábát. – Valami ír–olasz balfék?
Tom megtalálta a pulóverét – az ágy rácsára volt akasztva –, a vállára terítette, és összekötötte a pulóver ujját a mellén.
– Német–ír. Hogy jutott eszedbe az olasz?
Kelly egy doboz Wings cigarettát vett ki a háta mögötti kredencből, fölbontotta, és rágyújtott.
– Úgy, hogy tudom, ki vagy. – Hatásszünetet tartott, mintha szerepet játszana. – Tom Hagen, Vito Corleone adoptált ?a.
Hosszút szippantott a cigarettájából. A füstfátyol mögött felcsillant a szeme, nehéz lett volna megmondani, elégedettségében vagy inkább dühében.
Tom körülnézett, gondosan fölmérte, amit látott – és az nem volt egyéb olcsó hónapos szobánál, még csak nem is lakás, az egyik végében mosogató és konyhaszekrény, a másikban keskeny ágy. A padlón képes újságok, üdítősüvegek, ruhák, csokipapírok, kiürült wingses és chester?eldes dobozok zűrzavara. A ruhák drágaságukkal kiríttak ebből a környezetből. Tom az egyik sarokban észrevett egy selyemblúzt, amelyik többe kerülhetett, mint a lány havi lakbére.
– Nem adoptáltak – mondta. – Corleonééknál nevelkedtem, de nem fogadtak örökbe.
– Az mindegy – felelte Kelly. – Szóval miféle vagy? Krumplifaló vagy digó, vagy valami krumplifaló digó korcs?
Tom az ágy szélére ült. Most már nem társalogtak, ennek üzletszaga volt.
– Tehát azért csíptél föl, mert tudsz valamit a családomról?
– Mit képzeltél, öcsi? Hogy a két szép szemedért? – pöccintette Kelly a cigarettájáról a hamut a mellette lévő mosogatóba, és megnyitotta a csapot, hogy a lefolyóba öblítse.
– Mi köze ehhez a családomnak? – kérdezte Tom.
– Mihez? – kérdezett vissza a lány olyan őszinte mosollyal, mint aki végre jól érzi magát.
– Ahhoz, hogy idejöttünk, és dugtam veled.
– Nem te dugtál velem, öcsi, hanem én veled.
Kelly elhallgatott, továbbra is mosolyogva ?gyelte a ?út.
– Ezt ki szívja? – rúgott egy chester?eldes dobozba Tom.
– Én.
– Wingset is, és Chester?eldet is?
– Wingset olyankor, ha én veszem. Különben Chester?eldet. – Mivel Tom nem reagált azonnal, a lány hozzátette: – Folytasd, már kezd langyos lenni.
– Rendben. Szóval kié a kocsi, amivel idejöttünk? Nem a tiéd. Nincs kocsid, és ilyen helyen laksz.
– Na ez az, öcsi. Meleg.
– És ki veszi neked az elegántos rongyokat?
– Tűz, tűz! – mondta Kelly. – Most rátapintottál a lényegre. Az udvarlóm veszi a ruháimat. Az övé az autó.
– Szólhatnál neki, hogy szerezzen neked rendesebb helyet – nézett körül Tom, mint akit elképeszt a szoba lelakottsága.
– Hát igen! – csatlakozott a helyiség megszemléléséhez Kelly, szinte osztozva a ?ú elképedésében. – Ugye hihetetlen, milyen lyukban kell laknom.
– Szólhatnál a palidnak.
– Kifelé! – mondta Kelly. Leugrott a pultról, és lepedőbe tekerte magát. – Gyerünk! Unom a játszadozást.
Tom az ajtóhoz indult, amelynél szögre akasztotta a sapkáját.
– Úgy hallom, milliomos a családod – mondta Kelly a ?ú hátának. – Vito Corleone és a bandája.
Tom a fejébe nyomta a sapkát, és megigazította.
– Miért nem nyögöd ki, miről van szó, Kelly?
Kelly a cigarettájával legyintett neki, hogy menjen már.
– Na eredj! – mondta. – Viszlát, Tom Hagen!
Tom udvariasan elköszönt, majd távozott, de alig tett pár lépést a folyosón, amikor az ajtó feltárult, és Kelly a sötét előtérben állt, az imént viselt lepedője valahol a szobában maradt.
– Nem is vagytok olyan kemény legények ti, Corleonék.
A ?ú megfogta a sapkaellenzőjét, megigazította.
– Nem biztos, hogy tökéletesen képviselem a családomat.
– Aha – mondta Kelly, végigfuttatva az ujjait hullámos haján.
Mintha összezavarta volna Tom válasza. Eltűnt a lakásban, be sem csukta rendesen az ajtót.
Tom a szemébe húzta a sapkáját, és elindult a lépcsőhöz, le az utcára.
Sonny kiszállt a teherautóból, és átvágott a Tizenegyediken, mire Tom kilépett az épületből. Tom hátranyúlt az ajtóért, mintha vissza akarna húzódni a lépcsőházba, de Sonny rárontott, átkarolta a vállát, kirántotta az utcára, és a sarok felé húzta.
– Figyelj, idiota! – mondta. – Légy szíves, árulj el valamit, pajtás! Meguntad az életedet, vagy csak stronz’ vagy? Tudod, kinek a nőjével nyomtál le most egy numerát? Tudod, hol vagy? – erősödött Sonny hangja kérdésről kérdésre, majd belökte Tomot a sikátorba. Fölemelte az öklét, és fogcsikorgatva fékezte magát, nehogy fölkenje Tomot a falra. – Ugye fogalmad sincs, mekkora pácban vagy? – Tomhoz hajolt, mintha bármelyik pillanatban lecsaphatna rá. – Egyáltalán mit keresel ennél a krumplizabáló cafkánál? – Széttárta a kezét, égnek emelte a szemét, és kis kört írt le, mint aki segítségül hívja az isteneket. – Cazzo! – üvöltötte. – Szét kéne rúgnom a tetves seggedet!
– Légy szíves, higgadj le, Sonny! – mondta Tom.
Megigazította az ingét, elrendezte a vállán a pulóverét.
– Higgadjak le? Újra megkérdezem: tudod-e, kinek a nőjével dugtál az előbb?
– Nem, nem tudom. Kinek a nőjével dugtam az előbb?
– Nem tudod.
– Gőzöm sincs róla, Sonny. Áruld már el végre!
Sonny csodálkozva meredt Tomra, és hirtelen elpárolgott a haragja, ami gyakran előfordult nála. Elnevette magát.
– Ez Luca Brasi bigéje, te agyalágyult. Nem is tudtad!
– Sejtelmem sem volt róla. Ki az a Luca Brasi?
– Ki az a Luca Brasi – ismételte Sonny. – Addig jó, amíg nem tudod. Luca az a fazon, aki letépi a karodat, és a véres csonkkal agyonver, ha ferde szemmel nézel rá. Ismerek nagyon kemény legényeket, akik összecsinálják magukat Luca Brasitól. Te meg simán lezavarsz a nőjével egy menetet.
Tom higgadtan fogadta a közlést, mintha a lehetséges következményeket fontolgatná.
– Oké, akkor most rajtad a sor, hogy válaszolj egy kérdésre. Mi az ördögöt keresel itt?
– Gyere csak ide! – zárta Sonny fojtogató ölelésbe Tomot, majd hátralépett, hogy jól szemügyre vegye a testvérét. – Milyen volt a pipi? Madon’! – legyezgette magát. – Micsoda jó bőr!
Tom ellépett Sonny elől. Az utcán egy jól táplált, deres ló húzta a sínek mellett a Pechter sütöde kocsiját, a kocsi hátsó kerekének egyik küllője megreccsent és eltört. A bakon ülő kövér fér? unott pillantást vetett Tomra, aki megbökte sapkája ellenzőjét, majd visszafordult Sonnyhoz.
– Na és miért vagy úgy kicsípve, mint aki Hollandi Schultznál töltötte az estét? – fogdosta meg Sonny kétsoros zakójának hajtókáját, és megpaskolta a mellény drága anyagát. – Honnan telik ilyen öltönyre olyan srácnak, aki autószerelőnél melózik?
– Hohó! – felelte Sonny. – Most én kérdezek. – Újra átkarolta Tom vállát, és az utca felé fordította. – Beszéljünk komolyan, Tommy. Van fogalmad, micsoda slamasztikába keveredhetnél?
– Nem tudtam, hogy ez Luca Brasi barátnője volt. Nem mondta. Hová megyünk? – intett az utcára. – Vissza a Tizedik sugárútra?
– Mit lógsz te Juke csehójában?
– Honnan tudod, hogy Juke csehójában jártam?
– Onnan, hogy utánad voltam ott.
– Igen? És te mit lógsz Juke csehójában?
– Fogd be, mert kapsz egy ma?ást! – szorította meg Sonny a testvére vállát, ezzel jelezte, hogy valójában nem haragszik rá. – Nem én vagyok egyetemista, akinek a könyveket kellene bújnia.
– Szombat este van – védekezett Tom.
– Csak volt – mondta Sonny. – Már vasárnap van. Jesszusom – tette hozzá, mintha csak magát emlékeztette volna, milyen későre jár –, de elfáradtam!
Tom kivergődött Sonny öleléséből. Levette a sapkáját, megigazította a haját, újra fölvette a sapkát, szemébe húzta az ellenzőt. Gondolatai visszatértek Kellyhez, ahogy a lány föl-alá mászkált a szűk szobában, maga után vonszolva a lepedőt, mint aki tudja, hogy illene eltakarnia magát, de nem bíbelődik ilyesmivel. Leírhatatlan illatot árasztott. Tom megdörzsölte a felső ajkát – ahogyan akkor szokta, ha felöntött a garatra –, és az ujjain érezte a lányt. Összetett aroma volt, testes és nyers. Tom megdöbbent mindattól, ami történt. Mintha valaki másnak az életébe csöppent volna, aki inkább Sonnyra hasonlít. A Tizenegyediken autó ért utol egy fogatot. Kissé lassított, ahogy sofőrje futólag a járdára pillantott, majd megelőzte a lovas kocsit, és továbbhajtott.
– Hová megyünk? – kérdezte Tom. – Késő van császkáláshoz.
– Autóval vagyok – mondta Sonny.
– Neked van autód?
– A műhelyé, de használhatom.
– Hol a fészkes fenében állsz?
– Még néhány saroknyira.
– Miért nem itt parkoltál, ha egyszer tudtad, hogy én…
– Che cazzo! – tárta szét karját Sonny az elképesztő tudatlanság hallatán. – Hát mert ez Luca Brasi placca. Luca Brasié, O’Rourke-éké meg egy rakás őrült krumplizabálóé.
– Hát aztán? – állta el az útját Tom. – Mi köze ahhoz egy műhelyi melósnak, hogy kinek a placca ez?
Sonny félrelökte. Nem valami szelíden taszította meg, de közben mosolygott.
– Veszélyes errefelé – mondta. – Nem vagyok olyan vakmerő, mint te.
Amint kiejtette ezeket a szavakat, fölnevetett, mint aki maga is meglepődik.
– Hát jó, nézd – indult el újra Tom. – Néhány koleszos sráccal mentem Juke csehójába. Úgy terveztük, hogy táncolunk egy kicsit, megiszunk egy-két pohárral, és hazamegyünk. Aztán ez a maca táncolni hívott, és mire észbe kaptam, már lefeküdtem vele. Esküszöm, nem tudtam, hogy Luca Brasi barátnője.
– Madon’! Az az enyém – mutatott Sonny egy utcalámpa alatt álló fekete Packardra.
– Mármint a műhelyé.
– Ja, azé. Na szállj be, és kussolj!
Tom a kocsiban szétterpesztette a kezét a jobb oldali ülés széles háttámláján, és ?gyelte, ahogy Sonny leveszi a puhakalapját, kettejük közt az ülésre helyezi, majd mellényzsebéből kulcsot halász ki. Ahogy a kocsi elindult, a padlóról fölmeredő hosszú sebességváltó kar megremegett. Sonny a zakója zsebéből egy csomag Lucky Strike-ot húzott elő, rágyújtott, majd a politúrozott fa műszerfalba épített hamutartóba tette a cigarettát. Miközben füstpászma bodorodott a szélvédőre, Tom kinyitotta a kesztyűtartót, és papírköteg tetején egy doboz Trojan gumi óvszert talált.
– Engedik, hogy szombat este a kocsival furikázz? – kérdezte Sonnytól.
Fáradt volt, de teljesen éber, és úgy sejtette, hogy jó idő eltelik, mire le tudja hunyni a szemét. Odakint sorra hagyták maguk mögött az utcákat, ahogy Sonny az alvég felé tartott.
– A koleszba viszel? – kérdezte Tom.
– Hozzám. Éjszakára nálam maradhatsz – nézett rá Sonny. – Gondolkoztál ezen egyáltalán? Van valami elképzelésed, hogy mihez kezdesz?
– Úgy érted, ha ez a Luca nevű ?gura rájön?
– Igen, úgy.
Tom ?gyelte az elsuhanó utcákat. Bérházak sora mellett haladtak el, a legtöbb ablak sötéten nézett vissza rá az utcalámpák derengő fénye fölött.
– Honnan jönne rá? – kérdezte végül. – A lány nem árulja el neki. – Megrázta a fejét, mintha elvetné azt a lehetőséget, hogy Luca tudomására jut a dolog. – Szerintem kicsit dilis a nő. Egész este dilisen viselkedett.
– Te is tudod, hogy ez nem csak rólad szól. Luca rájön, rád száll, azután a papa kénytelen elkapni őt, és máris háborúba keveredünk. Mindez azért, mert nem bírod begombolva tartani a sliccedet.
– Ugyan már! – csattant föl Tom. – Te akarsz prédikálni nekem, hogy tartsam begombolva a sliccemet?
Sonny leverte a fejéről a sapkáját.
– A lány nem fogja elárulni – bizonygatta Tom. – A dolognak nem lesz semmi kihatása.
– Semmi kihatása – utánozta Sonny. – Honnan tudod? Hátha féltékennyé akarja tenni a csaj. Ez nem jutott eszedbe? Talán pont arra utazik.
– Nem gondolod, hogy ez elég dilis ötlet?
– Az, de éppen te mondtad, hogy kicsit dilis a nőci. Ráadásul valakinek a macája, és a macák mind hőbörödöttek. Főleg az írek. Azok kivétel nélkül féleszűek.
Tom rövid habozás után úgy válaszolt, mintha már eldöntötte volna a kérdést.
– Nem hiszem, hogy elmondja Lucának. Ha mégis, akkor nem marad más választásom, mint a papához fordulni.
– Nem mindegy, hogy Luca nyír ki vagy apu nyír ki?
Vállat vont, méltányolta Sonny észrevételét.
– Mi mást tehetek? Talán stukkert kéne szereznem – fogalmazta meg az éppen az eszébe jutott gondolatot.
– És azután? Lábon lövöd magadat vele?
– Nincs valami ötleted?
– Nincs – vigyorgott Sonny. – De azért örülök, hogy ismerhettelek, Tom. Jó tesóm voltál – dőlt hátra, és hahotázása betöltötte a kocsit.
– Nagyon vicces. Figyelj, lefogadom, hogy a lány nem árulja el Lucának.
– Aha – sajnálta meg a testvérét. Leverte a cigarettájáról a hamut, szippantott egyet. – A papa majd kiokoskodja a megoldást – magyarázta, miközben kifújta a füstöt. – Egy időre kiesel nála a pikszisből, de azt nem hagyja, hogy Luca kinyiffantson. Persze – tette hozzá másodpercnyi hallgatás után –, ami a csaj bátyjait illeti… – és megint teli torokból hahotázott.
– Jól mulatsz? – kérdezte Tom. – Élvezed, hogy ilyen nagyokos vagy?
– Bocs – mondta Sonny –, de ez óriási. A tökéletesség szobra nem is olyan tökéletes. A jó ?ú kicsit rosszalkodik. Igen, élvezem – felelte, és odanyúlt, hogy összeborzolja Tom haját.
– A mama aggódik miattad – lökte el a kezét Tom. – A nadrágod zsebében, amit a szennyesbe raktál, egy ötvendollárost talált.
– Hát oda került! – csapott tenyere tövével a volánra Sonny. – Szólt róla a papának?
– Dehogy szólt. Ismered a mamát. Nem szól semmit, nem kérdez semmit. De aggódik miattad.
– A pénzzel mit csinált?
– Nekem adta.
Sonny a testvérére nézett.
– Ne izgulj! – mondta Tom. – Megvan.
– Na és minek aggódik? Melózok. Mondd meg neki, hogy a pénzt összespóroltam.
– Hagyd el, Sonny, a mama nem bolond. Egy ötvendollárosról van szó.
– És ha aggódik, miért nem engem kérdez?
Tom az ülésre hanyatlott, mintha már az is kimerítette volna, hogy megpróbált beszélni Sonnyval. Egészen letekerte az ablakot, és hagyta, hogy a szél az arcába csapjon.
– A mama éppúgy nem kérdez téged, ahogyan nem kérdezi a papát, hogyhogy most egy teljes bronxi épület a miénk, míg azelőtt hatan szorongtunk egy Tizedik sugárúti két hálószobás lakásban. Ugyanabból az okból, amiért nem faggatja a papát, hogy lehet az, hogy abban az épületben véletlenül az összes lakó neki dolgozik, és miért strázsál a kaputornácon mindig két srác, aki meg?gyel minden gyalog vagy kocsival arra járót.
Sonny ásított, és beletúrt göndör fekete hajába, amely homlokáról majdnem a szemébe lógott.
– Hát… az olívaolajos üzlet nem veszélytelen.
– Minek szaladgálsz te ötvendollárossal a zsebedben, Sonny? Minek feszítesz kétsoros, teniszcsíkos öltönyben, amiben úgy nézel ki, mint egy gengszter? És – csúsztatta a kezét Tom gyorsan Sonny zakója alá, és föl, a vállához – miért viselsz fegyvert?
– Figyelj, Tom! Kérdezek tőled valamit. Szerinted a mama tényleg azt hiszi, hogy a papa olívaolajjal üzletel?
Tom nem felelt, csak nézte Sonnyt, és várt.
– Azért hordom magammal a revkót – mondta Sonny –, mert a testvérem esetleg bajba kerülhet, és szüksége lehet valakire, aki kihúzza onnét.
– Egyáltalán honnan jutottál pisztolyhoz? – kérdezte Tom. – Mit művelsz, Sonny? A papa agyonüt, ha tényleg azzal foglalkozol, amivel a jelek szerint. Mi bajod?
– Válaszolj a kérdésemre, Tom! Szerinted a mama tényleg azt hiszi, hogy a papa olívaolajjal kereskedik?
– A papa olívaolajjal kereskedik. Miért? Szerinted mivel?
Sonny úgy nézett Tomra, mintha azt mondaná: „Ne beszélj hülyeségeket!”
– Nem tudom, mit hisz a mama – folytatta Tom. – Csak azt tudom, hogy arra kért, beszéljek veled a pénzről.
– Akkor mondd meg neki, hogy a műhelyben kapott béremből tettem félre.
– Még mindig a műhelyben dolgozol?
– Persze, ott.
– Jézusom, Sonny… – dörgölte mindkét tenyere tövével a szemét Tom. A Canal Streeten jártak, az úttestet kétfelől üres elárusítóstandok szegélyezték. Most mindenütt csend honolt, de tudta, délután majd ünneplőbe öltözött sétálók lepik el a járdát, élvezik az őszi időt. – Idehallgass, Sonny! A mama végigaggódja az életét a papa miatt, de a gyerekei miatt nem kéne aggódnia. Hallasz engem, nagyokos? – emelte föl kissé a hangját Tom, hogy nyomatékosítsa a lényeget. – Én egyetemre járok. Neked jó állásod van az autószerelőnél. Fredo, Michael, Connie még gyerekek. A mama éjjel nyugodtan alhat, mert nem kell úgy aggódnia a gyerekei miatt, ahogyan ébrenléte minden percében a papa miatt. Gondolkozz, Sonny! – fogta az ujjai közé Sonny zakójának hajtókáját. – Mi mindennek akarod még kitenni a mamát? Mennyit ér meg neked ez a ?ancos szabású öltöny?
Sonny egy garázs elé kanyarodott.
– Megjöttünk – mondta álmos és unott képpel. – Légy szíves, nyisd ki nekem az ajtót, pajtás!
– Ennyi? – kérdezte Tom. – Ez az összes mondanivalód?
Sonny a jobb oldali ülés támlájára hajtotta a fejét, és becsukta a szemét.
– Jesszus, de elfáradtam.
– Elfáradtál – ismételte Tom.
– Tényleg – mondta Sonny. – Ezer éve talpon vagyok.
Tom nézte Sonnyt, és várt, amíg néhány másodperc elteltével rá nem eszmélt, hogy a testvére elalszik.
– Mamaluk’! – mondta, gyöngéden belemarkolt Sonny üstökébe, és megrázta a ?út.
– Mi az? – kérdezte Sonny anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Kinyitottad már a garázst?
– Hol a kulcs?
Sonny kinyitotta a kesztyűtartót, kulcsot húzott elő, Tom kezébe nyomta, és az autó ajtajára mutatott.
– Nagyon szívesen! – mondta Tom.
Kilépett az utcára. A Motton voltak, Sonny lakásától egysaroknyira. Gondolta, megkérdezi Sonnytól, miért egy háztömbbel odébb lévő garázsban tartja a kocsit, amikor könnyedén parkolhatna az utcán, a kapuja előtt. Gondolt erre, de úgy döntött, hogy mégsem, és ment garázst nyitni.

A Kiadó engedélyével.