Főkép Vártam már ezt a könyvet, mert miként az előző résznél említettem, üdítő változatosságot jelent napjaink divatvámpír (leírtam, jólesett) áradatában. Persze ettől még biztosan elkerülöm, ha Nathan Long nem bizonyította volna be eddigi regényeivel számomra, hogy nem több becsületes bértollnoknál. Olyan ember ő, aki nem törekszik irodalmi babérokra, ellenben alaposan kitanulta szakmáját, és amit megír, az se nem unalmas, se nem logikátlan, se nem csöpögős. Hanem jóféle, világra szabott fantasy, amiben folyik a vér, számolatlanul hullanak a statiszták, és a fontosabb szereplők hajlamosak a moralizálásra, vagy legalábbis elmélkednek egy sort, mielőtt a következő kötet irányába távoznának a színről. Egyszóval hamisítatlan B mozi, illetve annak könyves megfelelője. De aki életében akár csak egyetlen alkalommal megvárta az éjfélt, hogy megnézze kedvenc tévésorozatának legújabb epizódját, az tudja, mit éreztem, amikor megjelent a sorozat második része.
 
Ulrika tovább folytatja énkeresését a vámpírok, akarom mondani a lahmianok között, ami igazából eleve kudarcra ítélt vállalkozás, lévén ez a társaság mindent a tekintélytiszteltre és a hatalmi ranglétrán elfoglalt pozícióra alapoz. Akinek van főnöke, az befogja a száját és vita nélkül engedelmeskedik, s mivel a halálozás miatti előrelépés nagyon ritkán fordul elő náluk, egy szolga jó eséllyel száz év múlva is szolga lesz. Ez elsőre nagyon durván hangzik, mert száz éven át, minden este úgy kezdeni a napnyugtát, hogy valaki ugráltatni fog, és nincs szabadnap – na ez tényleg túlmutat az emberi felfogóképességen.
 
Ulrika, aki életében nemeslányként gyakorlatilag azt csinált, amit akart, érthető módon nehezen viseli a korlátozásokat. Ráadásul szinte semmit nem tud a vámpírságról, ellenben tele van önkezűleg felhúzott erkölcsi korlátokkal (mikor és kit fogyasztunk el), valamint ábrándképekkel saját lehetőségeiről ebben az új világban. Egyáltalán nem érzem túlzásnak a meghatározást, miszerint úgy viselkedik, mint egy lázadó tinilány, aki inkább világgá szalad, mintsem az elképzeltnél hosszabb szoknyát vegyen fel, vagy az általa kívánatosnak tartottnál korábban menjen haza – és minden más efféle véresen komoly bohóság. Csak Ulrika, amikor az első tiltással szembesül, azonmód nyakába veszi a világot, és egészen Praag városáig szalad. Azonban vámpírként semmi sem olyan egyszerű, elvégre enni kell, aludni kell, és a halandók érdeklődése cseppet sem kívánatos.
 
Bevallom, Ulrika viselkedése időnként idegesített, mert míg az eszem helyénvalónak, a jellemfejlődéshez szükségesnek ítélte ezt a saját károdon tanulsz folyamatot, a szívem célzott üvöltözéssel terelte volna a helyes irányba a leányzót, illetve vámpírt. Emlékeimben Ulrika egy okos, veterán harcosnőként élt, aki képes előre tervezni, s bár szerelmi ügyeit célszerű volt messzire elkerülni, többnyire helyesen döntött. Nos, vámpírként másként mennek az ügyek.
 
Minden lelkizés és naivitás ellenére tetszett a könyv, s nem csak azért, mert a nem túl eredeti alapötletből a lehető legtöbbet hozta ki Long, hanem mert van pár jelenet, ami nagyon jól sikerült. Ezek közül is a legemlékezetesebb szerintem a varázslók tornyával kapcsolatos, itt úgy gondolom, a szerzőnek sikerült érzékeltetnie a rettentő mágikus energiák évszázadokon átívelő hatását. No meg az sem volt semmi, amikor két vámpír arról csacsogott, vajon fajtájuknak lelke vagy esze van, s a fekete mágia pontosan melyiket lopja el tőlük.
 
A befejezés szokás szerint újabb kérdéseket vet fel, de legalább az már sejthető, mikor érünk össze a másik sorozattal, és bukkan fel Gotrek, valamint hűséges krónikása. Kiegészítésként még annyit, hogy a kötet kizárólag a kiadó honlapján kapható, boltokban hiábavaló a keresés.