Főkép

A bíbor színben pompázó, a színpadnak és a mögötte elhelyezkedő óriáskivetítőnek keretet adó függönyök, a rajtuk hullámzó fényfüzérekkel már önmagukban is Diana Krall új albumának a hangulatát idézik, és hogy ezt senki el ne tévessze, az album borítóját is kivetítik a korán érkezőknek, mindezt megfűszerezve a ’20-as, ’30-as évekre jellemző némafilmeket kísérő zongoraszóval, amelynek monotonitása egy idő után már inkább bántó, mint kellemes.
 
A színpadkép már a zenészek nélkül is sejtelmes hangulatot áraszt, Krall zongoraszéke mögött egy messziről is jól láthatóan egyedi pianínó, lámpácskákkal – és mint a koncert során Dianától megtudjuk –, likőrszekrények belső terének világításával ad a színpadnak még bensőségesebb árnyalatot. De az olyan extra kellékek, mint a szintén lámpafüzéres Hold és a csillagok is elmaradhatatlanok.
 
A kivetítőn Betty Boop Cartoon-okat kezdenek el játszani a koncert előtt, amolyan extra bevezetőként, még mindig a csattogó hangú zongoraaláfestéssel, hogy aztán a „When the Curtain Comes Down” playback hangjaira beüljön a zenekar a még mindig elsötétített színpadon, és a kivetítőn Steve Buscemi one-man-show-ját csodálhassuk a zene hangjaival, amelyet fokozatosan átvesznek a zenészek, hogy végre a sötétség függönye alól ők is előtérbe kerüljenek, és az új album, a Glad Rag Doll témáival igazán elkezdődjék a koncert.
 
A hangzás elképesztően csiszolt, tiszta, kiváló arányérzékkel kevert. Csúcs profi produkciót látunk és hallunk. A hallgatást nekem egy kissé megnehezíti az állandó vizuális háttér, amely hol csak a régi kor hangulatát idéző fotókból, de többnyire inkább mozgóképekből áll, amelyek nyilvánvalóan hangulatfokozóként szolgálnak, de mégis inkább a zenéről vonják el a figyelmet.
 
Diana elmondja a kötelezőket – jaj de jó itt megint, etc... –, aztán egyre humorosabbá válik, azáltal, hogy reflektál az elénekelt darabokra – éppen a „Just Like a Butterfly That`s Caught in the Rain” és az „Everything is Made of Love” daraboknál tartunk. Nyilván ez is ugyanúgy a show része, de mindezt egy olyan bájosan és fanyar humorral képes előadni – mindig a szerelemről énekelek, bizonyos keretek között szeretem a rossz időt etc... – amelynek köszönhetően az elénekelt dalok kevésbé túlfűtött volta, mérsékelt szenvedélyessége még több érvényt szerez. Szinte magunkon érezzük a kopogó esőt a „Let it Rain” alatt, amely szintén az új korong egyik darabja, hogy aztán a következő Tom Waits témában (Temptation) a zenekar még jobban elengedje magát, akik közül egyedül a fiddle játékos Stewart Duncan muzikalitása mérhető össze Dianával, a többiek inkább csak magas színvonalon zenélnek.
 
A koncert legintimebb része akkor érkezik el, amikor Diana egyedül marad a színpadon a likőrszekrényes pianínóval és a zsúfolásig megtelt, koncertterem méretűre szűkített Arénában, ahol a hétvégén még jégkorong mérkőzéseket játszottak, megteremti annak az illúzióját, mintha csak személyesen hozzánk szólna. A közönség soraiban felsíró gyermek hatására beszél a saját gyermekeiről, a fogtündér problémáikról, vagy éppen arról, hogy milyen New Yorkban buszozni a hatéves ikreivel – bár ezt tényleg nehéz elképzelni, mármint, hogy Diana Krall buszozna. Mesél a családjáról, bemutatja a saját iPod-ját, egy régi, vörös grammfont, meghív, hogy ugorjunk be, majd főz valami jót, mesél arról a korról, amikor kitűnni az iskolában a zongoratudással lehetett, és arról, ahogyan a tanárai aggódva kérdezték a szüleit, hogy miért csak depressziós szerelmes dalokat játszik, majd ezt követően eljátssza a „Cry Me a River”-t. Ahogyan ott ül a pianínónál, megpillanthatjuk azt a tehetséges gyereket, aki lehetséges, hogy visszahúzódóbb mint a többiek, és akiből a természetes tehetség és muzikalitás valamiféle kompenzáció vagy bizonyítási vágyon keresztül törhetett ki, és még mintha törne ki mind a mai napig, ahogyan játszik és megmutatja, hogy mennyire tud. És tényleg tud: laza, könnyed és a hangja lélegzetelállítóan kimunkált, erőteljes és teljesen kontrolált.
 
Irving Berlin „How Deep is the Ocean” muzsikája már ismét a zenekarral csendül fel, igazi klasszikus Diana Krall hangzás, csodálatos. Az „On the Sunny Side of the Street” után ismét visszakanyarodunk az új korongohoz, a „Lonley Avenue” és a „Wide River to Cross” után Diana azt javasolja, hogy mindezen helyek után sétáljunk fel a sugárútra, méghozzá az álmokéra (Boulevard of Dreams), hogy aztán ismét tempósabb ritmusokon érjünk el a ráadásokhoz. Ekkor végre a háttérben megszűnik a képi világ mozgása, hogy a külsőségek nélkül koncentrálhassunk a muzsikára, egészen a koncertet lezáró „Prairie Lullaby”-ig, amely mivel szintén az új album része, vizuális kiegészítést is igényel.
 
A több mint két órás koncert láthatóan sokaknak hatalmas élmény volt, egészségünkre!
 
Előadók:
Diana Krall - zongora, ének
Stewart Duncan - fiddle, banjo, gitárok, ukelele, ének
Aaron Bejakian - gitárok
Dennis Crouch - nagybőgő
Jay Belrose - dobok
Patrick Warren - billentyűs hangszerek, tangóharmónika