Beszámoló: Szegedi Jazz Napok – Szegedi IH Rendezvényközpont, 2012. november 9-10.

November második hétvégéjén ismét a dzsessz került a középpontba Szegeden, a kétnapos rendezvényen nyolc koncertet hallgathattak meg a résztvevők. A hagyományoknak megfelelően az első nap nyitókoncertjén szegedi kötődésű előadó lépett színpadra, de az elmúlt évek gyakorlatától eltérően nem egy zenekar, hanem egy szólóelőadó koncertezett - a jelenleg Londonban élő Agócsi János szóló gitárkoncertjével kezdődött az idén a 40. évébe lépő Szegedi Jazz Napok rendezvénysorozata. Úgy tűnik számomra, hogy a félházas kezdés hagyománynak számít, ugyanis most is ennyi ember előtt zajlott a produkció. Agócsi számítógépes effektekre épülő előadása erősen megosztotta a közönséget, sokan voltak olyanok, akik nem tudták dekódolni a művész üzenetét és inkább elhagyták a nézőteret…

A folytatásban Grencsó István zenekara, a Grencsó Real-time Collective szórakoztatta – kompromisszumot nem ismerő zenéjével – a szinte exponenciális módon gyarapodó közönséget. Grencsó repertoárja rendkívül sokszínű, és minden jelenlevő megtapasztalhatta azt, hogy miért tekintik őt a formai változtatások mesterének. Nagy élmény őt élőben látni, ahogyan átszellemülten alkot, ahogyan szinte minden hangjegyet „megízlel”.

Elvileg a harmadik koncert lett volna az est fő attrakciója, de az élet – szokás szerint – átírta a forgatókönyvet. De ne szaladjunk ennyire előre az időben, nézzük sorban az eseményeket. Az est sztárvendége a holland Han Bennink nemzetközi triója volt, a tapasztalt dobos két fiatal zenésszel érkezett Szegedre. Kísérői a dán szaxofonos Joachim Badenhorst és a belga zongorista Simon Toldam voltak. Benninket az idei év tavaszán, Budapesten a Művészetek Palotájában is volt alkalmam hallani. A dolog érdekessége az volt, hogy akkor a holland muzsikus éppen a most előttük fellépő Grencsóék vendégeként járt a fővárosban. Bennink szokásához híven most is egyetlen dob társaságában jelent meg a színpadon. A holland zenész produkciója – bár Bennink zenei kvalitásai vitathatatlanok – néha inkább hasonlított egy mutatványos előadáshoz, mint „valós” koncerthez, de szerencsére két remek fiatal muzsikust hozott magával, akik szélesebb körben is „fogyaszthatóvá” tették a nap harmadik koncertjét, s a végén az idén hetvenéves dobos a hallgatóság zajos ünneplése mellett távozott a színpadról.

A ráadáskoncerteknek mindig az IH Presszó ad otthont, de a rendezvény főszervezője, Drienyovszki András sejthetett valamit, mert a nap záróakkordjának színhelyéül is a nagytermet jelölte ki. A számítása bevált, ugyanis a nézőtéren többen ültek Lajkó Félix Zenekara koncertjén, mint az azt megelőző főműsoridős produkciókon, ami „matematikailag” úgy lehetséges, hogy erre a produkcióra külön is lehetett jegyet venni, így sok olyan ember volt a nézőtéren, aki a „csak ezért jöttem” kategóriába tartozott. Lajkó virtuóz hegedű- és citerajátékát hallva sokan úgy vélekedtek, hogy ő biztosan valami földönkívüli lény… Az előadó válogatott, jó muzsikusok társaságában érkezett Szegedre, a fellépés sikeréről pedig jól tanúskodik az a tény, hogy a közönség hatszor vagy hétszer tapsolta vissza a vajdasági zenészeket. Korábban utaltam rá, hogy az élet átírta ezen az estén (vagy hajnalon) a fesztivál forgatókönyvét, és ha hivatalosan nem is, de a hallgatóság szívében biztosan Lajkóék produkciója jelentette a nap első számú koncertjét.

A műfaj sokat látott „harcosai” nyitották a fesztivál második napját. A tagjai között kiváló muzsikusokat tudó – Csepregi Gyula (szaxofon), Rátonyi Róbert (zongora), Gayer Ferenc (bőgő) és Jeszenszky György (dob) – Budapest Acoustic Quartet megalapozta a jó hangulatot, a kellemes – olykor bárzene jellegű – produkcióban a muzsikusok több számot is játszottak Seress Rezsőtől.

„A hazai dzsessz valódi klasszikusai" – ezzel a mindent kifejező mondattal szólította színpadra Drienyovszki András a Vukán György Szuper Triót. A zongoránál a Kossuth-díjas, káprázatos játékot bemutató Vukán György, a bőgőnél Berkes Balázs, a doboknál az örökifjú Kőszegi Imre avatta be a dzsessz titkaiba a hallgatóságot. Miközben a koncertet hallgattam, eszembe jutott, hogy a különböző „sztárgyártó” műsorok résztvevőit (beleértve a zsűritagokat is, akik előszeretettel osztogatják a hiper-szuper jelzőiket) érdemes lenne beültetni egy ilyen előadásra, hogy megtapasztalják, mi is a csupa nagybetűs PRODUKCIÓ…

Vukánék után a fesztivál fő műsorszámának kikiáltott koncert következett. Bár az óra már későre járt (pár perccel múlt fél 11), a publikum nagy izgalommal és érdeklődéssel várta az USA egyik legtekintélyesebb zeneművészének számító, ötszörös Grammy-díjas Terence Blanchard színpadra lépését, aki Brice Winston szaxofonos, Fabian Almazan zongorista, Joshua Crumbly bőgős és Kendrick Scott dobos társaságában érkezett Csongrád megye fővárosába. A szegedi fesztivál arról (is) híres, hogy itt olyan világnagyságok is színpadra lépnek, akik előtte még nem jártak hazánkban, s ez a „minősítés” a Terence Blanchard Quintetre is igaz. A zenekar produkciója nagyon változatos volt, szabad improvizációt éppen úgy hallhattunk tőlük, mint „belassulós” melódiákat - ez utóbbiak vélhetően Blanchard filmes múltjából érkeztek. Talán kevesen tudják, de a New Orleans-i származású muzsikus eddig közel 50 filmhez komponált zenét. Blanchard zenekara igazi ötcsillagos, fekete dzsesszt hozott Szegedre, a muzsikusok szólóban és csapatként is nagyot alkottak ezen az estén, a közönség pedig az első perctől kezdve befogadó volt az amerikai zenészek produkcióját illetően.

Akiknek pedig maradt még szabad befogadó kapacitásuk, azok bevállalhatták a fesztivál ráadáskoncertjét is: a produkciónak helyet adó IH Presszóban Matthew Mitchell új-zélandi születésű dzsesszgitáros és két budapesti partnere, Horváth Balázs és Sárvári Kovács Zsolt szórakoztatta a közönséget.