Beleolvasó - Laurell K. Hamilton: Elnyel a sötétség

Fülszöveg:
Meredith NicEssus hercegnőnek nincs sok ideje feldolgoznia nagybátyjától, a Fény és Illúzió Királyától elszenvedett erőszakot és kedvese, Gyilkos Fagy elvesztését. A vad falka élére áll, hogy megtorolja anyjaként szeretett és tisztelt nagyanyja halálát. A legfőbb célpontok azonban ő maga és méhében hordott ikergyermekei, valamint az utódok apjai, a testőrei. Andais, a Levegő és Sötétség Királynője Unseelie Udvartartásából a trón eddigi várományosa, Cel korábban sem fogta vissza gyilkos indulatait. Ezúttal is kíméletlenül a hercegnő és sarjai elpusztítására tör. Ugyanakkor nagybátyja, Taranis - feltételezett apai jogon - magának követeli Merry gyermekeit. Eközben a tündérdombok megvetett udvara, a sluagh virágba és mágiába borulva újfent megerősödik. Ám az éjfekete éjrepülők is kevesek megmenteni az önkéntes száműzetésbe kényszerülő újdonsült királynőt és kíséretét. Eljön a leszámolás, a mindent eldöntő csata ideje: Merry csak az Istennő, a Hitves segedelmében és oltalmában bízhat, hogy ő és gyermekei, szerettei túlélik az összecsapást. Vajon fény derül-e Meredith apja, Essus herceg halálának körülményeire? Lesújt-e újra a kegyetlen gyilkos? Mit kell feladnia a hús és vér kezének hatalmával bíró hercegnőnek azért, hogy elnyerje személyes boldogságát?

Részlet a regényből:
Kórházba azért mennek az emberek, hogy megmentsék őket, ám az orvosok csak összefoltoznak, újra összeraknak. A sérüléseket nem tudják visszafordítani. Nem képesek tenni az ellen, hogy rossz helyen ébredj fel, ahogy az igazságot sem tudják hazugsággá változtatni. A szimpatikus orvos és az a helyes nő a Nemi Erőszakért Felelős Csapatból nem tudta meg nem történtté tenni, hogy valóban megerőszakoltak. Az, hogy nem emlékeztem, mert nagybátyám mágiáját használta emlékezetkiesést okozó drogként, a bizonyítékot nem tüntette el – a bizonyítékokat, amelyeket a testemben találtak a vizsgálatkor és mintavételkor.
Azt gondolhatnád, mivel valódi tündérhercegnő vagyok, az életem is tündérmeseszerű, de a tündérmeséknek csak a vége jó. A történet közben borzalmas dolgok esnek meg. Emlékszel Rapunzelre, aki Aranyhajként is ismert? Hercegének a boszorkány kikaparta a szemét. Rapunzel könnyei ugyan varázslattal meggyógyították – de ez csak a mese végén történt meg. Hamupipőke sorsa nem volt sokkal jobb egy rabszolgáénál. Hófehérkét négy alkalommal ölte meg majdnem a gonosz királynő. Mindenki csak a mérgezett almára emlékszik, de ne felejtsd el a vadászt vagy az elvarázsolt övet és a mérgezett hajkefét. Bármely tündérmesét kiválaszthatod, amelyik ősibb történetre támaszkodik: a darab hősnőjének sorsa szomorú, veszélyes, rémálomszerű.
Meredith NicEssus hercegnő vagyok, a faerie trón várományosai között az első, és az én mesém a kellős közepén tart. A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mesevég ma este nagyon távolinak tűnik.
Egy ágyon feküdtem, egy remek, egyszemélyes betegszobában, egy még annál is jobb kórházban. A szülészeti osztályon, mert terhes vagyok, de nem az őrült nagybátyám gyerekével. Már azelőtt terhes voltam, hogy elrabolt volna. Viselős a szeretőim gyermekeivel. Mindent kockára tettek, hogy megmentsenek Taranistől. Most már biztonságban vagyok. A faerie történetének egyik leghatalmasabb harcosa volt mellettem: Doyle, egykor a Királynő Sötétsége, most az enyém. Az ablaknál állt, az éjszakát ?gyelte, amelyet a kórház parkolójának fényei annyira kivilágítottak, hogy bőrének és hajának feketesége sötétebb volt az éjszakáénál. Zárt napszemüvegét, amelyet a szabadban mindig visel, most levetette. De szeme éppoly fekete, mint a napszemüveg, amely elrejtette. A szoba félhomályában az egyetlen szín a sornyi ezüst fülbevaló csillogása volt, amelyek egyik fülének kecses vonalát díszítették egészen fel a csúcsáig, ami annak jele, hogy nem tiszta vérű sidhe, hanem kevert vérű, akárcsak én. Fülcimpájában a gyémántok megvillantak, ahogy felém fordította fejét, mintha érezné, hogy nézem. Ami valószínűleg így is volt. Már születésem előtt ezer évvel is a királynő bérgyilkosa volt.
Bokáig érő haja kabátként lebbent, ahogy felém lépett. Zöld kórházi műtősruha volt rajta. A minket szállító mentőautóban rajta lévő pokrócot cserélte le erre. Az Aranyló Udvarban fekete kutya formájában jelent meg, hogy megmentsen. Amikor alakot változtat, mindene eltűnik, a ruhája, fegyverei, de különös módon a piercingjei soha. Az a rengeteg fülbevaló és a mellbimbókarika mind „túlélik” az emberi alakja felvételét, talán azért, mert hozzá tartoznak.
Megállt az ágyam mellett, és megfogta a kezem – nem azt, amelyikbe az intravénás tűt helyezték, és a sóoldat csöpögött, hogy ne száradjak ki, valamint elmúljon a sokk, amiben a beszállításomkor voltam. Ha nem várnék gyereket, akkor valószínűleg ennél több gyógyszert kapnék. Most az egyszer nem bántam volna, ha valami erősebb szert is belém nyomnak, hogy segítsen felejteni. Nem csak azt, amit a nagybátyám, Taranis tett velem, hanem Fagy elvesztését is.
Megragadtam Doyle kezét; az enyém oly kicsiny és halovány az ő hatalmas, sötét markában. De még valakinek kellene mellette, mellettem lennie. Fagy, a mi Gyilkos Fagyunk eltávozott. Nem halott, nem egészen, de elveszítettük. Doyle képes alakot változtatni, sok különböző testet felvenni, épp amire kedve támad, majd valódi alakjába visszatérni. Fagy nem alakváltó, de amikor a Los Angeles-i birtokot, amelyen éltünk, elborította a vad, zabolázatlan mágia, akkor alakot váltott. Fehér szarvasbikává változott, és kiszáguldott a kapun, amely a faerie egy olyan részébe nyílt, amely a mágia megjelenése előtt soha nem létezett.
A faerie területe évszázadok óta először növekedni kezdett, ahelyett, hogy csökkent volna. Én, a királyi vérvonal egyik nemese, várandós vagyok, ikrekkel. Én vagyok a faerie nemesek utolsó sarja. Népünk kezd kihalni. Bár lehet, hogy nem. Lehet, hogy hatalmunk visszatér, de mire kellene nekem a hatalom? Mi hasznom lenne a faerie, a vad mágia visszatértéből? Mi értelme van mindennek, ha Fagy egy vadállat, egy vad agyával?
A gondolat, hogy a gyermekét hordozom, amit soha nem fog megtudni, és meg sem fog érteni, összeszorította a mellkasom. Doyle kezét szorongattam, és nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam, mit látna benne. Azt sem tudtam, egyáltalán érzek-e még valamit. Szeretem Doyle-t, tényleg, de Fagyot is szeretem. Nagyon boldog voltam, hogy mindketten apák lesznek.
Megszólalt, azon a mélységesen mély hangján, amely olyan, akár a melasz, vagy más sűrű, édes folyadék. Ám amit mondott, az egyáltalán nem volt édes.
– Megölöm Taranist.
– Nem – ráztam meg a fejem –, nem teszed meg.
Gondolkodtam rajta, mert tudtam, Doyle megteszi, amit mond. Ha megkérem, megpróbálja megölni Taranist, és lehet, hogy sikerülne is. De nem engedhetem meg, hogy a szeretőm, az eljövendő király meggyilkolja a Fény és Illúzió Királyát, az ellenséges udvartartás királyát. Nem állunk háborúban, és még a Seelie Udvartartás azon tagjai sem lesznek képesek elsiklani egy orgyilkosság fölött, akik úgy hiszik, Taranis megőrült, vagy ő maga az ördög. Egy párbaj ugyan szóba jöhet, de orgyilkosság semmiképp. Doyle-nak jogában áll a királyt párbajra hívni. Már gondolkodtam ezen is. Az ötlet tetszett is, de már láttam, hogy Taranis mire képes a keze hatalmával. Kezének fénye képes elszenesíteni a húst, és ezzel egyszer már majdnem megölte Doyle-t.
De elvetettem minden ötletet, hogy Doyle segítségével álljak bosszút, mert a másik oldalon ott állt a lehetőség, hogy őt is elveszíthetem.
– A testőreid kapitánya vagyok, bosszút állhatok a te és a magam becsületén esett sérelemért.
– Párbajra gondolsz – állítottam.
– Igen. Nem érdemelné meg, hogy védekezhessen, de ha simán megölöm, akkor a két udvar között kitör a háború, és ezt nem engedhetjük meg magunknak.
– Igazad van – néztem fel végre rá –, ez nem lenne jó.
– Meredith – érintette meg az arcom a szabad kezével –, a szemed a sötétségben saját fényétől ragyog. Az arcodat zöld és arany fénygyűrűk ragyogása övezi. Érzéseid elárulnak.
– Igaz, holtan akarom látni, de nem fogom ennek érdekében az egész faerie-t elpusztítani. A becsületem miatt nem fogom mindannyiunkat kiutasíttatni az Amerikai Egyesült Államok területéről. A szerződés, amelynek értelmében háromszáz évvel ezelőtt ideköltözhettünk, csak két okot ír le, ami miatt száműzhetnek minket. Az udvarok nem háborúzhatnak egymással Amerika földjén, és nem engedhetjük meg a halandóknak, hogy istenekként imádjanak minket.
– Meredith, ott voltam, amikor aláírták a szerződést. Tudom, mi áll benne.
Rámosolyogtam, és nagyon furcsának éreztem, hogy még mindig tudok mosolyogni. A gondolattól a jókedvem kezdett elszállni, de gondolom, ez jó jelnek számít.
– Emlékszel a Magna Chartára.
– Az az emberek műve, hozzánk nem sok köze volt.
– Doyle, csak érvelni próbáltam – szorítottam meg a kezét.
– Az érzéseim lelassítanak – bólintott elmosolyodva.
– Engem is – helyeseltem.
Az ajtó kinyílt. Két ember állt ott, egy magas és egy alacsony. Sholto, a sluagh királya, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, ugyanolyan magas, mint Doyle, hosszú, egyenes haja van, ami majdnem a bokáját verdesi, de színe tejfelszőke, és bőre, akár az enyém, holdsütötte. Sholto szeme a sárga és arany három színe, mintha három különböző fafaj őszi leveleinek színe olvadt volna fel, hogy szemét színezzék akkor, amikor minden arannyal festődik. A sidhe szeme mindig gyönyörű. Arca sápadt, mint bárki másé az udvartartásoknál, de nem annyira, mint az én elveszett Fagyomé. A teste, amire a farmer és a póló rásimult – álöltözetként használva, amikor segítségemre sietett, hogy megmentsen –, oly tökéletesnek hatott, akár az arca, de tudtam, egy része biztosan illúzió. A lengőbordái felett kezdődően Sholtónak extra testrészei vannak, csápjai, mert bár az anyja királyi udvarhoz tartozó sidhe volt, az apja éjrepülő volt, aki a sluagh és a faerie utolsó vad falkája közé tartozott. Nos, az utolsó vad falkához, amíg a vad, zabolázatlan mágia vissza nem tért. Most már legendák tárgyai is életre kelnek, és csak az Istennő tudja, mi vált mostanra valóssá, és mi az, ami még várat magára.
Amíg nem szerez be egy elég vastag kabátot vagy dzsekit, hogy elrejtse extra testrészeit, Sholto mágiát vagy bűbájt használ. Semmi értelme, hogy megijessze a nővéreket. Ez az élete részévé vált szokás, hogy eltakarja különbözőségét, tette oly gyakorlottá az illúzió keltésében, hogy megkockáztathassa, a segítségemre siessen. Nem lehet meggondolatlanul a Fény és Illúzió Királyával szembeszállni akkor, ha egyetlen védelmed az illúzió.
Rám mosolygott, és ezt a mosolyt még soha nem láttam az arcán addig a pillanatig, a mentőautóban, amikor a kezemet fogta, és elmondta, tudja, hogy apa lesz. A hír valamiképp enyhített a nyerseségén, amit mindig is ott éreztem abban a gyönyörű testben. Ő volt az a közmondásbeli újjászületett ember – és felénk tartott.
Rhys nem mosolygott. A maga százhatvannyolc centiméterével ő a legalacsonyabb tiszta vérű sidhe, akivel valaha találkoztam. Bőre holdsütötte sápadt, akár Sholtóé, az enyém vagy Fagyé. Rhys levette az álszakállát és -bajszát, amit a faerie dombokon belül viselt. A Los Angeles-i magánnyomozó irodában dolgozott velem, és imádja az álöltözeteket. Nagyon jól csinálja, jobban, mintha a hatást az illúziókeltő erejével tenné. Ahhoz viszont elég az illúziója, hogy elrejtse a tényt, csak egy szeme van. Megmaradt szeme háromszínű kék gyűrű, gyönyörű, mint bárki másé az udvartartásban, de ahol egykor a bal szeme volt, ott csak fehér sebszövet világít. Nyilvános helyeken általában szemvédőt visel, de arca ma csupasz volt, amit egyáltalán nem bántam. Ma este úgy akartam a szeretőim arcát látni, hogy semmi nem marad rejtve.
Doyle arrébb húzódott, hogy Sholto szemérmesen megcsókolhassa arcomat. Sholto nem állandó szeretőm. Az egyik bennem növekvő gyermek részben az övé is, ám kapcsolatunk meglehetősen friss, mert az igazat megvallva csak egyszer randevúztunk. Nem semmi egy első randevú volt, de ennek ellenére sem ismerjük igazán egymást. Tulajdonképpen csak egyszer voltunk együtt, de ahogy a régi mondás is szól: egyszer is elég.
Rhys az ágy lábánál állt meg. Derekáig omló göndör szőke haja még mindig copfba volt fogva, ahogy a farmerhez és pólóhoz viselte. Komor arckifejezéssel várakozott, ami nem vall rá. Egykor ő volt Cromm Cruach *, azelőtt pedig egy halálistenség. Azt nem volt hajlandó megmondani, pontosan ki, de elég elejtett célzást hallottam már, hogy legyen rá pár ötletem. Rhys azt mondta, Cromm Cruach elég nagy isten, nincs szüksége további titulusokra.
– Ki fogja kihívni párbajra? – érdeklődött Rhys.
– Meredith arra kért, ne tegyem – felelte Doyle.
– Ó, remek – lelkesedett Rhys. – Akkor majd megteszem én.
– Hogyhogy – szóltam közbe –, úgy hallottam, hogy tartasz Taranistől.
– Úgy volt, talán még most is így van, de, Meredith, ezt nem hagyhatjuk annyiban.
– Miért? Mert megsértettek az önérzetedben?
– Ennél azért jobban ismerhetnél – pillantott rám szemrehányóan.
– Akkor én fogom kihívni – jelentette ki Sholto.
– Nem – tiltakoztam. – Senki nem fogja párbajra hívni, és más módon sem próbálja megölni.
Mindhárom fér? rám nézett. Doyle és Rhys ismert már annyira, hogy eltűnődjön. Tudták, már van egy tervem. Sholto ennyire még nem ismer. Ő csak dühös volt.
– Hercegnő, nem engedhetjük, hogy a sértést ne toroljuk meg. Fizetnie kell.
– Egyetértek – feleltem –, és mivel ő volt az, aki az emberi ügyvédeket belekeverte a dolgokba, amikor Rhyst, Galent és Abeloecot megvádolta azzal, hogy megerőszakolták az egyik nemes hölgyét, mi is az emberek igazságszolgáltatását fogjuk igénybe venni. Megszerezzük a DNS-ét, és őt fogjuk a megerőszakolásommal vádolni.
– És akkor mi van? – fortyant fel Sholto. – Esetleg börtönbüntetésre ítélik? Még akkor is, ha megengedné, hogy az emberek börtönébe zárják, nem a megfelelő megtorlás lenne azért, amit veled tett.
– Igen, igazad van, de ez a legtöbb, amit a törvények segítségével elérhetünk.
– Az emberek törvényeivel – helyesbített Sholto.
– Igen, az emberek törvényeivel – helyeseltem.
– A mi törvényeinknek megfelelően – kezdte Doyle – jogunkban áll párbajra hívni, és megölni.
– Ezzel csak egyet tudok érteni – jelentette ki Rhys.
– Én vagyok az, akit megerőszakolt – szóltam közbe. – Én vagyok az, aki hamarosan királynő lesz, ha meg tudjuk akadályozni, hogy ellenségeim meggyilkoljanak. Én mondom meg, mi lesz Taranis büntetése – fejeztem be, miközben a hangom egyre feljebb emelkedett, és meg kellett állnom, hogy levegőt vegyek.
– Hercegnőm – szólalt meg Doyle kifejezéstelen arccal –, te már kigondoltál valamit. Már tervezgeted, hogy a történteket miként tudod a javunkra fordítani.
– Miként tudom ezzel az udvarunkat segíteni – korrigáltam Doyle-t. – Évszázadokon keresztül feketére festették az udvarunkat, az Unseelie Udvartartást az emberek világában. Ha egy nyilvános tárgyaláson vádolják meg a Seelie Udvartartás királyát nemi erőszakkal, akkor végre meggyőzhetjük az embereket, ebben a darabban nem mi vagyunk a negatív hősök.
– Úgy beszélsz, akár egy királynő – dicsért meg Doyle.
– Akár egy politikus – szólalt meg Sholto is, de ő nem bóknak szánta.
– Te is király vagy – vetettem rá egy kiérdemelt sötét pillantást –, apád népéé. Elpusztítanád teljes királyságodat a bosszúért?
Sholto elfordult, és megláttam azt a bizonyos arckifejezést, amely ingerültségét tükrözte. De akármilyen hangulatai is vannak, Fagynak közelébe sem érhet. Fagy az én szeszélyes ?úm.
Rhys lépett az ágyam mellé.
– Merry – érintette meg a kezemet, amelyikbe az infúziós folyadék csöpögött –, ugye tudod, hogy érted szembeszállnék a királlyal is?
– Rhys – fogtam meg szabad kezemmel az övét, és kék gyűrűkkel övezett szemébe néztem –, nem akarok még valakit elveszíteni. Abból elég volt.
– Fagy nem halott – emlékeztetett Rhys.
– Rhys, fehér szarvasbikává változott. Valaki azt mondta nekem, lehet, hogy ezt az alakját csupán száz évig fogja megtartani. Én nem fogom megérni a százharmincharmadik születésnapomat. Lehet, hogy vissza fog térni Gyilkos Fagyként, de nekem már túl késő lesz – mondtam, és szemem égni kezdett, torkom elszorult, hangom elhalt. – Soha nem fogja gyermekét a karjában tartani. Soha nem lehet az apja. Gyermeke felnőtté fog válni azelőtt, hogy keze lenne, amivel megfoghatja, és emberi szája, amivel szeretetéről, apaságáról beszélhetne – hanyatlottam vissza az ágyra, és hagytam, hogy a könnyek előtörjenek. Rhys kezét szorongattam, és engedtem a sírásnak.
Doyle Rhys mellé lépett, és tenyerét arcomra fektette.
– Ha tudta volna, hogy a legjobban őt fogod gyászolni, akkor megpróbált volna ellenállni.
– Ezt hogy érted? – nyeltem vissza könnyeimet, és éjfekete arcára tekintettem.
– Meredith, álmunkban láttuk, mindketten. Tudtuk, egyikünk lesz az áldozat, hogy a faerie hatalma visszatérhessen. Ugyanazon álom, ugyanazon éjszakán. Tudtuk.
– Nem mondtátok. Egyikőtök sem – hangomban vád rejlett. Gondolom, még mindig jobb volt, mint a könnyek.
– Mit tudtál volna tenni? Ha maguk az istenek választanak, attól senki el nem tud térni. És az áldozatnak önkéntesnek kellett lennie, ezt az álomból egyértelműen megtudtuk. Ha Fagy tisztában lett volna azzal, az ő szíve neked a legkedvesebb, akkor jobban küzdött volna ellene, és én mentem volna, érte.
– Nem érted? – ráztam a fejemet, és kezemet elhúztam tőle. – Ha te változtál volna át egy másik lénnyé, és elveszítettelek volna, akkor is ennyit sírtam volna.
– Doyle és Fagy nem fogták fel – szorította meg a kezemet Rhys –, hogy ők vannak az élen, együtt.
Kezemet szorításából kirántottam, rámeredtem, és örültem, hogy mérges vagyok, mert abban a pillanatban ez sokkal jobban esett, mintha a bennem kavargó többi érzést kellett volna kimutatnom.
– Bolondok vagytok! Mindannyian. Nem értitek, hogy mindegyikőtöket megsirattam volna? Hogy senki sincs a legbelsőbb köreimben, akit el akarok veszíteni, vagy veszélybe akarok sodorni? Hát nem értitek? – kiáltottam, és mennyivel jobban esett, mintha elsírtam volna magamat.
A szoba ajtaja újra kinyílt. Egy nővér tűnt fel, akit egy fehér köpenyes orvosnő követett, akivel már korábban is találkoztam. Mason doktornő nőgyógyász volt, az államban az egyik legjobb, talán az országban is. Mindezt egy ügyvéd magyarázta el részletesen, akit a nagynéném fogadott föl. Az, hogy egy halandót küldött, és nem az udvartartásból valakit, felettébb érdekes volt. Egyikünk sem értette igazán, miért tette, de volt egy halvány gyanúm, hogy úgy kezel engem, ahogy önmagával bánt volna, ha a helyzet fordított lenne. Szép szokása, hogy megöli a hírvivőt. Egy emberi származású ügyvédet bármikor lehet keríteni, de a faerie halhatatlanjai elég ritkák, ezért olyasvalakit küldött, akit pótolni tud. De az ügyvéd világosan értésemre adta, a királynő el van ragadtatva a terhesség hírétől, és mindent megtesz, amit tud, hogy várandósságom alatt biztonságban legyek. Ami magában foglalta azt is, hogy ő ?zette Mason doktornőt.
– Uraim, azt mondtam, ne izgassák fel – nézett a fér?akra rosszallóan. – Komolyan gondoltam.
A túlsúlyos nővér, aki barna haját copfba kötötte, ellenőrizte a képernyőket, körülöttem buzgólkodott, miközben a doktornő leteremtette a pasijaimat.
A doktornő széles fekete fejpántot viselt, ami éktelenül elütött a sárga hajától. Számomra legalábbis világos volt, nem ez a természetes színe. Nem volt sokkal magasabb nálam, de nem tűnt alacsonynak, ahogy az ágyat megkerülve a fér?ak elé állt. Úgy helyezkedett, hogy rosszalló pillantásába belefoglalta Rhyst és Doyle-t az ágy mellett, de Sholtót is, aki még mindig a sarokban állt, a széknél.
– Ha továbbra is felizgatják a páciensemet, akkor ragaszkodnom kell ahhoz, hogy elhagyják a szobát.
– Doktornő, nem hagyhatjuk egyedül – szólalt meg Doyle mély hangján.
– Én emlékszem a beszélgetésünkre, de úgy tűnik, ön elfelejtette azt, amit mondtam. Mondtam, vagy sem, hogy pihenésre van szüksége, és semmilyen körülmények között nem szabad felizgatni?
Ezt a „beszélgetést” nem a szobában folytatták le, mert én biztos, hogy nem hallottam.
– Valami baj van a babákkal? – kérdeztem, és a hangomba félelem vegyült. Inkább maradtam volna dühös.
– Nem, Meredith hercegnő, a babák elég… – kezdte, majd egy pillanatig tétovázott – …egészségesnek tűnnek.
– Valamit eltitkol előlem – jelentettem ki.
Az orvosnő és a nővér egymásra néztek. Ez nem tűnt valami biztatónak. Mason doktornő átjött az ágy túloldalára, a fér?aktól távolabb.
– Egyszerűen csak aggódom önért, ahogy mindenkiért teszem, aki ikrekkel várandós.
– Mason doktornő, terhes vagyok, nem pedig magatehetetlen – emlékeztettem. Pulzusom felgyorsult, és ezt a gépek is mutatták. Tudtam, miért kötöttek az átlagosnál több gépre. Ha a terhességem alatt bármi rosszra fordul, a kórház is bajban lesz. Az enyémnél magasabb celebstátusz nem is nagyon létezik, emiatt aggódnak. Amikor behoztak, sokkos állapotban voltam, vérnyomásom alacsony volt, minden értékem alacsony volt, bőröm érintésre jéghideg. Biztosak akartak lenni abban, a pulzusom és a többi nem esik tovább. Most pedig a monitorok elárulják a lelkiállapotomat.
– Doktornő, kérem, folytassa! Tétovázása megrémít.
Ránézett Doyle-ra, aki aprót biccentett. Ez már egyáltalán nem tetszett.
– Először neki mondta el? – akartam tudni.
– Ahogy nézem, nem hagyja magát eltéríteni – állapította meg a doktornő.
– Így igaz – feleltem.
– Akkor a biztonság kedvéért csinálok ma este még egy ultrahangot.
– Még soha nem voltam terhes, de Los Angeles-i barátaimtól tudom, a terhesség ennyire korai állapotában az ultrahangos vizsgálatok nem túl gyakoriak. Ön már hármat is készített. Ugye, valami baj van a babákkal?!
– Esküszöm, az ikreknek semmi bajuk. Amennyire az ultrahangból és a vérvizsgálatokból meg tudom állapítani, ön teljesen egészséges, és egy normális terhesség elején jár. Az ikerterhesség az anya és az orvosa számára is izgalmasabbá tehetik a várandósságot – mosolyodott el végre. – De az ikrekkel nincs semmi gond. Esküszöm.
– Doktornő, óvatos legyen, amikor nekem esküdözik. A faerie udvartartás egyik hercegnője vagyok, és az eskü túl közel van ahhoz, hogy a szavát adja. Ne akarja tudni, mi történne akkor, ha szavát megszegi.
– Fenyeget? – kérdezte, és kihúzta magát, miközben a nyakán átvetett sztetoszkóp mindkét végét megmarkolta.
– Nem, doktornő, ez csupán óvatosság. A mágia körülöttem kavarog, néha még a halandók világában is. Csak azt szeretném, ha ön, és minden ember, aki velem foglalkozik, megértené, hogy a véletlenül kiejtett szavak, amikor a közelemben vannak, nagyon furcsa következményekkel járhatnak.
– Úgy érti, hogy amikor azt mondom, „bárcsak”, akkor azt szó szerint veszik?
– A tündérek, doktornő – mosolyodtam el –, általában nem teljesítenek kívánságokat. Legalábbis nem ily típusúakat.
– Nem úgy gondoltam… – jött zavarba.
– Semmi gond – nyugtattam meg –, de valamikor réges-régen, ha szavadat adtad, és megszegted, üldözőbe vehetett a vad falka, vagy a szerencséd rosszra fordulhatott. Nem tudom, a faerie-ből mennyi mágia követett engem ide, de nem akarom, hogy valakinek véletlenül baja essen.
– Hallottam, hogy elveszítette a… kedvesét. Részvétem, bár az igazat megvallva, nem értettem meg mindent, amit az eseményekről meséltek.
– Mi magunk sem értettünk meg mindent, ami történt – szólalt meg Doyle. – A vad mágiát nemhiába nevezik vadnak.
A doktornő bólintott, és az volt az érzésem, menni akar, ezért gyorsan megszólaltam.
– Doktornő, nem akart még egy ultrahangvizsgálatot lefolytatni?
– Nos, merészeljek kimenni a szobából – fordult vissza mosolyogva –, anélkül, hogy kérdéseire felelnék?
– Szemmel láthatóan igen, és ezzel nem kedveltetné meg magát velem. Azzal már szerzett magának fekete pontot, hogy előbb beszélt Doyle-lal, mint velem.
– Épp aludt, és a nagynénje azt akarta, hogy Doyle kapitánnyal beszéljek.
– És a számlákat ő ?zeti – jegyeztem meg.
– Ráadásul egy királynő – felelte, és idegesnek tűnt, valamint kissé dühösnek –, és az igazat megvallva, nem tudom, hogy reagáljak a kívánságaira.
– Ha amit mond, kívánságnak hat – mosolyodtam el, de még én is keserűnek éreztem –, akkor, doktornő, nagyon is kedves önhöz. Ő királynő, és udvarunk teljhatalmú uralkodója. Nem szokása kérni bármit is.
A doktornő újra megmarkolta a sztetoszkópja két végét. Fogadtam volna, hogy nála ez az idegesség jele.
– Nos, ez lehet, hogy így van, de a királynő azt akarta, bizonyos dolgokat az életében első helyen álló… fér?val beszéljek meg.
– Andais királynő Doyle-t választotta mint a nekem legfontosabbat? – néztem fel Doyle-ra, aki még mindig az ágyam mellett állt.
– Megkérdezte, ki a gyermekek apja, és én azt természetesen most még nem tudtam megválaszolni. Megmondtam neki, egy magzatvízvizsgálat jelen pillanatban a terhesség során előforduló kockázatokat csak növelheti. Doyle kapitány pedig felettébb biztos abban, hogy ő az apák egyike.
– Igen, és Rhys, valamint Sholto Lord is – feleltem.
– Meredith hercegnő – pislogott meglepetten –, szimpla ikreket vár, nem pedig hármas ikreket.
– Tudom, hogy kik a gyermekeim apjai – pillantottam rá.
– De ön…
– Doktornő, a hercegnő nem arra gondol. Higgye el, mindkét ikernek több vér szerinti apja van, nem csak én.
– Hogy lehet ennyire biztos valamiben, ami nem lehetséges?
– Az Istennő tudatta velem egy látomásban.
Száját nyitotta, mint aki vitatkozni akar, de aztán inkább becsukta.
A szoba azon felébe ment, ahol az ultrahangkészüléket hagyták a legutóbbi alkalom után, hogy megvizsgált. Kesztyűt vett, ahogy a nővér is. Megkeresték azt a trutyit tartalmazó tubust, ami, ahogy már volt alkalmam meggyőződni róla, felettébb hideg volt.
Dr. Mason nem foglalkozott azzal, hogy megkérje a fér?akat, távozzanak a szobából. Egy kis időbe tellett neki, mire ráébredt, úgy érzem, mindegyik fér?nak joga van ahhoz, hogy itt maradjon velem. Az egyetlen, aki nem lehetett itt, az Galen volt, de őt Doyle küldte el, hogy hajtson végre valamit. Félig még aludtam, amikor láttam, halkan beszélgetnek, majd Galen távozik. Nem is gondoltam rá, hogy megkérdezzem, miért és hova. Doyle-ban teljes egészében megbízom.
Felhúzták a hálóinget, szétkenték a kékes trutyit – ami megint nagyon hideg volt – a hasamon, majd a doktornő megfogta a vaskos érzékelőfejet, és elkezdte a hasamon mozgatni. A monitort ?gyeltem, az elmosódott képeket. Elég jól láttam a képernyőt ahhoz, hogy felismerjem a két kis foltot, a két alakot, amelyek olyan kicsik voltak, hogy nem is tűntek valósnak. Az egyetlen, ami jelezte, hogy tényleg bébikről van szó, szívük dobogásának gyors lüktetése volt.
– Látja, tökéletesen rendben vannak.
– Akkor miért csinált ennyi extra vizsgálatot?
– Őszintén?
– Kérem.
– Mert ön Meredith NicEssus hercegnő, és be akarom magamat biztosítani.
– Ez egy orvos részéről elég őszinte vallomás.
– Próbálkozom – felelte.
A nővér megtörölte a hasamat egy ruhával, majd a műszert is, miközben a doktornővel egymásra néztünk.
– Már az újságírók is elkezdtek zargatni engem és a személyzetet is azért, hogy áruljunk el részleteket. Nem csak a királynő az, aki kitüntetett ?gyelmet szentel nekünk – mesélte, és újra megragadta a sztetoszkópot.
– Sajnálom, hogy státuszom megnehezíti az ön és az alkalmazottai munkáját.
– Hercegnő, csak legyen mintabeteg, és reggel majd megint beszélünk. Jó lenne, ha most aludna, vagy legalábbis pihenjen.
– Megpróbálom.
Majdnem elmosolyodott, de közben ?gyelmesen nézett, mint aki nem egészen hiszi el, amit mondok.
– Nos, azt hiszem, ennél többre nem számíthatok – mondta, majd a fér?ak felé fordult. – Ne izgassák fel! – ?gyelmeztette és még az ujjával is megfenyegette őket.
– Ő egy hercegnő – emlékeztette Sholto –, és a jövendőbeli királynő. Ha kellemetlen témákat akar megbeszélni, mi ugyan mit tehetnénk ellene?
– Beszéltem Andais királynővel – bólintott, és megint a sztetoszkópot fogta –, és látom, hogy mi a probléma. Próbálják meg nyugalomban tartani, rábeszélni a pihenésre. Ma már elég sokk érte, jobb lenne, ha kipihenné magát.
– Mindent megteszünk érte – nyugtatta meg Doyle.
– Számon is fogom önön kérni – mosolygott, de a szeme komoly maradt. – Pihenjen – bökött felém az ujjával, mintha valami mágia folytán rá tudna kényszeríteni. Majd kiment az ajtón, és a nővér utána.
– Hová küldted Galent? – érdeklődtem.
– Elment valakiért, aki szerintem tudna nekünk segíteni.
– Ki az, és honnan jön? Ugye nem küldted egyedül vissza a faerie területére?
– Nem – simította tenyerét arcomra. – Nem kockáztatnám a zöld lovagunk életét. Ő egyike az apáknak, és eljövendő király.
– Az hogy fog működni? – akarta tudni Rhys.
– Igen – szólalt meg Sholto is –, hogy lehetünk mindannyian királyok?
– Azt hiszem, a válasz az, hogy Merry lesz a királynő – vélte Doyle.
– Ez nem válasz – vitatkozott Sholto.
– Ez az összes válasz, amely jelen pillanatban a rendelkezésünkre áll – jelentette ki Doyle. Ahogy a fekete szemébe pillantottam, színes fények cikáztak benne, de nem ennek a szobának a színei.
– Megpróbálsz bűbájt bocsátani rám – szóltam rá.
– Pihenned kell, a babák kedvéért meg kell tenned. Engedd, hogy segítsek benne.
– Bűbájt akarsz bocsátani rám, és ehhez az engedélyemet akarod – suttogtam.
– Igen.
– Nem.
Fölém hajolt, és szemében a színek egyre fényesebbé váltak, akár egy szivárványos csillag.
– Meredith, bízol bennem?
– Igen.
– Akkor engedd, hogy segítsek abban, hogy pihenhess. Esküszöm, kipihenten fogsz ébredni, és az összes probléma még mindig arra fog várni, hogy megoldják.
– Semmi fontos dologban nem fogtok dönteni nélkülem? Megígéred?
– Megígérem – mondta, és megcsókolt. Megcsókolt, és hirtelen semmi mást nem láttam, mint színeket és sötétséget. Mintha egy nyári éjszakában szentjánosbogarak vettek volna körül, de a bogarak vörösek, zöldek, sárgák voltak… Majd elaludtam.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza