Főkép Kérem szépen ez történik, amikor a bölcsészek pihenésként krimit írnak. Feltételezésem szerint ők még akkor is értelmiségiként szemlélik a világot, ha „szakmájuktól” messze eső foglalatosságot űznek. Mint ahogyan például ebben a regényben történik, ami tele van titokkal, fura szereplőkkel, s nem utolsó sorban három történésszel, akik éppen lejtmenetben utaznak életük szekerén, s az ebből következő anyagi nehézségeket közös házbérléssel ellensúlyozzák. A trióról menet közben nem csak az derül ki, hogy vérbeli tudósként választott témájuk mindennél előrébb való számukra, hanem a gyakorlati problémák megoldásához való érzékük is bebizonyosodik, például amikor felújítják a bérleményüket.
 
Mindezek ellenére a kötet nem sorsregényt rejt, és nem is az értelmiségi lét nyűgéről, a társadalom elvárásainak gerincroppantó, szellemnyomorító mivoltáról kapunk értekezést, hanem egy bűntény kapcsán megejtett nyomozás fordulatos eseményeit izgulhatjuk végig. Mert mit ér az élet szellemi kihívás nélkül? Bölcsészként a válasz erre csak egyféle lehet, s mivel mindez Párizsban történik, természetesen nők is szerepelnek a történetben. De a történet nem egy csókkal, hanem valami sokkal ártatlanabb jelenettel, jelesül egy faültetéssel kezdődik.
 
Azt már nem árulhatom el, mi köze van ennek a természetbarát lépésnek a bűntényhez, hiszen ezt megteszi helyettem Fred Vargas, aki egyébként nem férfi, hanem nő (Frédérique Audoin-Rouzeau), és foglalkozására nézve történész, régész és író. Egy biztos, ebben a regényben annyira megkeverte a szálakat, hogy hiába tippeltem rendszeresen az elkövető személyére, egyszer sem sikerült eltalálnom. Pedig voltak utalások, sőt, egyes szereplők időnként kifejezetten gyanús szituációba keveredtek, de valahogy mindig kiderült, ez még mindig nem a helyes megoldás. A botcsinálta nyomozók értelmiségi hozzáállása pedig csak a hab szerepét töltötte be ezen a kifejezetten ínyencségnek számító regényen. Erre példaként következzen egy rövid idézet.
 
„– Érted, Mathias, lehet, hogy praktikusabb volna ezt az alakot az első emeleten elhelyezni, de nem boríthatjuk fel a kronológiát, nem bolygathatjuk meg a lépcső sztratigráfiáját. Az idő grádicsa, Mathias, ez minden, ami megmaradt nekünk. Nem tehetjük tönkre a lépcsőházat, ez az egyetlen hely, ahol a helyes sorrendet megőriztük. Az egyetlen, öregem! Nem tehetjük tönkre.
– Igazad van – mondta megfontoltan Mathias. – Ehhez nincs jogunk. Fel kell vinni az első világháborút a harmadikra.
– Ha szabadna elmondani a véleményemet – szólt közbe Vandoosler –, mindannyian részegek vagyok, mint a csap. Hálás lennék, ha felhúznátok Szent Lukácsot a megfelelő sztratográfiai fekhelyére, hogy jómagam eljuthassak a jelen szégyenletes szintjére, ahol lakom.”
 
Bájos nemde? Azt nem mondom, hogy végig ilyen emelkedett stílusban folyik a beszélgetés, de a hangulat az megmarad, az izgalmakról és a váratlan fordulatokról már nem is szólva. Ezek után muszáj lesz beszereznem és elolvasnom a szerző másik, magyarul korábban megjelent könyvét is.