FőképFülszöveg:
Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop nő ki a földből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak 16 év múlva fog sor kerülni!

Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene ellene, a békéért protestálnak.

A Hugo-díjas szerző újabb regénye érdekfeszítő politikai-társadalmi parabola a tömegek befolyásolhatóságáról és a jövő megváltoztathatatlanságáról. Robert Charles Wilsonnak ezt a művét is jelölték a Hugóra, az év legjobb angolszász megjelenésének kiadott John W. Campbell-emlékdíjat pedig el is nyerte.

„A kortárs SF egyik leglenyűgözőbb életműve az övé – és A kronolitok még ebből is kiemelkedik!”
– New York Times

„Szuper!”
– Publishers Weekly

Részlet a regényből:
Csaknem öt év telt el a Kaitlinnel a plázába tett kirándulásunktól addig a napig, amikor Arnie Kunderson egy adatköteg-rendezési teszt kellős közepéről behívott az irodájába, ami talán életem következő jelentős fordulópontja volt (már ha hisz az ember a lineáris ok-okozati viszonyokban és a jövő múltnak való civilizált alárendeltségében). De előbb ízlelgesd azokat az éveket, olvasóm: csak képzeld el őket, ha nem emlékszel rájuk!
Öt nyár, öt forró nyár, amikor a híreket – ha nem épp a kronolitokkal és Kuinnal kapcsolatos fejleményekről tájékoztattak – az Ogallala-víztározó kiszáradásáról szóló tudósítások uralták. Új-Mexikó és Texas gyakorlatilag képtelenné vált száraz termőföldjeinek öntözésére. A víztározó – egy Huron-tó méretű, föld alatti víztömeg, amely a legutóbbi jégkorszakból maradt hátra – továbbra is létfontosságú volt Nebraska, Wyoming, Colorado, Kansas és Oklahoma bizonyos területeinek mezőgazdasága számára. És egyre apadt, míg a könyörtelenül hatékony centrifugális szivattyúk egyre nagyobb mélységekbe hatoltak, hogy a felszínre hozzák. A híradások ugyanazokkal a monoton, nyers képsorokkal illusztrálták a farmerek exodusát: ütött-kopott teherautóikkal bedugult autópályákon araszoló családok, a hátsó üléseken rosszkedvű, webes játékszereiktől se látó, se halló gyerekekkel. A Los Angeles-i és detroiti munkaügyi hivatalok előtt sorban álló férfiak és nők – virágzó gazdaságunk sötét fonákja. Mivel többségünknek volt munkája, megengedhettük magunknak a szánalom fényűzését.
Öt tél. A teleink akkoriban szárazak és hidegek voltak. A jómódúabbak akkor kezdtek hőmérséklethez igazodó, intelligens ruhákat viselni, amitől a felkapottabb divatnegyedek úgy néztek ki, mintha poliészter kocogóruhás-légzőkészülékes földönkívüliek szállták volna meg őket, míg mi, többiek pufi, kapucnis dzsekijeinkben fényes hátú bogarakként nyüzsögtünk az utcákon, vagy igyekeztünk a gyaloghidak közvetlen közelében maradni. A háztartási robotok – önjáró porszívók és fűnyírók, amelyek már elég eszesek voltak, hogy ne csonkítsák meg a környékbeli gyerekeket – mindennapossá váltak; ugyanakkor a Sony kutyasétáltatóját bevonták a piacról egy nagy visszhangot kiváltó baleset után, amelynek egy hibás jelzőlámpa és két fajtiszta shih-tzu volt a főszereplője. Azokban az években már az idősebbek sem hívták az élménypaneljüket „tévékészüléknek”. Lux Ebone bejelentette visszavonulását – kétszer is. Cletus King megverte a hivatalban lévő Marylin Leahyt, így a Fehér Ház a Föderalista Párt kezébe került, noha a Demokrata Párt továbbra is többségben volt a Kongresszusban.
Azokban az időkben divatos, frappáns reklámszövegek, melyek azóta kivétel nélkül feledésbe merültek: „És most jöhet az enyém.”; „Brutális, de finom!”; „Egy szemernyi napfény a fiókodban.”
Nevek és helyek, melyeket fontosnak képzeltünk: dr. Dan Lesser, a Guruló Bíróság, Beckett és Goldstein, Kwame Finto.
Események: a holdra szállások második hulláma, a zairei járvány, az európai valutaválság és Hága ostroma.
És persze Kuin, akár az erősödő dobpergés.
Phenjan, aztán Ho Si Minh-város, később pedig Makaó, Szapporo, a Kanto-síkság, Jicsang…
Meg persze a korai, mániákus Kuin-megszállotság: a tízezer internetes forrás, amelyek mind egyedi és egymásnak ellentmondó elméletekkel szolgáltak. A szenzációkat kotyvasztó sajtó végeláthatatlan fortyogása. Szimpóziumok és bizottsági jelentések, agytrösztök és kongresszusi vizsgálatok. A Los Angeles-i fiatalember, aki törvényes úton „Kuin”-ra változtatta a nevét, és mindazok, akik követték a példáját.
Kuin, bárki vagy bármi is volt, ekkora már sok százezer (vagy még több) ember halálát okozta, ezért a nevét tekintélyesebb körökben megfelelő súllyal kezelték – és ugyanezért vált népszerűvé a komikusok és a pólótervezők köreiben. Egyes iskolákban tiltották a „kuinista” jelképek használatát, amíg a szabadságjogi szervezet közbe nem lépett. Mivel Kuin a romboláson és a hódításon kívül semmilyen körülhatárolható értéket nem képviselt, a neve üres palatáblává vált, amire az elégedetlenkedők karcolták fel kiáltványaikat. Észak-Amerikában mindezt nem vették különösebben komolyan. A világ más vidékein érzékelhetőbb volt a szeizmikus moraj.
Lankadatlanul követtem a fejleményeket.
Két évig a Campion?Miller St. Paul melletti kutatóintézetében dolgoztam, ahol javítóprogramokat írtam vásárlói interfészek önfejlesztő kódjához. Aztán áthelyeztek a belvárosi irodába, és egy olyan csapatba kerültem, amely lényegében ugyanazt a munkát végezte, csak sokkal titkosabb anyaggal: a Campion–Miller saját, féltve őrzött forráskódjával, legfontosabb termékeink lüktető szívével. Többnyire autóval jártam munkába egyszobás lakásomból, de a legzimankósabb téli napokon az új magasvasúttal utaztam, a kocsik alumíniumkamráiba zárva, amelyekbe túl sok ingázó ömlesztette testmelegét és páráját. Emberszag keveredett az arcszesz illatával, a város pedig halvány szövetként sejlett át a gőztől fehérlő ablakokon.
(Az egyik ilyen út alkalmával láttam, hogy egy fiatal nő ül a kocsi belsejében, aki „HÚSZ MEG HÁROM” feliratú sapkát visel. Húsz év és három hónap: a névleges időtartam egy kronolit érkezése és megjósolt diadala között. A nő a Különös történetek egyik megkopott példányát olvasta – a sorozatot már vagy hatvan éve nem nyomták. Szerettem volna odamenni hozzá és megkérdezni, milyen események révén jutott ezekhez a totemekhez, amelyek a saját múltamat idézték, de túl szégyenlős voltam, és amúgy is: hogy fogalmaztam volna meg egy ilyen kérdést? Soha többé nem láttam.)
Randizgattam néhányszor. Majdnem egy évig jártam egy lánnyal, Annali Kincaiddel a Campion–Miller minőségellenőrzési részlegéről, akinek kedvenc színe a türkiz volt, rajongott az Új Dráma mozgalomért, és élénken érdeklődött a közéleti események iránt. Olyan előadásokra és felolvasóestekre rángatott el, amelyekről amúgy tudomást sem vettem volna. Végül szakítottunk, mert velem ellentétben ő mélyről fakadó, összetett politikai meggyőződéssel bírt – én „Kuin-figyelő” voltam, de amúgy politikailag agnosztikus.
Legalább egy alkalommal azért mégis sikerült lenyűgöznöm. Egy Campion?Miller-es kapcsolata révén bejuttatott mindkettőnket egy egyetemi konferenciára, amelyet „A kronolitok tudományos és kulturális hatásai” címen rendeztek. (A részvétel ezúttal épp annyira az én ötletem volt, mint az övé. Sőt, inkább az enyém. Annali nem egyszer szóvá tette, hogy ellenzi a kronolitokról készült légi- és űrfelvételeket, amelyekkel kidekoráltam a hálószobámat, illetve a lakásomat elárasztó, kuinista portálokról letöltött anyagokat.) Végigültünk három előadást, amelyek kitöltötték egy kellemes szombat délután nagy részét, míg Annali végül arra jutott, hogy az értekezés hangvétele kissé túl elvont az ízlésének. Ám ahogy kifelé tartottunk, az előcsarnokban nevemen szólított egy korosabb nő, aki bő farmert viselt túlméretezett, borsózöld pulóverrel, és irdatlan szemüvege mögül ragyogó örömmel bámult rám.
Sulamith Choprának hívták. Még a Cornellről ismertük egymást. Tudományos pályája révén ekkorra már mélyen elmerült a kronolitok fizikájának alapvető problémáiban.
Bemutattam Sue-t Annalinak. A barátnőm padlót fogott.
– Miss Chopra, én ismerem önt – állapította meg döbbenten. – Úgy értem… állandóan emlegetik a nevét a hírekben.
– Nos, csináltam ezt-azt az utóbbi időben.
– Örülök, hogy személyesen is megismerhetem.
– Úgyszintén. – Sue azonban nem vette le rólam a szemét. – Különös, hogy éppen beléd botlom itt, Scotty.
– Úgy gondolod?
– Váratlan. Sőt, talán jelentős. Vagy mégsem. Valamikor össze kéne ülnünk, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.
Ez hízelgő volt. Nagyon szerettem volna beszélni vele. Szánalmas módon felé nyújtottam a névjegykártyámat.
– Semmi szükség rá – utasította vissza. – Megtalállak, ha szükségem lesz rád, Scotty. Sose aggódj!
– Igazán?
De már el is tűnt a tömegben.
– Jók a kapcsolataid – jegyezte meg Annali hazafelé az autóban.
Nem volt igaza. (Sue nem hívott – legalábbis abban az évben nem –, a megkeresésére tett kísérleteim pedig sorra kudarcba fulladtak.) Voltak kapcsolataim, ha nem is jók, ám nem is véletlenszerűek. Találkozásom Sue Choprával ómen volt – akárcsak a nő, akit a vonaton láttam –, a jelentése azonban kifürkészhetetlennek tűnt, akár egy megfejthetetlen nyelven írt prófécia vagy egy jel, elrejtve a háttérzajban.

© Hungarian edition, 2012, Metropolis Media Group Kft.