Főkép Nincs könnyű helyzetben a hazai kiadó, hiszen hármas szorításban kell helytállnia. Egyrészt ugye ott van a gazdasági válság, aminek eredményeként az amúgy sem hatalmas magyar képregénypiac a növekedés helyett inkább másik irányba kacsingat. Ezzel szemben ott van a jelentős lemaradás, elvégre a Lucky Luke történetek nagyobbik része még sosem jelent meg nálunk, így érthető módon jogos olvasói elvárás ezek kiadása. A harmadik megoldandó feladat pedig a sorrend felállítása. Időrendben haladjanak a füzetek, vagy csak a legjobbak kerüljenek ki a nyomdából, esetleg a legújabbakra helyeződjön a hangsúly? Nem egyszerű döntés, az már biztos. Tényként csak azt tudjuk, hogy egy klasszikus Goscinny történet után (Az apacsok szorosa) most egy 2010-es sztorira került sor, amit már a következő nemzedék álmodott papírra.
 
Goscinny és Morris halála után számomra nem volt teljesen egyértelmű, vajon folytatódik a sorozat, vagy itt a vége, fuss el véle. A kérdés igazából nem az volt, vajon akarja valaki folytatni a magányos tehénpásztor, akarom mondani cowboy kalandjait, hanem az, hogy találnak-e megfelelő írót és rajzolót, akik képesek az elődök által elért szinten folytatni a mesélést. Történt pár próbálkozás, de most úgy tűnik, végre minden, illetve nagyjából minden a helyén van.
 
A borítón olvasható meghatározás szerint az album Morris stílusában készült, amivel a grafika esetében teljes mértékben egyetértek. Az egyetlen, nekem feltűnő eltérés akkor fedezhető fel a legegyszerűbben, ha valaki egymás mellé helyezi a mostani és mondjuk az előző, apacsos számot. Achdé markánsabban húzza meg Luke körvonalait (és persze cigaretta helyett fűszál lóg ki a szájából), s ettől kicsit „nagyobb feje lesz” a figurának, de egyébként teljesen átvette elődje képi világát. Teszem azt, ezúttal sem maradnak el a különleges emberi szaglószervek, amelyek ugye már a sorozat korábbi füzeteiben is felbukkantak. Vagy ott van Luke lova, aki szintén nem változott, és ugyanez elmondható a Dalton testvérekről is – egyszóval Achdé jól oldotta meg a feladatát, rajzai illenek a sorozatba.
 
A történet hangulata némileg eltér a korábbiaktól, a szokásosnál kicsit komorabb, vagy pontosabb fogalmazva, kevésbé vicces. Persze humoros betétek bőven vannak, gondolok például a börtönbeli csúcsforgalomra, aztán az is mókás, ahogyan a Daltonok számba veszik a tervezett jövedelmüket – szóval van min nevetni, de valamiért az összhatás nem annyira felhőtlen mint mondjuk a Billy, a kölyök epizódban volt.
 
Igazából nagyon sajnálom, hogy egy olyan kipróbált, sokszorosan bizonyított vadnyugati hőst, mint Lucke Luke valaki csak úgy megpróbál félreállítani, idő előtt nyugdíjba küldeni. Erre persze már számos alkalommal volt példa a sorozatban (amikor bűnösnek hitték, mindenféle koholt vádakkal illették, stb.), de arra ami most történik, jelesül, hogy valaki komolyan a helyét kívánja elfoglalni, nos ilyenre nem emlékszem. Ezt a feszültséget még az a realizmus sem oldja, ahogyan a korabeli (1860-as évek) bűnüldöző módszerek kerülnek bemutatásra Pinkerton irodájában. Aki természetesen létező figura, akárcsak detektívügynöksége, amelyik egy időben valóban a legnagyobb ilyen szervezet volt az Államokban (és még ma is létezik). Megjegyzem, a főnök mostani ábrázolása, illetve módszerei inkább egy másik fejesre, a CIA egykori igazgatójára, Hoowerre emlékeztetnek.
 
Természetesen nem az a célom, hogy bárkit elijesszek az aktuális Lucky Luke sztoritól, hiszen az gond nélkül elszórakoztat gyereket és felnőttet, lévén igazi korhatármentes képregény, csak éppen kicsit más, mint az eddigiek, és bár nem éri el a legjobb Morris darabok színvonalát, azért simán ott a helye a sorozatban. Csak reménykedem, hogy legalább ennyire jók lesznek a következő részek – mert ugye lesz folytatás.