FőképFülszöveg:
Georgina Kincaid, Seattle város szukkubusza pokoli elismerésben részesül kiemelkedő lélek-megrontási teljesítményéért, és békességben él nagy szerelmével, a halandó Seth Mortensen regényíróval. Szerelmük egyetlen hiányossága a testi beteljesülés: könnyű csókokon és gyengéd simogatáson túl nem merészkedhetnek, mert azzal Georgina elszívná Seth életerejét. Kényszerű önmegtartóztatásuk dacára igen harmonikusan építik kapcsolatukat mindaddig, amíg meg nem jelenik a színen Georgina régi inkubusz barátja, a sármos csábító, Bastien. Az inkubusz rejtélyes feladattal érkezik a városba: meg kell rontania egy híres tévésztárt, a bigott Dana Daileyt, akinek szervezete szigorú konzervatív értékeket hirdet, így igyekezve gátat vetni a földi romlottságnak és az ördög csábításának. Georgina természetesen barátja segítségére siet, ám miközben Bastien Danát igyekszik a romlásba vinni, Georginának is szembe kell néznie saját démonaival.

Részlet a regényből:
1. fejezet

A démonok rettenetesek. Álljál vallásilag, avagy társadalmilag bárhol is, ez nagy igazság. Jó, megvannak a maguk bizarr pillanatai, pláne azokban a körökben, ahol én mozgok, de mindent összevetve az ember jól teszi, ha rettegi, és jó messzire elkerüli a pokol minden fertelmes szolgáját. Kegyetlenek, könyörtelenek, a kín és szenvedés kéjes gyönyörűség nekik, szabad idejükben pedig lelkeket gyötörnek. Hazudnak. Lopnak. Adót csalnak.
Mindezek dacára a legmélyebb meggyőződésemmé kezdett érlelődni a gyanú, hogy éppen a legpokolibb démoni esemény előtt állok. Egy díjátadás előtt. Amely díjat magam kapom.
A Hellügyminisztérium ezen-és-ezen részlegének fődémona, maga Horatio állt előttem és tett mélyreható erőfeszítéseket, hogy a pillanatot az ünnepélyesség pátosza hassa át. Nem jött össze neki. Ha tippelhetek, hát talán az égkék nejlonöltönye és a színben passzoló, paisley-mintás csokornyakkendője volt a ludas a dologban. De a barkója se segített. Kábé hat évezrede nem hagyhatta el a pokol legbelsőbb bugyrait, és még mindig azt hiszi a szegény ördög, hogy a nejlon a divat netovábbja.
Ízetlenül hosszúra sikeredett torokköszörülés közben mért végig bennünket Jerome-mal, a felügyelő démonommal, aki halálosan unott pofával dekkolt mellettem. Közben az órájára sandítgatott. Horatio mellett a kisördög pincsere, Kasper vigyorgott a szélesnél is szélesebben. Lábánál aktatáska, hóna alatt vaskos papírköteg. Buzgó pincsertekintete úgy függött főnökén, mint aki bármelyik pillanatban kiimádkozhatja hőn áhított előléptetését.
Ami meg engem illet… nos, hát, én igyekeztem izgatottnak látszani, szintén igen soványka sikerrel. És ez természetesen elfogadhatatlan. Hiszen szukkubusz volnék, létem azon a masszív alapon nyugszik, hogy legyek bárhol és bármikor, nincs az a hímnemű egyed, akivel ne tudnám elhitetni, hogy éppen az és olyan vagyok, akinek és amilyennek szeretne. Egy szívdobbanásnyi idő alatt átváltozhattam rémült szűzleányból kéjes dominává, éppen csak egy csipetnyi alakváltás és némi színpadi jártasság szükségeltetett hozzá. Az előbbire akkor tettem szert, amikor a lelkemet eladtam, az utóbbira az elkövetkező évszázadok során. Végül is, párezernyi ismétlés után csak ráragad az emberre némi meggyőzőerő, és úgy tudja lihegni, hogy: „Igen, édesem, fantasztikus voltál, a legjobb egész eddigi életemben.” Lehet, hogy a monda a kéjek démonian éteri teremtményének hirdet bennünket, de őszintén szólva a lényeg a meggyőző pókerarc és az egekbe szökő teljesítménylista.
Tehát egy ilyen díjátadástéma elvileg ujjgyakorlat nekem, már ha Horatio nem adta volna fel a leckét. De nehezen ment a pókerarc.
– Bizony nagy dicső momentum ez nékem, itt állni ezen a szent napon – kántálta orrhangon.
Nékem?
- A kemény munkával nőhetünk hatalmasra, s éppenséggel azon okból gyülekeztünk ma össze ily nemes pillanatra, hogy elismerjük a lény nagyszerű érdemeit, aki hűen és mindent feláldozva szolgálja a Legfőbb Gonoszt. A hozzá hasonlatos lények tesznek minket azzá, akik vagyunk, erőssé és naggyá, s nékik hála győzedelmeskedhetünk a harcban, hol veszteségeinket csakis az idők végeztén vehetjük számba. A hozzá hasonlatos lények kiváltják nagyrabecsülésünket, s legkitűnőbb öröm számunkra, ha hűségüket megjutalmazhatjuk, ha példájukkal fennen hirdethetjük, mily fontos erőnk teljéből küzdeni, hogy ezen viharos és borús időkben célhoz érjünk.
Szünet. De még mindig nem fejezte be.
– Mígnem azok, kik küzdeni nem hajlanak, s mindenük a naplopás, a reményvesztettség tüzes kútját nyerik el osztályrészükül, ahol egy örökkévalóig égnek majd a kínban, hogy végül a sátán kutyái szaggassák őket cafatokra.
Már nyílt a szám, hogy az jóval költséghatékonyabb megoldás lenne, mint a végkielégítéses elbocsátás, de Jerome pillantása belém fojtotta a szót.
Ezenközben Horatio oldalba bökte Kaspert, aki egy aranykeretes oklevelet nyomott a kezébe.
– Nagy örömömre szolgál hát átnyújtanom ezt a Legutóbbi Negyedre Érvényes Szukkubusz Irányszámokat Jócskán Meghaladó Teljesítményt Elismerő Oklevelet. Gratulálok.
Horatio lekezelt velem, és megkaptam az oklevelet, amit alsó hangon is vagy ötvenen írtak alá.
Ez állt rajta:
LETHA (alias Georgina Kincaid), a Föld bolygó, Észak-Amerika, Egyesült Államok, Washington állam, Seattle egyházmegye területének Szukkubusz Kitűnő Teljesítménnyel Jócskán Meghaladta a Legutóbbi Negyedre Érvényes Irányszámokat, és ezzel rendkívülit nyújtott emberi lelkek elcsábításában, elkárhoztatásában és megrontásában.
Elolvastam, felnéztem, és láttam, hogy mindenki engem sasol. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valamiféle beszédet várnak tőlem. De engem legfőképpen az foglalkoztatott, hogy nagyon megütöm-e a bokámat, ha kicsit körbevágom ezt az izét, hogy egy hússzor harmincas keretbe beleférjen.
– Hát… izé, kösz. Ez nagyon… állat.
Ez láthatólag kielégítette Horatiót, mert csak biccentett, majd Jerome-hoz fordult.
– Bizonyára igen büszke.
– Nincs rá szó, mennyire – morogta a fődémon, és elnyomott egy ásítást.
– Csak így tovább – fordult vissza hozzám Horatio. – Úgy talán felterjeszthetjük testületi szintre.
Mintha a lelkem elkárhozása nem lenne elég. Kipréseltem egy mosolyt.
– Nos. Bőven van még mit tennem ezen a szinten is.
– Kitűnő hozzáállás. Igen kitűnő. Remek munkát végzett – veregette meg leereszkedően Jerome hátát, ami a főnökömet kicsit se hozta emelkedett hangulatba. Nem kedvelte a leereszkedő hátba veregetéseket. Vagy akár csak az érintéseket. Ennyi. – Nos, ha egyéb nincs, akkor talán… hohó, majd elfelejtettem – fordult Horatio a kisördögéhez, mire az még valamit átnyújtott a főnökének. – Ez még kegyedé. Elismerésünk zálogaként.
Egy McDonald’s-ajándékkártyát és pár DVD-kölcsönzős utalványt nyomott a kezembe. Úgy néztünk össze Jerome-mal, mint akire ugyanaz a villám sújtott le.
– Hú – nyögtem ki végül. A második helyezett nyilván Burger King-kártyát kap. Világos, hogy a legnagyobb vesztes mindig a második helyezett.
Horatio és Kasper köddé vált. Jerome-mal pár pillanatig némán álldogáltunk.
– Szereted a bigmacet, Jerome?
– Vicces, Georgie, nagyon vicces – tett egy kört a nappalimban, mintha a műtárgyakat meg a könyveket nézegetné. – Ügyes voltál az irányszámokkal. Mondjuk, nem nehéz úgy meghaladni bármit is, ha nulláról indulsz, nem igaz?
– Most ez tényleg számít? – vontam meg a vállam, majd a konyhapultra dobtam az oklevelet. – A babérok így is, úgy is rád hullnak. Azt hittem, azt bírod.
– Természetesen. Valójában kellemesen meglepett, hogy mennyire betartottad a szavad.
– Mindig betartom.
– De nem mindet – mondta, ám mivel nem reagáltam, elmosolyodott. – És akkor? Mégy ünnepelni?
– Pontosan tudod, hogy Peterhez megyek. Te nem jössz?
– Csak gondoltam, esetleg változott a terv – kerülte ki a kérdést. Ebben a démonok profik. – És képbe került egy bizonyos halandó. Újabban szörnyen gyakran kerül képbe nálad.
– Mi közöd hozzá?
– Mindenhez közöm van.
Erre megint mit mondhattam volna? A démon elébem állt, belenézett mélyen a szemembe. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva földi létében John Cusackhez a megtévesztésig hasonló külsőt hordott. Azt gondolná az ember, hogy ettől egy kicsit kevésbé félelmetes, pedig nem. Csak még ijesztőbb, eskü.
– Meddig akarod még játszani ezt a mókát, Georgie? – piszkálódott, hátha ráharapok. – Nem hiheted, hogy bármiféle jövőtök is lehet. Vagy hogy megmaradhattok az örök szüzességben. Az ég szerelmére, még ha te meg is tartóztatod magad, nem gondolhatod komolyan, hogy egy halandó férfi képes rá! Pláne egy ekkora rajongói körrel bíró halandó férfi.
– Az a rész kimaradt, hogy mi közöd hozzá?
Kezdett az agyamba szállni a vér. Legjobb meggyőződésem ellenére is viszonyt kezdtem egy emberrel, és még csak azt se tudtam biztosan, hogy a fenébe jutottam idáig, hiszen mindig is kínosan kerültem az ilyesmit. Asszem, addig járt a nyakamra. Mert az egyik pillanatban még csak kellemes jó barát volt, akivel minden olyan egyszerű és magától értetődő, a másikban meg leesett, hogy milyen mélységesen szerelmes belém. Ez a szerelem vette el az ítélőképességemet: nem tudtam neki ellenállni, és úgy döntöttem, egye fene, adok neki egy esélyt, lássuk, meddig jutunk vele.
Ennek az lett az eredménye, hogy Jerome minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölte, hogy a nevetséges románcommal nap nap után a katasztrófával kacérkodom. És ez a véleménye nem is volt tökéletesen alaptalan. Kisebb részben azért, mert nagy gyakorlatom nem volt a hosszú távú, komoly kapcsolatokban, nagyobb részben meg azért, mert a kéz a kézben sétálgatáson túl minden testi kontaktus elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy elszívom az életenergiáit. De minden kapcsolatnak megvannak a maga nehézségei, nem?
A démon lesimította jól szabott fekete zakóját.
– Csak baráti jó tanács volt, Georgie. Mert felőlem aztán játszadozhatsz vele papás-mamást, miközben csórikám bebukja a tisztességes, unokáktól övezett öregkort és az egészséges nemi életet. Nekem aztán annyira mindegy. Amíg hozod a teljesítményt, addig teszek rá.
– Prédikációnak vége? Mert sietek.
– Még valami. Szerintem érdekelni fog, hogy vár rád egy kellemes meglepi. Imádni fogod.
– Miféle meglepi? – gyanakodtam. Jerome nem volt az a meglepis típus. Legalábbis nem a kellemes meglepetésekben utazott.
– Ha elmondom, már nem lesz meglepi.
Jellemző.
– Erre nekem nincs időm – indultam a hálószobába, a dolgomra. – Vagy bökd ki, vagy távozz.
– Azt hiszem, távozom. De előbb még hadd idézzek valamit az emlékezetedbe – tette a vállamra a kezét, és fordított vissza maga felé. Kellemetlenül érintett a közelsége, már nem voltunk olyan nagy cimborák, mint régebben. – Egyetlen olyan férfi van az életedben, aki állandóbb a halálnál. Száz év, és ez a halandó már réges-rég semmivé porladt, de hozzám akkor is ugyanúgy jöhetsz.
Talán romantikusan, esetleg izgatóan hangzik első hallásra, pedig nem az. A legkevésbé sem. A Jerome-hoz fűződő kötelékem ennél sokkal, ezerszer szorosabb: a lelkembe horgonyzott hűségi kötelék volt ez, ami öröklétre szól, hacsak a pokoli erők nem rendelnek át másik fődémonhoz.
– Unom már ezt a strici tempót.
Nem zavarta a gúnyolódás, de a vállamat elengedte, és hátralépett.
– Ha én strici vagyok, Georgina, te mi vagy?
Aztán magamutogató füst szállt fel, és Jerome már nem volt sehol.
Kibaszott démonok.
Magamra maradtam, és a szavait emésztgettem. Végül beugrott, hogy tulajdonképpen rohanok, és elpályáztam a hálószobába átöltözni. Menet közben rápillantottam Horatio oklevelére, az aranyszegély kihívóan kacsingatott rám. Elszégyelltem magam, gyorsan a pofájára fordítottam. Lehet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, de büszkének azért még nem kellene rá lenni.

A Kiadó engedélyével.