Főkép

A spanyol örökösödési háborút részben lezáró utrechti béke, melyet 1713-ban kötöttek meg a Bourbon-ház támogatóinak, valamint Nagy-Britannia, a Holland Egyesült Tartományok, a Savoyai Hercegség és Portugália szövetségének képviselői, amellett, hogy komoly európai hatalommá emelte a Habsburg-házat, leginkább Nagy-Britannia érdekeit szolgálta, mivel elejét vette egy ottani örökösödési háborúnak, valamint jelentősen növelte az ország gyarmatbirodalmának területét is. Nem csoda, hogy Londonban hatalmas pompával ünnepelték a békekötést, legfeljebb az tűnhet meglepőnek, hogy a legjelentősebb megrendelést Anna királynőtől az Angliában csupán rövid idővel korábban, 1712-ben letelepedett és hivatalosan a hannoveri választófejedelem szolgálatában álló Georg Friedrich Händel kapta. (Munkaadója I. Györgyként egy évvel később aztán Nagy-Britannia trónjára lépett, így utólag nem tűnik megmagyarázhatatlannak ez az elsőre furcsa lépés.)
 
Az ünnepi alkalomra komponált Te Deum, valamint az azzal mintegy egybeforrt Jubilate annak ékes bizonyítéka, Handel mennyire gyorsan (alig egy teljes évad alatt) és mennyire magától értetődően olvasztotta bele saját stílusába az angol zenei konvenciókat. Mintául mindenekelőtt Henry Purcell egyházzenéje, különösen az ő híres Te Deuma, valamint a Purcell és Handel közötti közvetlen kapcsolatot jelentő William Croft muzsikája szolgált. Ha az angol egyházzene sajátosságait keresnénk, egyrészt a többszólamú ellenpontra épülő passzusok és a homofón, akkordikus részek váltakoztatását, másrészt az olaszosan áradó dallamosság és a francia udvari muzsika kifinomult eleganciájának ötvözését kellene kiemelnünk, ám nem kevésbé jellegzetes a zenekar és kórus szembeállítása a szólistákkal, akik gyakran nem önállóan, hanem párban szólalnak meg.
 
Handel sajátos kézjegye mindezen elemek észrevétlenül egymásba simuló keverésében jelenik meg, ami aztán késői oratóriumaiban is jól megfigyelhető. Persze meg kell említeni a zseniális hangszerelésbeli megoldásokat is, hiszen ezek ugyancsak jelentős szerepet játszanak úgy a pompa, mint az organikusan kifejlő egymásra következés lehengerlő érzetének kialakításában. A szófestő motívumok mellett a zene drámai erejét növeli a monumentális, teljes zenekarral kísért kórusok és a bensőséges, érzelmekkel teli szólórészek természetes dinamikai kontrasztja is. Az pedig, ahogyan Handel a Jubilate záró kórusaiban – mindvégig a jó ízlés határain belül maradva – az érzelmeinkkel játszadozik, valóban minden idők egyik legkiválóbb klasszikus komponistájává teszi őt.
 
Mintegy ezt a hullámot tűnik meglovagolni Jos van Veldhoven interpretációja, melyben a Te Deum negyedik akkordja hirtelen pianissimóra vált a dicsőséget sugalló, fanfárszerű indítás után. Ez és az ehhez hasonló, bár talán nem ennyire váratlan megoldások különös, 20-21. századi szépséget kölcsönöznek a műnek, és ez ugyanúgy tekinthető kutatások révén érvényesített, autentikus barokk felfogásnak, mint a századok során minderre folyamatosan rárakódott szépségideál-változások tükröződésének is. Jómagam például sokáig Simon Preston és az Academy of Ancient Music felvételét tartottam mérvadónak, és Handel náluk fiúkórussal megszólaló Te Deuma és Jubilateja bizony oly elemi erejű, oly mértékben lenyűgöző, hogy valóban nehéz elképzelni ennél szebben, jobban sikerült felvételt. A Netherlands Bach Societynak mégis sikerül felülmúlnia elődjét a hangszeres szólamok rendkívül érzékeny kezelésében, még ha a szólisták némelyikét és a valamelyest kevésbé egységes kórust talán nem is érzem annyira meggyőzőnek. Az összhatás mégis lenyűgöző, és immár nehezen tudnám eldönteni, melyik korong után nyúljak, ha meg szeretném hallgatni a művet.
 
Ha valami e mellett a felvétel mellett szól, akkor az egyértelműen William Croft ugyancsak az utrechti békekötést ünneplő, felettébb ritkán hallható kompozíciójának csatolása Handel műveihez. Croft ódája nyomokban még az angol színházi tradícióból merít, így például a nyitány négy különböző karakterű zenéből áll, ami egyszerre idézi meg és írja felül a francia ouverture tipikus jegyeit. A művet hallgatva egyértelművé válik, Handel milyen módokon és milyen mértékben merített elődje és pályatársa stílusából, miként sikerült hamisítatlanul angollá válnia. Ugyanakkor az is megfigyelhető, Croft hogyan tartotta életben és fejlesztette tovább Purcell örökségét: a nagy előd gyakori szó- vagy szótagismétlést és egy-egy szótagon kibomló, tekevényes ornamentikát alkalmazó stílusa nála sokkal összetettebb, észak-németesebb, ténylegesen Handelt előlegező ellenponttal párosul.
 
Ám nem kizárólag Croft műve miatt fontos a Netherlands Bach Society felvétele, hiszen kivételes szépsége, megformáltsága és érzékenysége eleve érdemessé teszi azt a figyelemre. Mert valahányszor efféle nagyszerű előadásban hallani efféle nagyszerű műveket, megerősödik az ember hite, hogy a modernkori kultúra nem kizárólag pusztítani, de teremteni is képes, méghozzá ezekhez hasonló, időtlen és voltaképp kultúrához kötöttségük ellenére egyetemes szépségű műveket és értelmezéseket.
 
Előadók:
Nicki Kennedy – szoprán
William Towers – alt
Wolfram Lattke – tenor
Julian Podger – tenor
Peter Harvey – basszus
 
The Netherlands Bach Society
Jos van Veldhoven – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-10. George Frideric Handel: Te Deum HWV 278 (Music for the Peace of Utrecht, 1713)
11-17. George Frideric Handel: Jubilate HWV 279 (Music for the Peace of Utrecht)
18-25. William Croft: Ode for the Peace of Utrecht („With Noise of Cannon”)