Beszámoló: Amerigo Tot: SIESTA – Medence Szalon, 2012. október 18.

„Eszébe jutott a kis magyar szobrász, akivel a Collegium Hungaricumban ismerkedett meg Waldheim révén. A szobrász gyalog jött Drezdából Rómába, a Via Flaminián jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy ott vonultak be mindig észak felől a győzelmes idegenek. Azután ide ért fel az első este, a Gianicolóra. Megvárta, amíg a parkból mindenkit kikergetnek, és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon, és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a Város. Hajnalban felkelt, levetkőzött, és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben. Így vonul be Rómába egy hódító.”

Szerb Antal plasztikus sorai, no meg a sebtében magamévá tett életrajz kalandos fordulatai visszhangoznak a fejemben, amikor megérkezem a Medence Szalon Amerigo Tot kiállításának megnyitójára. Magam sem tudom, mit várok, hiszen a meghívó grafikai dömpinget ígér, a „kis magyar szobrász” max. két dimenzióban lesz jelen. Vélhetőleg nyughatatlanságra is hiába vágyom: a művészt, aki két dombormű és portrészobor elkészítése közt volt tengerész és ejtőernyős, megélhetési szobafestő, színész és autóversenyző, itt egy hátradőlős „szieszta” kereteiben kívánják megidézni. Szó lesz még a meghívó szerint valamilyen székről is, és ha kellőképp figyelek, állítólag meghallom az alkotó és modellje közti párbeszédeket is(?).
 
Így amikor betoppanok a Pipa utcába, lázasan keresem a széket, ami köré csoportosulnom kellene, de csak a két tucat grafikát látom a falakon, néhány fotóval kísérve, amelyeken Tot látható művei társaságában. A beígért „intim együttlét” viszont kétségtelenül megvan, kicsit hülyén is érzem magam, mintha valami családi összejövetelbe toppannék, és holmi különcként fontosabbnak tartanám a falak vizslatását, mint az egymással való interakciót. No sebaj, majd mindjárt jön a profi segítség és oldódik a túlzott intimitás. Tóth Károly művészettörténész azonban nem nyúl nagyon mélyre beszédében, véleménye szerint Amerigo Tot életműve egy „hagyma, amit mindig meg lehet bontani és újrakezdeni”, ahogy technikái is sokszínűek, a legkülönbözőbb materiákkal dolgozik, készít domborművet, grafikát, muráliát, szobrot. A grafikai vonal, melyben egyaránt megtalálhatók az egy és többvonalas rajzok is, ugyan nem Tot fő profilját képezik, de „számos értéket” hordoznak. A legfontosabb talán az életigenlés, ez többször is elhangzik a művészettörténész szájából, ezt kell mindig felfedezni Tot műveiben.
 
Nemes Péter, a kiállítás kutárora, az Amerigo Tot hagyaték egyszemélyben mindenhol jelenlevő kutatója sem gyújt további világosságot a fejemben, hogy miért itt és most aktuális ez a SIESTA. Nem kapok kulcsot, hogy mit tesz hozzá e pár grafika a külföldre szakadt, itthon a 2009-ben, az Emlékév keretében megrendezett nagyszabású kiállítások ellenére is elfeledett művész megítéléséhez, alkalmasint megismertetéséhez. Annyit megtudok, hogy a hagyaték 1000-1500 rajzot ölel fel (gondolom, hely hiányában látható itt csak a töredék) és hogy a kiállított képeket annak fényében kellene értékelnem, hogy leginkább a 40-es, 50-es években születtek, amikor „forrongott Európa”. Nem tudom, ennek kapcsán mire kellene asszociálnom, Tot talán pontosan kiélte magából a kor szellemét, amikor összekötő tisztként szolgált a második világháború alatt és nem feltétlenül akarta Goyaként reprodukálni rajzaiban a háború szörnyűségeit.
 
Itt a megnyitó kissé szürreális színezetet vesz: a Mini Italy olasz slágerekkel, majd egy szépsége ellenére is inkongruens XVI. századi francia énekkel kívánna háttérzenét szolgáltatni a képek élvezetéhez, de a nézőket gyakorlatilag lebilincseli a performansz illetve az eközben önfeledten szaladgáló kisgyermek látványa, úgyhogy a grafikák továbbra is maradnak maguknak. Végül aztán mégis odafordulunk.
 
Tiszta dolce vita. Napszemüveges nők a nyugágyban, lezser aktok a hokedlin. „Éva I.” akár egy Botticelli festményről lépett volna le, reneszánsz szépség, bár nekem kissé hurkás, legyen inkább Rubens. A „Fürdő után” lágy vonalaiból kibontakozó nőalak már a szobrász látásmódját tükrözi, súlyosra sikerül, szinte darabosra, mintha el akarna dőlni. Más nők bár könnyedek a vonalkezelés szintjén, mégis szét akarnak esni. Furcsa ez a kézzelfoghatóság és ugyanakkor a kétdimenziós médiummal fennálló konfliktus. A férfiak felvállaltan súlyosak, árnyékoltak, szétsatírozottak, a „Két férfi a műteremben” gondolataiba temetkezik, lehúzza őket a beszélgetés, az alkotás? A „Karosszékben olvasó” férfi hiába veti szét a lábait, elmerül és szinte fellángol az olvasmány súlya alatt.A „Két olvasó” girbe-gurba vonalai és arcélei Van Gogh klasszikusát, a Krumplievőket juttatja eszembe.
 
Ahogy nézelődök és próbálok egy, a triviálison túlmutató gondolatot vagy benyomást kicsikarni magamból, ugyanaz az érzésem támad, mint az Ernst Múzeum Aj Vej-vej tárlatán. Ahol a végefelé kiderül, hogy a fotózás a kínai művész számára olyan mellékág-féle, saját maga sem tartja sem tartja művészi értékűnek elkapott pillanatait. A Medence Szalon kiállításán is ez zakatol bennem: hogy szép ez és jó is, de minek? Így visszatekintve a kiállítás vélhetőleg Nemes Péter szerelemgyereke, aki limitált kiadású, számozott katalógust is készített a kollekcióhoz és a véletlenszerűen előbukkanó, ámde igen részletes képmagyarázatokat is becsülettel realizálta. Mindazonáltal számomra Amerigo Tot grafikái leginkább ujjpróbálgatásoknak tűnnek, jó esetben vázlatoknak később megvalósítandó szoborkompozíciókhoz. Rossz esetben meg nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az egyik fotón kényelmesen sziesztázó Tot röhög rajtam, miközben hármat firkant a füzetében, mert épp nincs kedve valami komolyabb munkához.
 
A kiállítás megtekinthető:
2012. október 18.– november 9.
Medence Szalon
1093, Budapest, Pipa utca 4.
Nyitva tartás: H-P: 10-18, Szo-V, valamint ünnepnapokon: Zárva