Főkép Egyszer szeretnék személyesen találkozni a szerzővel, mert rengeteg kérdésem van, amelyekre egyelőre hiányzik a válasz. Kis túlzással ugyanis Grangé majdnem olyan zseniális elborultsággal írja regényeit, mint ahogyan annak idején Stephen King volt képes teljesen hétköznapi helyzetekről, tárgyakról zsigeri félelmet kiváltó történeteket papírra vetni. Biztosan van egy gén, ami ezt a képességet biztosítja a kiválasztott kevesek számára, és így a többség számára ez elérhetetlen, de a csodálaton túl azért jó lenne érteni a folyamatot.
 
Nézzük például Grangé 2012-ben magyarul megjelent könyvét, ami első ránézésre semmi különöset nem tartalmaz, elvégre nem kell diploma ahhoz, hogy a gólyákat összekapcsoljuk a fekete földrésszel, hiszen ez köztudomású. Az év felében nálunk lakó gólyák a telet a sokkal barátságosabb éghajlat alatt töltik, s a kettő közötti távolságot térkép nélkül teszik meg újra és újra. Grangé zsenije abban nyilvánul meg, hogy ebből a madártani eseményből semmi perc alatt olyan történetet kerekít, ami nem csak az olvasó adrenalinszintjét növeli, hanem valóban eredetinek tekinthető.
 
Egyedül talán a főszereplő karaktere az, ami bizonyos értelemben ismerős lehet a szerző korábbi műveiből. Hősünk, Louis Antioche foglalkozására nézve szellemi szabadúszó, ha úgy tetszik, értelmiségi figura, aki olyan helyzetbe kerül, amelyben lehetősége nyílik egy titok felderítésére, és ebben a számára váratlan helyzetben az emberek többségére nem jellemző megszállottsággal kutat a miértek és a hogyanok után. Ugyanez volt a helyzet az előző regényében is: ott Jeanne járta a világot, időnként saját testi épségét veszélyeztetve. Ezt a hasonlóságot leszámítva a Költöző gólyák elolvasása után minden krimirajongó megnyalhatja a tíz ujját, mivel menet közben nem lehet megtippelni a következő lépést – legalábbis nekem nem sikerült.
 
A fordulatos cselekmény mellett dicséretet érdemelnek a szerző tájleírásai. Akárcsak a gólyák, mi is számtalan helyen megfordulunk a főszereplőt követve, s egyetlen alkalommal sem éreztem úgy, hogy most útikönyvből kiollózott részt, vagy puszta fikciót olvasok. Minden valóságosnak tűnt, legyen szó Európáról, Afrikáról, szállodáról vagy lepukkant utcáról. Nem tudom, ez mennyire köszönhető a szerző korábbi foglalkozásának, amikor újságíróként dolgozott különféle sajtóorgánumoknál. Tulajdonképpen mindegy, a lényeg az, hogy Grangé ismét letehetetlen regényt írt, és most már tényleg jó lenne beszélgetni vele, mert a kérdéseim csak gyarapodnak.