FőképFülszöveg:
Tanulhatunk bármit a drogosoktól? Tudjuk egyáltalán, közülünk hányan szenvedélybetegek? A munkamániát még most is gyakran erénynek tekintjük, az alkohol-, nikotin- vagy internetfüggőség, a szex- vagy vásárlásmánia, az étkezési zavarok a "normális" társadalomban sem ritka jelenségek. Vajon mi bajunk az életünkkel, hogy önmérgezéssel próbálunk enyhülést találni? Miért olyan nehéz megszabadulni rossz szokásainktól még akkor is, ha azok egészségünket vagy az emberi kapcsolatainkat veszélyeztetik?

"A sóvárgás démoná"-ban Máté Gábor, a világhírű tudós a klinikai tapasztalatok és a legfrissebb tudományos eredmények segítségével elemzi a függőségeket, és segíteni próbál, hogy felszabadulhassunk az érzelmeinket és viselkedésünket uraló erők alól.

Dr. Máté Gábor 1944-ben született Budapesten. Családjával 1957-ben vándorolt ki Kanadába. Több mint húsz évig családorvosként dolgozott, hét évig volt a Vancouveri Kórház orvosi koordinátora, jelenleg drogklinikákon és egészségügyi központokban végzi munkáját.
Célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet a betegségek tágabb összefüggéseire.

Részlet a könyvből:
A kábítószerezés gyakori szövődményei a szervezetre a vérárammal ráterjedő bakteriális fertőzések – és a rossz higiénés viszonyok miatt ez különösen igaz sok Downtown Eastside-i páciensemre. Tavaly Ralphnak is be kellett feküdnie a kórházba, mert egy rendkívül súlyos, életveszélyes szepszis miatt intravénás antibiotikum-kezelésre szorult. Már gyógyulóban volt, amikor meglátogattam a vancouveri városi kórházban. A kórházi ágyon mintha nem is ugyanaz az ember, az a dühöngő álnáci feküdt volna, aki a rendelőben őrjöngeni szokott. Nyugodtan fekszik a megemelt támlájú kórházi ágyon; a hasa felső részéig betakarták egy fehér takaróval, amely felett kilátszik a csontos mellkasa és a sovány karja. Szürkésfehér haját most mindenütt egyforma hosszúra nyírva viseli, ami így egyfajta tonzúraféleséget alkot kiborotvált halántéka felett. Üdvözlésre emeli bal kezét.
Megtárgyaljuk az egészségi állapotát és a kórház utáni terveit. Reménykedem benne, hogy sikerül neki tisztességes, drogmentes környéken lakást találni. Ralphnak eleinte vegyes érzései vannak, aztán belátja, hogy tényleg jobb lenne, ha távol tartaná magát a Downtown Eastside-tól.
– Örülök, hogy meglátogatott – mondja. – Daniel is járt itt. Jól elbeszélgettünk.
Akkoriban Daniel fiam a Portland Szálló mentálhigiéniásaként tevékenykedett. A munkája mellett zenél, dalokat szerez. Amikor Ralphot meglátogatta, csaknem egy óra hosszat Bob Dylan-dalokat énekelgettek. Felvették a produkciójukat, amely nagyrészt abból állt, hogy a fiam nyekergette a gitárját, amellyel Ralph reszelős baritonját kísérte. Elég nehezen sikerült eltalálnia a megfelelő hangmagasságot, de jól hallhatóan mélyen beleélte magát Dylan szerzeményeibe.
– Elnézést kérek azért, ahogyan Daniellel és magával beszéltem… azért az Arbeit macht frei marhaságért!
– Nofene! Mi ez a nagy változás?
– Az a helyzet, hogy én egyáltalán nem gondolom komolyan ezt a német felsőbbrendűségi dolgot. Egyetlen rassz sem különb a másiknál. Vagy mindenki Isten felett áll, vagy senki… Egyébként is teljesen mindegy. Egyszerűen az a helyzet, hogy ezek a dolgok néha elöntik az agyamat. Nekem gyerekként ott volt a nemzeti nacionalizmus, és magának is megvolt a maga valamije ott, ahol felnőtt, csak éppen az asztal átellenes oldalán. Szerencsétlen tökkelütött voltam, és kérem, bocsásson meg azért, ahogyan a fiával és magával viselkedtem! Nagyon szeretnék mihamarabb kikerülni, hogy Daniellel megint egy jót nótázzunk.
– Tudja, én legjobban a maga elszigetelődésétől tartok. Szerintem úgy tanult meg élni a világban, hogy ellenséges közegnek tartotta, emiatt maga is túlságosan elvadult.
– Azt hiszem, nagyjából ez a helyzet – amikor Ralphot elöntik az érzelmek, mint most is, az alkarján bonyolult táncba kezdenek a bőre alatt az izmok. – Mert rosszul bántak velem, és cserébe én is rosszul bántam másokkal. Így is lehet élni… De nemcsak így…
– Sokan vannak így ezzel – mondom. – Néha magam is meglehetősen arrogáns tudok lenni.
– Helyes! Azt szeretném… szóval, minden a drogok miatt volt. Nem akartam a morfint… nekem xilokain kellett. Az megoldotta volna minden problémámat. Nem hiányzott volna semmi, és nem lettem volna agresszív sem. Minden rendbe jött volna.
Ralph belefog egy rendkívül szövevényes magyarázatba arról, hogy az eredetileg helyi érzéstelenítőként használt xilokaint hogyan lehet belélegzésre alkalmassá tenni forró desztillált vízben oldott szódapor segítségével. A meleg gőzt egy minden háztartási boltban kapható impregnált mosogatószivacson át kell beszippantani. A férfi hosszan részletezi az inhaláció mikéntjét, végül kitér arra is, hogy nagyon oda kell figyelni a gőz kifújására, aminek nagyon-nagyon lassan, az orron keresztül kell történnie. Valósággal lenyűgöz ez a rendkívüli alkalmazott pszichofarmakológiai előadás.
– A Hastings Streeten, a Pender Streeten és a Downtown Eastside nagy részén az emberek a szájukon át lélegzik ki, ami röhejes, mert úgy nincs semmilyen hatása. A megfelelő metabolizációjához az kell, hogy a szaglóhámon keresztül egyenesen az agyba jusson, ahol leállítja az agysejtekhez vezető kapillárisok működését.
– És az milyen érzés?
– Elmúlik a fájdalom és a nyugtalanság. Eltűnik a zavarodottság, és átadja a helyét Homunculus tiszta esszenciájának… tudja, Homunculus a Faustban.
Goethe Homunculusa kicsinyke tűzlény, amelyet egy laboratóriumi üvegedényben hoztak létre. Maszkulin figura, aki önként egyesül a hatalmas óceánnal, a lélek isteni nőiségével, és így kialszik. Több vallás és filozófiai rendszer szerint ez a fajta önmegsemmisítő alázat elengedhetetlen a lélek megvilágosodásához. „Vezekléssel szerezzünk lelki békét” – Ralph is erre vágyik.
– Homunculus pontosan olyan, amilyen lenni szeretnék, ha megválaszthatnám, és lehetőségem nyílna rá, de sajnos nem vagyok olyan. Így aztán nekem az marad, hogy ha tehetem, xilokainozok, ha pedig nem tudok szerezni, akkor ott a kokain.
Ralph úgy érzi, hogy az üvegpipából békés öntudatlanságot szív magába. Mint mondja, mivel nem válhat Homunculusszá, ezért marad az addikció.
– Meddig tart a hatása?
– Öt percig. Igazán nem szép dolog, hogy negyven dolcsiba kerül öt fájdalommentes perc. Meg abba a rengeteg időbe és vesződségbe, hogy a belem is kidolgozzam érte azzal, hogy fel és alá sántikálok a Hastingsen, megállítom minden cimborámat, hogy egy kis pénzt csikarjak ki tőlük: „nézd haver, dobj meg egy-két dolcsival, mert különben jól megdolgozom a pofádat a botommal!”.
Kéthónapnyi pihenés és kórházi ápolás után Ralph pocakja kissé kerekebbnek látszik a takaró alatt, és most rugalmasan megremeg, amint a férfi jót nevet ügyetlen banditáskodása felidézésén.
– Általában elröhögik magukat, és megdobnak egy kis pénzzel. Sok barátom van. Egyébként kéregetni is szoktam. Csak az a baj, hogy mindenképpen órákig tartó macerába kerül, hogy arra a kis öt percre el tudjam nyomni a fájdalmat.
– Szóval órákat „dolgozik” ötpercnyi megkönnyebbülésért.
– Igen, aztán megint ki kell menni az utcára. Aztán megint és megint, és újra és újra.
– Pontosan milyen fájdalom az, amit el akar eltüntetni?
– Kicsit fizikai, kicsit érzelmi. A fizikai kézzelfoghatóbb. Ha lenne kokainom, most nem itt feküdnék, hanem odakint cigarettáznék.
Elfogadom, hogy Ralph múlékony előnyhöz jut a kábítószerezéstől, és ezt meg is mondom, ám úgy látom, hogy a férfi nem ismerte fel, hogy a drog milyen negatív hatást gyakorol az életére. Tessék, most is itt van, kéthavi kórházi kezelést követően, miután fél lábbal a sírban volt, és eszébe sem jut, milyen sokszor került összeütközésbe a törvénnyel, más problémákról nem is beszélve.
– Maga szerint megéri az a rengeteg idő és energia, amit annak az öt elillanó percnek a hajkurászásába beleöl? Figyeljen rám! Most teljesen másképpen beszél, mint akkor, amikor a Downtown Eastside-on előadja magát. Ott boldogtalan, szenved és agresszív, ezzel pedig kiprovokálja, hogy az ottaniak is agresszívek legyenek magával. Lehet, hogy nem ezt akarja, de mindenképpen ez a vége, és ez óriási probléma. Biztos, hogy megéri ennyi bajt a nyakába venni azért az öt percért?
Jelenlegi drogmentes állapotában és jó hangulatában Ralph nem vitatkozik.
– Értem, amit mond, és száz százalékig igazat is adok magának. Az igazat megvallva eléggé bárdolatlanul álltam hozzá a dolgokhoz…
– Még csak azt sem mondanám, pontosabban nem akarom a szemére vetni, hogy néha faragatlan – válaszolom. – Úgy viselkedett, ahogy másoktól tanulta. Azt hiszem, magával már egészen kicsi korában sem bántak valami jól. Mi történt? Miért növesztett ekkora tüskéket?
– Nem is tudom… Az apám… Szóval az apám egy középszerű, kellemetlen pasas. Nagyon nem bírom elviselni – Ralph szinte köpködi a szavakat; a takaró alatt vadul remegnek a lábai. – Ha meg kellene mondanom, kit gyűlölök legjobban ezen a világon, hát azt az embert választanám, aki valamiért a… mein Vater. Bár igazából már nem számít. Megvénült, és sokszorosan megszenvedett a bűneiért. Talán ezerszeresen is.
– Szerintem mindenki megfizet értük.
– Tudom – dörmögi. – Én is megbűnhődtem. Nézzen rám! Menni se tudnék a rohadt botom nélkül! Repülni akarok, de ideragadtam a földhöz, mert… egyszer majd elmesélem…
Másfelé terelődik a beszélgetés menete. Ralph értelmesen előadja ösztönös, ugyanakkor helytállónak tűnő bíráló nézeteit a köznapi emberi létről, a célok rögeszméjében vergődő társadalomról. Úgy érzi, hogy mindez nem sokban különbözik az ő drogfüggőségétől. Elemzésében akkor is látom a kényelmetlen igazságot, ha nem tud mindent pontosan szavakba önteni.
Későre jár, felcihelődöm.
– Jó lenne, ha Daniel vissza tudna jönni – mondja Ralph. – Esetleg hozhatna egy videokamerát. Összerakhatna egy demófélét… esetleg össze is állhatnánk zenélni. Tudja, én jobban énekelek nála. Előadnánk egy kis Dylant, Simon és Garfunkelt. Ezek mind zsidók. Ez az a pont, ahol semmivé foszlik az antiszemitizmusom: Bob Dylan, Paul Simon, John Lennon… csupa olyan ember, akik nélkül sokkal rosszabb lenne a világ.
Nem szívesen közlöm vele, hogy John Lennon nem volt zsidó.

A Kiadó engedélyével.