Főkép

Fülszöveg:
Hogyan fogadta Washington elnök, amikor az USA fővárosának névadója lett? Melyek a Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi nyilatkozat leghíresebb mondatai? Azt mondta-e ki a Monroe-elv, hogy Amerika az amerikaiaké? Miért gyilkolták meg Lincolnt? Tudott-e Franklin D. Roosevelt arról, hogy támadás készül Pearl Harbour ellen? Ki ölte meg Kennedyt? Tudta-e Nixon, hogy betörést terveznek a Watergate irodaházba? Mit tett Bush, amikor az al-Kaida két repülőgépet vezetett a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba? Hány percig tartott az Obama-kormány által elrendelt rajtaütés, amelynek során megölték Oszama bin Ladent? Ezekre a kérdésekre is választ ad e könyv szerzője, miközben bemutatja azokat az államférfiakat, akik a világ egyik leggazdagabb, gazdaságilag és társadalmilag legfejlettebb országának élén álltak.

Részlet a könyvből:
ORSZÁGA ATYJA
GEORGE WASHINGTON, az első elnök (1789–1797)

Ne úgy képzeljük el Washingtont, ahogy az egydolláros bankjegyen látjuk, ne merev és szigorú öregúrnak, aki bizalmatlan pillantást vet ránk! Gilbert Stuart festő megsértődött az elnök egyik méltóságteljes megjegyzésén, s ezért ábrázolta ennyire előnytelenül. Inkább abban a pillanatban képzeljük őt magunk elé, amikor a függetlenségi háború kezdetén megtudta, hogy a virginiai és massachusettsi önkéntesek összeverekedtek. A rendkívül magas (százkilencvenkét centiméteres) főparancsnok berontott az egymást csépelő katonák közé, torkon ragadott egyet-egyet a legelszántabb verekedők közül, rázni kezdte őket, és keményen rájuk ordított. A meglepett katonák abbahagyták egymás ütlegelését, és rémülten szétszaladtak. Ahogy Garry Wills amerikai történész megfogalmazta: a kemény fiúk váratlanul John Wayne-nel találták szemben magukat…
A hasonlat egyáltalán nem túlzó. A virginiai ültetvényes család 1732. február 22-én született fia remek lovas volt, kiváló vadász, és földmérőként ugyanolyan jól ismerte a vadont, mint a westernfilmek hősei. 1753-ban Virginia brit kormányzója őt küldte el az Erie-tó közelében táborozó franciákhoz, hogy beszélje le őket az Ohio völgyének megszállásáról. A küldetés során Washington túlélte egy indián orvtámadását és a hideg fürdőt a Monongahela folyó jégtáblái között. A következő évben már a gyarmat önkéntesei élén keveredett tűzharcba a franciákkal, megindítva ezzel a hétéves háborúhoz (1756–1763) vezető hadműveleteket. 1755-ben pedig a kalapját is lelőtték a fejéről abban az ütközetben, amelyben a franciák és indián szövetségeseik lemészárolták Edward Braddock vezérőrnagy hadseregét. Washington vezette vissza a túlélőket Virginiába, s négy golyó ütötte lyukat számoltak meg a ruháján. A hétéves háború elején, amikor egy hosszú határvidéki szakaszt próbált megvédelmezni önkéntesei élén, már azt terjesztették róla, hogy nem fogja a golyó.
A szerényen élő földmérőből hamarosan módos, ültetvényes úriember lett: a bátyja halála után megörökölte családja valamennyi birtokát, s 1759-ben összeházasodott Martha Dandridge-dzsel (1731–1802), egy gazdag özveggyel. Boldog és harmonikus házasságban éltek. Közös gyermekeik nem születtek, de George örökbe fogadta Martha előző házasságából származó fiát és lányát. Kedvenc birtokát még a bátyja keresztelte el egy Vernon nevű brit admirálisról Mount Vernonnak. George az első virginiai ültetvényesek közé tartozott, akik a hagyományos dohány mellett búzát és kukoricát is termeltek, hogy ne kerüljenek függésbe a dohányt felvásárló brit kereskedőktől. Polgártársai 1758-ban Virginia gyarmat törvényhozó gyűlésének tagjává, majd két év múlva megyéje békebírájává választották. Amikor kiéleződtek a gyarmatok ellentétei Nagy-Britanniával, ő lett a virginiaiak egyik küldötte mind az első, mind a második Kontinentális Kongresszuson. A függetlenségi háború északon robbant ki, s ezért a massachusettsi John Adams 1775. június 15-én úgy vélte, egy déli főparancsnok kinevezésével kellene hangsúlyozni, hogy a háború közös amerikai vállalkozás.
A Kontinentális Hadsereg élén Washington rendkívül nagy tekintélyre tett szert önzetlenségével, nagylelkűségével, kitartásával s a képviseleti rendszer iránt tanúsított tiszteletével. A fizetést visszautasította, csak azt kérte, hogy a kiadásait térítsék meg. Bár a brit katonákat arra ösztökélték tisztjeik, hogy ne ejtsenek foglyokat a felkelők közül, Washington megtiltotta a katonáinak, hogy ugyanígy bánjanak az ellenséggel: a szabadság katonáinak az ellenfeleikre is ki kell terjeszteniük a jogokat, amelyekért harcolnak. Nem csoda, hogy a britek hesseni zsoldosai közül több mint háromezren a háború után az Egyesült Államokban maradtak.
Washington több csatát vesztett el, mint amennyit megnyert, mégis győzelemmel fejezte be a háborút. A harcot sohasem adta fel, és nem hagyta el szedett-vedett hadseregét, amely nélküle minden bizonnyal felbomlott volna. A tisztek családjuk körében töltötték a telet, Washington azonban nyolc és fél éven át nem tért vissza imádott Mount Vernonjára, hanem együtt nélkülözött katonáival szegényes téli szállásaikon. Megtiltotta, hogy a civil lakosságot fosztogassák, s így sikerült megőriznie a hadserege iránti társadalmi rokonszenvet. Miután 1776-ban katonái fejvesztetten elmenekültek New Yorkból, s két államon kergették végig őket, sokan úgy látták, a háború véget is ért. Nem így Washington, aki december 26-án bárkákon és tutajokon újra átkelt a jeges Delaware folyón, visszatért New Jerseybe, hogy a trentoni és a princetoni csatában jókora vereséget mérjen az elbizakodott britekre. Ezzel helyreállította a függetlenség híveinek önbizalmát, a Kongresszus fellélegzett, s a remény visszatért. Washington azt is felismerte, hogy elég elkerülnie a nagyobb ütközeteket, s a társadalom támogatását megőrizve kitartani addig, amíg a britek be nem látják, hogy nem képesek sem döntő győzelmet aratni, sem tartós megszállás alá vonni a lázadók óriási területét. Ez a pillanat akkor következett be, amikor 1781-ben Washington Yorktownnál megadásra kényszerített 7241 brit katonát és nyolcszáznegyven tengerészt.
Tekintélyt parancsoló, nyugodt óriás volt, aki végtelen önfegyelmet kényszerített magára, s indulatai csak ritkán ragadták el. Katonái tisztelték, mert a legveszélyesebb pontokon is felbukkant fehér lován, s nem törődött a golyózáporral. Szívélyes volt és barátságos, de kimért, és senki sem mert komázni vele. Gouverneur Morris képviselő egyszer fogadott egy vacsorában Alexander Hamiltonnal, hogy vállon meri veregetni Washingtont. A fogadást megnyerte, de a tábornok olyan jeges megvetéssel fogadta a történteket, hogy Morris bevallotta: megismételni már egyáltalán nem merné gesztusát.
Egy kivételes történelmi pillanatban Washington ugyanolyan társadalmi támogatottsággal teremthette volna meg az egyeduralmat, mint francia kortársa, Napóleon. A katonai összeomlás, pénzügyi válság és társadalmi anarchia fenyegetése idején sok katonatiszt, bankár és politikus kínálta fel neki, hogy a haza megmentése érdekében hozzon létre ideiglenes diktatúrát vagy éppen monarchiát, ő azonban felháborodva elutasította ajánlataikat. Az Egyesült Államok történetének első és egyben utolsó puccskísérletét személyes fellépésével akadályozta meg. 1783. március 15-én a lázadásra kész tisztek newburgh-i gyűlésén felolvasta a kongresszus egyik levelét, amelyhez ezt fűzte hozzá: „Uraim, bizonyára megengedik nekem, hogy föltegyem a szemüvegemet, hiszen nem csak megőszültem, de csaknem meg is vakultam hazám szolgálatában.” Ezzel az emberi gyengeségére utaló megjegyzéssel annyira meghatotta lázadásra készülő tisztjeit, hogy azok határozat nélkül, könnyes szemmel távoztak.
Az amerikai történelmi hagyományok közé Washington jóvoltából nem kerülhetett be a haza érdekeire hivatkozó, diktatórikus hatalom.
Nem az egyeduralom és a „honmentő” diktatúra megszerzését, hanem az elutasítását tette példaértékű és követendő politikusi magatartássá: az igazi hős elvégzi feladatát, majd (az ókori Cincinnatushoz hasonlóan) visszatér az egyszerű állampolgárok közé. Miután az 1783-as párizsi békeszerződésben a brit kormány elismerte az Egyesült Államok függetlenségét, Washington búcsút vett könnyező tisztjeitől, majd a Kongreszszus meghatott képviselőitől, s karácsony éjszakáján hazatért Mount Vernonba.
Nem csak egy sikeres függetlenségi háború fejeződött be: rendkívül fontos politikai és társadalmi változások is lezajlottak. Az államok új alkotmányokat készítettek, az alsóházak hatalma megnőtt, a kormányzók szerepe csökkent, a választások gyakoribbá, az ülések nyilvánossá váltak, s több államban is közzétették az emberi jogokat. Az örökletes hatalom tabuvá vált Amerikában, betiltották a nemesi címeket és a hivatalok örökölhetőségét. Elterjedt a társadalmi felsőbbrendűség külső jegyeinek megvetése, divattá vált a „republikánus egyszerűség”, a társadalmi felsőbbrendűség pedig nem alapulhatott többé a születésen, hanem kizárólag az egyéni érdemen. Egyre többen szereztek földtulajdont, és ezzel tovább növekedett a társadalmi mobilitás. Vagyis az amerikai függetlenségi háború tovább erősítette az Angliától örökölt politikai és társadalmi rendszer demokratikus tendenciáit.
Washington azonban nem tölthetett sok időt Mount Vernonban. 1787-ben az Alkotmányozó Konvenció elnökévé választották. Mivel e minőségében nem avatkozhatott bele a vitákba, a közös vacsorákon tett meg mindent a kölcsönös megértés érdekében. Csak akkor húzta a száját, amikor az egyik küldött azt javasolta, hogy az állandó hadsereg létszámát korlátozzák ötezer főre. Megvetően súgta oda a mellette ülőknek: „Azt is foglalják bele az alkotmányba, hogy egyetlen állam sem támadhat ránk háromezer főnél nagyobb hadsereggel!”
Nagyon sokan kizárólag csak azért fogadták el az új szövetségi alkotmányt, mert tudták, hogy a köztársasági elnök George Washington lesz, aki egészen biztosan nem fog visszaélni a reá ruházott hatalommal. 1789. február 4-én hatvankilenc elektor őrá adta le egyik szavazatát, s ezzel egyhangúlag megválasztották az Egyesült Államok első elnökévé. Lelkes ünneplés közepette utazott az ideiglenes fővárosba, New Yorkba, ahol a Szövetségi Csarnok erkélyén április 30-án letette az esküt.
Az Egyesült Államok ekkoriban egy önellátásra és nyersanyag-exportálásra berendezkedett agrárország volt, lakosainak száma a négymilliót sem érte el. A legnagyobb város a negyvenkétezer lakosú Philadelphia volt, s csak hat városnak volt nyolcezernél több lakosa. Az urbanizált, hajózással és kereskedelemmel foglalkozó északi és középső államokat a függetlenségi háború hagyományán kívül nem sok szál fűzte össze a nagyvárosok nélküli, déli, ültetvényes, rabszolgatartó államokkal. A lakosság kilenctizedének életét a mezőgazdasági munka töltötte ki. Az ország rendkívül bőséges erőforrásainak köszönhetően azonban a társadalmi szerkezetnek már ekkor kialakultak a meghatározó, s mindmáig tapasztalható jellegzetességei: az amerikaiak túlnyomó többsége az európaiakkal ellentétben nem az alsó, nyomorgó rétegekhez, hanem a tulajdonnal rendelkező középrétegekhez tartozott. A társadalmi különbségek kisebbek, a társadalmi mobilitás pedig jóval nagyobb volt, mint Európában.
Ha Washington Amerikáját akarjuk felidézni, felejtsük el a felhőkarcolók és autópályák mai világát. A XVIII. század végén az ország mai területének négyötöde még az őslakosság kezén volt. A keleti részt óriási erdőségek borították, a Nagy Síkságon bölények kóboroltak, s a sziúk és sájenek – a fehérek által behozott lovaknak köszönhetően – egyre hatékonyabban vadásztak rájuk. Délkeleten fejlett városokat épített az úgynevezett öt civilizált törzs, északnyugaton virágzó halászfalvak lakói faragták totemoszlopaikat, a Nagy Medencében viszont kőkorszaki szinten megrekedt családok gyűjtögettek. Kaliforniában spanyol missziók próbálták megtéríteni az indiánokat. Új-Mexikó, Texas és Florida a spanyol gyarmatbirodalom határvidéke volt, ahol csak egy-két város és erőd jelezte az európaiak hatalmát. Az Egyesült Államok lakóinak nagy része még farmokon vagy kisvárosokban élt, közel az Atlanti-óceánhoz. De a középső gyarmatok már óvatosan kibocsátották „csápjaikat” nyugat felé. Az első „nyugati” államok, Kentucky és Tennessee ott jöttek létre, ahol az Ohio a Mississippibe ömlik. És azért kaptak ilyen különös, indián hangzású neveket, hogy lakói ezzel is hangsúlyozzák: ők már nem európaiak, és nagyon is büszkék erre.
Washington első kormánya mindössze négy miniszterből állt: Thomas Jefferson külügyminiszterből, Alexander Hamilton pénzügyminiszterből, Henry Knox hadügyminiszterből és Edmund Randolph igazságügy-miniszterből. Először New Yorkban volt a kormány székhelye, majd 1790-ben átköltözött Philadelphiába. Az első elnöki időszak (1789–1793) viszonylag mentes volt a konfliktusoktól. A pénzügyeket Hamilton vezetésével rendezték. Az állami jövedelmeket a vámokból és az égetett szeszekre kivetett adókból gyűjtötték be, s létrehozták az első nemzeti bankot. Hamilton terve volt az is, hogy a nemzeti egység megszilárdítása érdekében a szövetségi kormányzat vállalja magára az egyes államok háborús adósságait. A tartozásaikat már korábban rendező déli államok ellenezték ezt, de ígéretet kaptak, hogy ennek fejében az ő területükön, Virginia és Maryland határán épül majd fel a szövetségi főváros.
Washington négy év elteltével vissza akart vonulni, de munkatársai meggyőzték, hogy vállaljon még egy elnöki időszakot. Döntését hamarosan megbánta, mert második elnöksége idején (1793–1797) több problémával kellett szembenéznie, s több személyes támadás érte, mint egész addigi életében. Ennek oka főleg az első kétpártrendszer megszilárdulása volt. Washington megpróbálta mindkét párt vezetőit megőrizni kormányában, de végül mégis a federalisták oldalára állt.
A republikánusok Franciaországot kívánták támogatni a francia forradalmi háborúban. Az elnök azonban el akarta kerülni, hogy a katonailag fejletlen és politikailag meg nem szilárdult ország belesodródjon egy európai háborúba, s ezért 1793. április 22-én semlegességi nyilatkozatot tett. A republikánus sajtó tombolt, s a belső kihívások is sokasodtak. 1794-ben kirobbant az úgynevezett whiskylázadás: Nyugat-Pennsylvania farmerei nem fizették meg a szeszfőzdékre kivetett adót, s fegyvert fogtak. Washington személyesen állt a polgárőrök élére, s vérontás nélkül fegyverletételre kényszerítette a lázadókat, két halálra ítélt vezetőjüknek pedig megkegyelmezett. Az Északnyugati Territórium lázongó indiánjai ellen Anthony Wayne tábornokot küldte, aki a „kidőlt fák csatájában” legyőzte a sóni, májámi, potavatómi és csippeva harcosokat (1794. augusztus 20.), s lemondatta őket a mai Ohio állam területének nagy részéről. A szilárd kormányzat eredményei 1795-re nemzetközi téren is megmutatkoztak: Nagy-Britannia a Jay-szerződésben ígéretet tett az északi erődök kiürítésére, Spanyolország pedig a San Lorenzó-i szerződésben megnyitotta a Mississippi torkolatát az amerikai kereskedelem előtt, s Nyugat-Florida határát az Egyesült Államok számára kedvezőbb területen jelölte ki.
A gazdasági élet fejlődésnek indult, három új állam, Vermont (1791), Kentucky (1792) és Tennessee (1796) csatlakozott az Unióhoz. Az új szövetségi főváros helyét Washington személyesen jelölte ki 1791-ben, megtervezését pedig egy francia mérnökre, Pierre Charles L’Enfant-ra bízta. Hivatalosan Washingtonról nevezték el, az elnök azonban szerénységből inkább szövetségi főváros néven emlegette. A Fehér Ház alapkövét 1792. október 13-án tette le James Hoban építész: ez volt az első középület a fővárosban.
Washington nem volt hajlandó harmadszor is indulni az elnökválasztáson. Attól tartott, hogy ha elnökként éri a halál, és az alelnök választás nélkül lép a helyére, akkor hagyománnyá válik az élethossziglani elnöki hivatal és a választás kiiktatása. Úgy vélekedett, hogy egy köztársaságban a népnek kell megválasztania a végrehajtó hatalom vezetőjét. Az általa alapított hagyományt, vagyis azt, hogy mindenki csak két választáson indulhat (amelytől csak a második világháború idején tértek el), végül a XXII. alkotmánykiegészítés emelte törvényerőre 1951-ben. Búcsúlevelében bejelentette visszavonulását, az egység, „az amerikai szabadság alapjának” megőrzésére szólította fel honfitársait, s kijelentette: nem lenne bölcs dolog rendszeresen beavatkozni Európa gyakori konfliktusaiba.
Visszatért Mount Vernonba, s végrendeletében valamennyi rabszolgáját felszabadította. Jól érezte, hogy egy harmadik elnöki időszakot nem élt volna túl: 1799. december 14-én végzett vele egy megfázást követő diftéria vagy Streptococcus-fertőzés. Feleségével együtt egyszerű családi sírboltjukban nyugszik, a Potomac folyó partján. Henry Lee, Virginia kormányzója e szavakkal emlékezett meg róla: „Első volt a háborúban, első volt a békében és első volt honfitársai szívében.”

A Kiadó engedélyével.