Beleolvasó - Michael J. Sullivan: Trónbitorlók

Fülszöveg:
Végeztek a királlyal. Kerestek két bűnbakot. Rosszul választottak.

Ez a könyv nem a legyőzendő, ősi gonoszról vagy egy bosszúálló árváról szól, csupán két fickóról, akik rossz időben rossz helyen találták magukat… Royce Melborn a hétpróbás tolvaj, és kardforgató társa, Hadrian Blackwater Riyria fedőnéven cselszövő nemesek veszélyes és lehetetlennek tűnő megbízásait vállalja el, amivel messze földön hírhedté váltak. Mígnem egy legendás kard ellopása ürügyén csapdába csalják őket, hogy bűnbakként rájuk fogják a király meggyilkolását. A kivégzés elől csak úgy szabadulhatnak, ha végére járnak a királyokat és királyságokat porba sújtó ősi rejtélynek…

A Trónbitorlók a magával ragadó Riyria-krónikák első kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasy-jévé vált.

Részlet a regényből:
1. fejezet
Ellopott levelek

Hadrian alig látott a sötétben, de attól még hallotta őket a gallyak reccsenését, az avar ropogását, a fű susogását. Sokan voltak, háromnál is többen, és egyre közeledtek.
– Egyikőtök se mozduljon! – parancsolta az árnyakból jövő, zord hang. – Készek vagyunk hátba lőni benneteket, és ha menekülni próbáltok, a nyergetekből is kilövünk. – A hang gazdája még mindig az erdő sötét mélyéről szólt hozzájuk, mozdulatai épp hogy hallatszottak a csupasz ágak közt. – Csak a terheteken akarunk könnyíteni egy kicsit. Senkinek sem kell hogy bántódása essék. Tegyétek, amit mondok, és életben maradhattok! Ha ellenkeztek… nem kímélünk.
Hadrian érezte, ahogy a gyomra összerándul, tudván tudva, hogy ez az ő hibája. Sebtében rápillantott Royce-ra, aki koszlott szürke kancáján ült mellette, arcát a csuklyája mögé rejtve. A barátja lesunyta fejét, és rosszallóan megrázta. Hadrian látatlanban is tudta, milyen lehet az arckifejezése.
– Bocsánat – szabadkozott.
Royce nem válaszolt, csak a fejét ingatta.
Előttük ágak frissen összehányt halma állta útjukat. Mögöttük hosszú, elhagyatott út folyosóját világította meg a hold. Köd ült meg az út menti árkokban és vízmosásokban; valahol egy ér vize csordogált a köveken. Az erdő mélyén voltak, a régi déli utat követték, amely fölé tölgyek és kőrisek a hideg, őszi szélben reszkető és csattogó ágai fontak hosszú árkádot. Majd egynapi lovaglóútra jártak a legközelebbi várostól, és Hadrian órák óta egy pajta nem sok, annyit se látott az úton. Egyedül voltak, az isten háta mögött; egy olyan helyen, ahol sosem bukkannak holttestekre.
Az avar ropogása egye hangosabb és hangosabb lett, míg végül az útonállók a holdfény vékony sávjába léptek. Hadrian négy borotválatlan, kivont kardú férfit számolt össze. Ócska, elnyűtt és mocskos bőr- és gyapjúruhát viseltek. Egy íjászlány is velük tartott, nyila célra tartva, lövésre készen. Akár a többiek, ő is nadrágot és csizmát hordott, haja bozontos csimbókokba ragadt. Mindegyikőjüket sárréteg borította, bőrükké vált a mocsok, mintha rókalyukban laktak volna.
– Nem úgy néznek ki, mint akiknek sok pénze van – mondta egy lapos orrú férfi. Hadriannél egy-két ujjal magasabb volt, így a legtermetesebb az útonállók közt, egy tagbaszakadt, bikanyakú, lapátkezű vadember. Alsó ajka valószínűleg akkor repedt szét, amikor az orra betört.
– De több zsáknyi holmijuk van – mondta a lány. A hangja meglepte. Fiatalnak tűnt, és a kosz ellenére helyesnek, már-már gyerekesnek tetszett, de hangneme támadó, sőt vérszomjas volt.
– Nédda’, mennyi mindent hordanak maguknál! Minek az a rengeteg kötél?
Hadrian nem tudta, hogy ezt vajon tőle, vagy a többi haramiától kérdezi. Ettől függetlenül nem állt szándékában választ adni. Gondolta, hogy elüti viccel a dolgot, de a lány nem tűnt olyannak, akire egy bók és egy mosoly hatna. Ráadásul az íja éppen rá szegeződött, és a karja szemmel láthatóan kezdett fáradni.
– Enyém a fickó hátán lógó nagy kard – jelentette ki a lapos orrú. – Pont a méretem.
– Enyém a másik kettő. – Ez a sebhelyes arcútól jött, akinek a forradás az arcán épphogy elkerülte a szemét, és az orrnyergén vágott át.
A lány Royce-ra emelte íját. – Nekem a kisebbik köpenye kell. Jól mutatnék egy ilyen csinos fekete csuklyában. – A Hadrian mellett álló, napcserzette bőrű, mélyen ülő tekintetű férfi nézett ki a legidősebbnek. Egy lépést tett feléjük, és megragadta Hadrian lovának zabláját. – Legyetek roppant óvatosak ám! Sokakat leöltünk már ezen az úton. Ostobákat, akik nem hallgattak a jó szóra. Ugye nem fogtok valami ostobaságot csinálni?
Hadrian nemet intett fejével.
– Jól van. Dobjátok el a fegyvereiteket! – szólította fel őket az útonálló. – És kászálódjatok le a lóról!
– Mi legyen, Royce? – kérdezte Hadrian. – Adjunk nekik pár garast, és senkinek a haja szála se görbül!
Royce ránézett. A csuklya alól felvillant gyilkosan szúrós tekintete.
– Véleményem szerint még mindig jobb, ha nem keveredünk bajba, nincs igazam?
– Jobb, ha az én véleményem nem kéred ki.
– Szóval megmakacsoltad magad?
Néma csönd.
Hadrian a fejét csóválta, és felsóhajtott. – Miért kell mindig a nehezebb utat választanod? Ezek az emberek itt nem gonoszak, csak szegények. Érted, csak annyit rabolnak, hogy egy falat kenyeret vehessenek belőle a családjuknak. Ezt rónád fel nekik? Közeleg a tél, és nehéz idők járják. – A haramiák felé biccentett. – Nem így van?
– Nincs énnekem családom – felelt a lapos orrú. – Amit összeszedek, leginkább elpiálom.
– Ezzel nem segítesz – mondta Hadrian.
– Nem is próbálkozom. Vagy azt teszitek, amit mondok, vagy itt helyben kibelezünk. – Hogy lássák, komolyan beszél, az övéből előhúzott egy hosszúkás tőrt, és csörömpölve odadörgölte a kardja pengéjéhez.
Metsző szél süvített a fák között, megtépázva az ágakat, és tovább csupaszította a növényzetet. Vörhenyes és aranyló levelek szálltak, kerengtek körbe-körbe, ahogy fuvallatok seperték őket előre a keskeny úton. Valahol a sötétben bagoly huhogott.
– És mi van, ha a fele pénzünket adjuk nekik oda? Az én részem. Így aztán nem veszítesz vele annyit.
– Nem a felére ácsingózunk – mondta a hátasát föltartó férfi. – Az egész kell, a lovakkal együtt.
– No, álljunk csak meg! A lovainkkal együtt? Egy pár krajcár még csak belefér, de a lótolvajlás? Ha rajtakapnak, lógni fogtok. És jobb, ha tudod, hogy a legközelebbi faluban ezt jelenteni fogjuk!
– Északról valósiak vagytok, mi?
– Úgy, úgy!Tegnap indultunk Medfordból.
A lova zabláját markoló férfi bólintott, és Hadrian észrevette, hogy a nyakára egy apró vörös jelet tetováltak.
– Látod, ez a ti bajotok! – Az arca megenyhült, az ábrázatán feltűnő együttérzés azonban csak még fenyegetőbbé tette, amiért ennyire bizalmaskodóvá vált. – Valószínűleg Colnora felé visz utatok; szép város, nem mondom. Sok a bolt, sok a gazdag mitugrász. Sokan kereskednek arrafele, és sokan járják az utakat mindenféle gazdag mitugrászoknak való holmival. De fejemet rá, hogy még nem jártatok délen, ugye? Fönn Melengárban Amrath király veszi a fáradságot, hogy katonákkal őriztesse az utakat. De itt, Warrikban máshogy járja ám!
A lapos orrú még közelebb jött, felrepedt száján végignyalva, míg a hátán lévő pallosát méregette.
– Azt akarod mondani, hogy errefele törvényes a lopás?
– Nem úgy a’, de Ethelred király Aquestában él, és az elég messzi van ide.
– Hát Chadwick earlje? Nem ő bír hatalommal e földek fölött a király nevében?
– Archie Ballentyne? – A neve hallatára a többi útonálló felnevetett. – Archie szart se törődik avval, mi történik a jónéppel. Lefoglalja a ruhatára. – A férfi elvigyorodott, mire előbukkantak sárga, összevissza álló fogai. – Most pedig dobjátok el a kardjaitokat, és szálljatok le a lovatokról! Aztán mehettek gyalog a Ballentyne-várhoz, bekopoghattok a jó öreg Archie ajtaján, azt meglátjátok, mire mentek vele. – Egy újabb sor nevetés. – Hacsak nem ezt a helyet szánjátok temetőtöknek, akkor engedelmeskedjetek!
– Igazad volt, Royce – mondta Hadrian megtörten. Lecsatolta köpönyegét, és a nyerge hátsó részére terítette. – Le kellett volna térnünk az útról, de most komolyan… elvégre itt vagyunk a semmi közepén… Mennyi esélye volt ennek?
– A rablóbandából ítélve… azt hiszem, elég jelentős.
– Micsoda fordulat! A Riyriát kirabolják! Szinte már mulatságos.
– Egyáltalán nem.
– Azt mondtad, Riyria? – kérdezte a Hadrian lovát zabolázó férfi.
Hadrian rábólintott, és levette a kesztyűjét, aztán betömködte az öve alá.
A férfi elengedte a zablát, és egy lépést hátrált.
– Mi az, Will? – faggatta a lány. – Mi az a Riyria?
– Van egy páros Melengárban, akik ezen a néven futnak. – A többiekre sandított, és halkabban szólt hozzájuk. – Emlékszetek, hogy odafönn is vannak kapcsolataim, ugye? Ők mondták, hogy tartsam magam távol ezektől, ha beléjük futok.
– Akkor most mi lesz, Will? – kérdezte a sebhelyes arcú.
– Az lesz, hogy elállunk az útjukból, és továbbengedjük őket.
– Mert? Miért? Öten vagyunk kettő ellen – hívta fel rá a figyelmet a lapos orrú.
– De ezek itt a Riyria.
– Hát aztán?
– Hát az északi munkatársaim, na ők aztán nem bolondok, és ők mondták mindenkinek, hogy egy ujjal se érjünk hozzájuk. És a munkatársaim nem éppen nyúlszívű alakok. Ha egyszer azt mondják, hogy kerüljük el őket, akkor jó okuk van rá.
A lapos orrú ezúttal gyanakodva mérte végig őket. – Rendben, de honnan tudjuk, hogy ők azok? Elhisszük nekik a két szép szemükre?
Will Hadrian felé biccentett. – Nézd meg alaposan, hány kardot hord magával! Akinél egy van, az vagy tudja használni, vagy nem. Akinél két kard van, annak fogalma sincs a vívásról, de szeretné elhitetni veled, hogy mégis. No de akinél három kard van… az nem kis teher! Senki sem fog ennyi acélt magával hurcolászni, ha nem ezzel keresi a kenyerét.
Hadrian egyetlen kecses mozdulattal húzta elő két oldalsó kardját. A tenyerében megperdítette az egyiket. – Ennek meg kéne csinálni a markolatát. Megint kezd elrojtosodni. – Willre emelte tekintetét. – Nekiláthatnánk? Épp ott tartottunk, hogy ki akartatok rabolni minket.
Az útonállók tanakodva néztek egymásra.
– Will? – szólította meg a lány. Még mindig kifeszítve tartotta az íjat, de már jóval kevesebb önbizalommal.
– Takarítsuk el az útakadályt, és engedjük őket tovább – mondta Will.
– Biztosak vagytok benne? – kérdezte Hadrian. – Úgy néztem, ez a betört orrú úriember fejébe vette, hogy ma kardot szerez.
– Hagyd csak! – mondta a lapos orrú, aki nézte, ahogy Hadrian pengéin megcsillan a holdfény.
– Nos, ha így döntöttetek…
Mind az öten bólintottak, és Hadrian visszahelyezte hüvelyébe fegyvereit.
Will leszúrta a kardját a földbe, és intett a többieknek, hogy vele együtt sietve takarítsák el az úton heverő, ágakból eszkábált barikádot.
– Tudjátok meg, hogy ezt az egészet rosszul csináljátok! – hányta a szemükre Royce.
Az útonállók megálltak, és nyugtalankodva néztek föl rá.
Royce csak a fejét rázta. – Nem az útakadályt, a rajtaütést. Jó helyet választottatok, az rendben van. De mindkét oldalról körül kellett volna fognotok minket.
– Ja, és William… Ugye William, jól mondom? – kérdezte Hadrian.
A férfi elfintorodott, és helyeslőleg bólintott egyet.
– Szóval William, a legtöbb ember jobbkezes, úgyhogy azok, akik lefegyverezni jönnek őket, balról támadjanak. Ez minket is hátrányba hozott volna, hogy a testünkkel is mozdulnunk kellett volna utánatok. Az íjat tartók pedig jobbról jöjjenek.
– És miért csak egy íjatok van? – faggatózott Royce. – Csak egyikünket találhattátok volna el.
– Kötve hiszem azt is – mondta Hadrian. – Láttad, hogy mennyire meghajolt az íj, amikor kihúzta? Vagy rendkívül erős az íjász, amit kétlek, vagy pedig az a fajta, otthon, zsenge fából faragott íj, ami ahhoz is gyönge, hogy pár lábnál messzebb hordjon. Ő csak a színjáték kedvéért kapott szerepet. Csodálkoznék, ha akár egyetlen nyílvesszőt is kilőtt volna életében.
– Nem is egyet – ellenkezett a lány. – Egész jól bánok az íjjal.
Hadrian mosolyogva csóválta a fejét. – Édesem, a mutatóujjad a nyílvessző felső részére tetted. Ha így eresztetted volna el, a nyíl tollai végigsúrolták volna az ujjadat, és a lövés bárhova mehetett volna, csak oda nem, ahova céloztál.
Royce helyeslőleg bólintott. – Ruházzatok be számszeríjakra! Legközelebb maradjatok a rejtekhelyeteken, és elég, ha távolról beleeresztetek egypár számszeríjvesszőt a célpontok mellkasába. Ez a beszélgetősdi csak baromság.
– Royce! – feddte meg Hadrian.
– Mi van? Mindig mondod, hogy legyek kedvesebb az emberekhez. Most is csak segíteni próbálok.
– Ne hallgassatok rá! Ha tényleg jó tanácsot akartok, akkor emeljetek jobb úttorlaszt!
– Ja, döntsetek egy fát az útra! – mondta Royce. Az ágak felé legyintett a kezével, és hozzátette: – Ez egyszerűen szánalmas. És Maribor szent nevére, takarjátok el az arcotokat! Warrik nem akkora királyság, hogy ne jegyeznék meg az arcotokat. Meglehet, hogy Ballentyne nem fogja törni magát, hogy néhány útszéli fosztogatásért lekapcsoljon benneteket, de ha nem vigyáztok, egyszer majd lesz olyan kocsma, ahol üdvözlésképp kést állítanak a hátatokba. – Royce Williamhez fordult. – Te tagja voltál a Vörös Tenyérnek, ugye?
Will megdöbbent. – Senki se szólt erről semmit. – Abbahagyta a kezében lévő ág cibálását.
– Nem is kellett. A Tenyér minden céhtagjától megköveteli, hogy feltetoválják a nyakukra azt az istenverte jelet. – Royce Hadriannek magyarázott tovább. – Állítólag ettől marconább külsejük lesz, de egyedül arra jó, hogy életük hátralevő részében egy pillanat alatt kiszúrják, hogy tolvajok. Mindenkire piros kezet rajzolni azért mégiscsak elég botorság, ha jobban belegondolsz.
– Az a jel kéz akart lenni? – hitetlenkedett Hadrian. – Azt hittem, valami piros csirkeféle. De most, hogy így mondod, a tenyérnek több értelme van.
Royce félrebiccentett fejjel nézett vissza Willre. – Tényleg olyan, mint egy csirke.
Will a nyakára tapasztotta egyik tenyerét.
Miután az utolsó gallyat is eltakarították az útból, William nekik szegezte a kérdést: – Akkor kik is vagytok ti igazából? Mi is ez a Riyria pontosan? A Tenyér nem mondott rólatok semmit, csak annyit, hogy tartsuk magunkat tőle jó távol.
– Semmi különleges – felelte Hadrian. – Csak két utazó, akik élvezik útjukat a hűs őszi estében.
– De komolyan – mondta Royce. – Hallgassatok ránk, ha folytatni akarjátok! Elvégre mi is megfogadjuk a tanácsotokat.
– Milyen tanácsunkat?
Royce gyengéden megnoszogatta a lovát, és elindult az úton.
– Látogatást teszünk Chadwick earljénél, de ne féljetek… egy szót sem szólunk rólatok!

A Kiadó engedélyével.