FőképFülszöveg:
A kétszáz éves géniusz, a világuralomra törő Victor Frankenstein meghalt és elpusztultak rabszolgái is. Ám ő erre az eshetőségre is számított: a halála pillanatában életre kelt klónja folytatja a megkezdett munkát. Egy montanai kisváros mellett, egy elhagyatott hidegháborús telephelyen megteremti replikánsait, akik közkatonaként fognak harcolni háborújában, majd létrehozza azokat a nanomutánsokat, amelyek őrült terve szerint fel fogják zabálni a világot.
A magát a Teremtő ellenpólusának képzelő tudós sötét szándékairól csak kevesen tudnak, és még kevesebben tehetnek kísérletet arra, hogy megállítsák. Csak Frankenstein legelső, misztikus lénnyé változott teremtménye, egy klónozott nő, egy biológiai kísérlet melléktermékeként létrejött zseni, egy autista kisfiú, egy fegyvermániás szekta hívői és két tapasztalt zsaru állnak a pusztulás útjába.
Vajon van a világnak jövője, ha csak ez a kis csapat száll szembe Victor Ftankensteinnel?

Részlet a regényből:
Rémülten, elkerekedett szemmel ült a nappalijában, a kedvenc karosszékében. A háta egyenes volt és merev, mindkét kezét az ölében nyugtatta, mindkét tenyerét felfelé fordította. A jobb keze enyhén remegni kezdett. A szája kissé kinyílt, az alsó ajka meg-megrándult.
Warren Snyder bal halántékán egy ezüstös gyöngy csillogott. Gömbölyű volt és sima, nagyjából olyan, mint egy dekorációs rajzszög feje, vagy mint egy fülbevaló, amit tévedésből rossz helyre tettek.
A gyöngy valójában bonyolult szerkezet volt, a belsejében elektronikus alkatrészeket, nanoáramköröket helyeztek el. Olyan volt, mint egy szög feje, legalábbis az a része, amelyik látszott belőle. Mert nem az egész tárgy látszott, ugyanis a gyöngyhöz kapcsolódó tű belemélyedt a célszemély agyába – jelen esetben Warren Snyder agyvelejébe. Ezt a tűt egy különleges pisztollyal lőtték bele a koponyájába. Miután célba ért, azonnal lejátszódott a bőr, a csont és a hús vegyi kauterizálása, így nem következett be vérzés.
Warren hallgatott. Arra kapott parancsot, hogy maradjon csendben, és már régen elvesztette az ellentmondáshoz, a tiltakozáshoz szükséges erőt és képességet. Attól eltekintve, hogy időnként megrándultak az ujjai, hogy görcsös remegés futott végig a testén, nem mozdult meg. Már régóta egyetlen tudatos vagy szándékos mozdulatot sem tett, a széken ülve sem váltott testtartást vagy pózt, mert azt mondták neki, hogy maradjon nyugton, meg se moccanjon.
A tekintete ide-oda járt két pont között, pontosabban: a két felesége között.
Judy Snyder, akinek egy ezüstös gyöngy volt a bal halántékán, a betépett drogosokra jellemző üveges tekintettel meredt maga elé. A díványon ült, egymáshoz szorította a térdét, két kezét elegánsan az ölében tartotta. Ő nem reszketett, nem remegett úgy, ahogy a férje. A jelek szerint nem félt – talán azért, mert a tű kárt tett az agyában. Természetesen ez a sérülés nem volt szándékos, de sajnos mindig, mindenbe becsúszhat némi hiba.
A másik Judy a nappali ablakánál állt, az utca felé fordulva, és hol a havas éjszakát szemlélgette, hol pedig a két fogolyra vetett egy-egy pillantást. Megvetette őket; tisztában volt vele, hogy az ilyenek a világ meg- és elrontói, a föld tönkretevői. Ők, a fajtájuk az a szemét, amit fel kell takarítani és meg kell semmisíteni. Tudta, ezt a kettőt hamarosan elhajtják (menni fognak, olyan engedelmesek lesznek, akár a kezesbárányok), elviszik őket valahová, ahol azután megkezdődik a feldolgozásuk.
És egy nap – ebben egészen biztos volt –, amikor az utolsó emberi lényt is sikerült megsemmisíteni, a világ édenkertté változik, olyan hely lesz, amilyen hajdan volt. Ennél tökéletesebb már nem is lehet majd.
Ez a Judy nem a szófán ülő Judy klónja volt. Ez a Judy nem szimplán egy olyan húsmasina volt, amilyenek az emberek. Ezt a Judyt kifejezetten úgy tervezték meg és hozták létre, hogy az eredeti Judy helyére léphessen. A hasonlóság azonban csak felszínes volt. Például igencsak meglepődtek volna a régi Judy orvosai, ha megvizsgálják az új Judy testét. Az új Judyt még csupán néhány hónapja teremtették. Megkapta a számára szükséges információkat – vagyis: lezajlott a programozása –, majd világra jött. Felnőttként kezdte meg az életét a Kaptárban, ebben a föld alá rejtett komplexumban. Nem volt más krédója, csakis a programja, nem képzelte azt magáról, hogy szabad akarattal rendelkezik, és nem tartozott engedelmességgel senkinek, csakis a teremtőjének, Victor Lebennek – annak a Victor Lebennek, akinek valódi neve Frankenstein volt. Azzal is tisztában volt, hogy csupán egyszer él, hiába is képzeli azt, hogy a halála után lesz valami, mert nem lesz. Neki itt és most kellett élnie, az élete értelme pedig az volt, hogy végrehajtsa a kapott feladatot.
A kissé széthúzott függönyök között egy magas férfit látott keresztülvágni a havas utcán. Kezét a kabátja zsebébe dugta, arcát úgy fordította az ég felé, mintha örömet okozna neki ez az időjárás. Az elülső járdán végighaladva közelítette meg a házat. Közben apró hófelhőket rúgott játékosan a levegőbe. Judy nem látta az arcát, de gyanította, hogy ez nem lehet más, mint Andrew Snyder, a házaspár tizenkilenc éves fia. Nagyjából most kellett hazaérnie a munkából.
Az új Judy hagyta, hogy a függönyök visszahulljanak a helyükre. Átvágott a nappalin, kiment a folyosóra. Amikor meghallotta Andy lépteit a verandán, kinyitotta az ajtót.
– Andy! – mondta. – Már aggódtam.
Andrew lehúzta a csizmáját – a verandán akarta hagyni –, és közben mosolyogva rázta a fejét.
– Túl sokat aggódsz, anya. Nem késtem el.
– Nem, tényleg nem, de a városban iszonyatos dolgok történnek ma este.
– Miféle iszonyatos dolgok?
Ahogy Andrew belépett az előszobába, ahogy tett egykét lépést zoknis lábával, a replikáns Judy becsukta az ajtót, majd gyorsan a fiú felé fordult, és nekilátott, hogy kigombolja a kabátját. Hogy még tökéletesebb legyen az anyai törődés imitációja, így szólt:
– Jaj, kész csoda, hogy nem fagytál halálra ebben az időben!
A fiú levette nyakából a sálat, és ismét megkérdezte:
– Miféle iszonyatos dolgok? – Zavartan és kissé bosszúsan ráncolta a homlokát, úgy viselkedett, mintha furcsállná, hogy az anyja, rá nem jellemző módon a kabátját gombolgatja.
A nő, miközben kigombolta a kabátot, arrébb vezette a fiút, hogy még a szeme sarkából se láthassa a dolgozószoba ajtaját.
– Ez a sok gyilkosság! – mondta. – Iszonyatos!
Az addig közömbös és bosszús Andrew riadtan nézett a nőre.
– Gyilkosságok? Miféle gyilkosságok?
Miközben beszélt, a replikánsa nesztelenül kisurrant a dolgozószobából, egyenesen odament hozzá, felemelte a pisztolyt, amelynek a csövében már ott volt a különleges lövedék – az agyszonda –, hozzászorította a valódi Andrew halántékához, és meghúzta a ravaszt.
A fiatalember arcát csupán egyetlen pillanatra torzította el a fájdalom. A szeme elborzadva elkerekedett, és még azután is előre meredt, hogy az arcizmai ellazultak, a vonásai pedig olyan fásulttá, kifürkészhetetlenné váltak, mint a kómás betegeké.
– Gyere velem! – mondta a replikáns Andrew, és bevezette az eredetit a nappaliba. – Ülj le a díványra!
Andrew Snyder, akinek ekkor már ott volt a halántékán a higanycsöppként ezüstlő apró tárgy, ellenkezés nélkül teljesítette a parancsot.
Ha a replikáns Andrew esetleg – mondjuk pusztán azért, mert olyan kedve van – úgy dönt, hogy leül a valódi elé, a homlokához tartja a pisztolyt és ismét meghúzza a ravaszt, a fegyver nem lőtte volna ki a célpontra a második agyszondát. A második lövés egy telemetrikus parancs lett volna, amely beindítja a valódi Andrew agyába lőtt szerkezet, és a replikáns Andrew inorganikus agyába beültetett egységek közötti kommunikációt. Ilyen módon másfél óra vagy esetleg még rövidebb idő alatt a valódi fiatalember minden emléke, tudása, az agya tudatos vagy tudatalatti részén eltárolt információk teljes halmaza áttöltődött volna a helyét elfoglaló mű-Andrew agyába.
Ennek a replikánsnak azonban nem volt szüksége arra, hogy rendelkezzen a valódi Andrew Snyder agyában meglévő információkkal; az ő esetében éppen elegendő volt az, hogy külsőre teljesen megegyezett vele. Felesleges lett volna végrehajtani az áttöltést, hiszen két napon belül Rainbow Falls eredeti lakói közül már mindenki halott lesz – legalábbis a tervek szerint –, sőt már befejeződik a holttestek feldolgozása is. Így a városban nem lesz senki, aki ismerhette az eredeti Andrew-t, senki, aki előtt a laboratóriumban megteremtett másolat Andrew-nak színjátékot kellett volna játszania.
A replikáns Andrew esetében az információk áttöltésére szánt másfél óra idő- és energiapocsékolás lett volna, márpedig a hozzá hasonlók a pazarlás minden formájától irtóztak. Takarékosság, hatékonyság, összpontosítás – számukra ezek voltak a legfontosabbak. Ha a három közül ki kellett emelniük valamelyiket, akkor a hatékonyságot tették az első helyre. A hatékonyság hiányára, a szétszórtságra és a pazarlásra úgy tekintettek, mint a valódi emberek a főbenjáró bűnökre.
A Közösség (a Bolyban világra jött lények így nevezték el saját, új civilizációjukat) hamarosan birtokba veszi a titkos bázist, amelyből kiindulva, fokozatosan és állhatatosan meghódítják a kontinenst, azután pedig az egész világot. A Közösség első tagjai, az első replikánsok voltak a folyamat pionírjai, ők voltak az emberek történelmének megszüntetését célzó művelet élharcosai; ők voltak azok, akik megszabadítják a világegyetemet a szétszórt, pazarló, nem hatékony emberektől, akik saját vágyaikkal, ötletszerű megoldásaikkal, kiszámíthatatlanságukkal megfertőzték a földet. Ezek az első replikánsok voltak azok, akik végrehajtották a gondosan megtervezett folyamat első fázisát, akik mindvégig precíz időbeosztás szerint cselekedtek; ők voltak azok, akik elindították azt a tisztulási folyamatot, amelynek végén létrejöhet az abszolút tökéletesség.
Andrew Snyder, a Közösség tagja már korábban magára vette azokat a ruhadarabokat, amelyek a legcélszerűbbnek tűntek a hideg éjszakában végrehajtandó feladathoz. Miután egy-két percig mozdulatlanul ült a valódi Andrew Snyder előtt, hirtelen felállt, és csatlakozott Warren Snyderhez (nem az eredetihez, a Közösséghez tartozó Warren Snyderhez), aki a garázsban álló Ford Explorernél várt rá. A valódi Warren, aki egy ideje bénultan ült a nappaliban, az egyik karosszékben, a város egyetlen rádióállomásának, a KBOW-nak volt a programigazgatója.
Az erőszakos módszerekkel végrehajtott forradalmakban azoknak, akik meg akarják buktatni az addig működő rendszert, akik át kívánják venni a hatalmat, meg kell szerezniük a kommunikációs eszközök fölötti ellenőrzést, mert csakis így vehetik elejét annak, hogy az ellenség kialakíthassa saját szerkezetét, hogy létrejöhessen parancsnoki struktúrája, és hogy megszerveződjön az ellenállás. A Közösségnek mindenkit kontrollálnia kellett, aki a KBOW rádióban az éjszakai műszakban dolgozott; ezeket a személyeket haladéktalanul át kellett szállítani valamelyik olyan központba, ahol már javában folyt Rainbow Falls lakóinak feldolgozása.
A replikáns Judy a házban maradt az eredeti Judyval, az eredeti Warrennel és az eredeti Snyderrel, akik békésen, mozdulatlanul üldögéltek a nappaliban. A replikáns Judynak egyelőre az volt a feladata, hogy megvárja a begyűjtő egységet, azt a teherautót, amely majd elszállítja a három agyszondás eredeti példányt megsemmisítésük helyszínére.
A Snyder család tagjai akkor sem válhattak volna elfogadható társasággá, ha esetleg képesek uralkodni magukon, ha képesek az önálló cselekvésre. A Közösség felfogása szerint az emberek alantasabbak voltak az állatoknál, a világon élő legmegátalkodottabb, legkártékonyabb fajt alkották. Valójában semmire sem voltak jók, ezért nem érdemelték ki az élőlények között betöltött kivételes státusukat. Azt terjesztették magukról, hogy lélekkel születtek, és hogy a létezésüknek valamiféle kozmikus végzet betöltése volt a célja és értelme, ám valójában olyanok voltak ők a természet kebelén, akár a rákos sejtek.
Az emberek, bárminek is hazudták és mutatták magukat, csupán hústömbök voltak. Csak hús, vér, csont, semmi egyéb. És őrültek voltak. Eszelősek. Egy ember: egy halom eszelős hús. Judy, a Közösség tagja gyűlölte az embereket. Valamennyit, egytől egyig. Gyűlölte az életmódjukat, a tudatlanságukat, a gőgjüket, a tökéletlenségüket; mindent gyűlölt, ami velük kapcsolatos.
A nappali szőnyege is jól példázta, milyen szánalmasak, milyen nevetségesek, és hogy tényleg nem jók semmire. Judy csak a két karosszék, a kávézóasztal és a dívány által határolt részen hat szennyeződést számolt össze. Hatot! Nem egyszerű szöszök voltak, még macskaszőr is volt közöttük! A macska már régen kimenekült a konyhaajtóba vágott kis csapóajtón keresztül, de a szőrét itt hagyta, minden tele volt vele a házban.
A rend, a tisztaság a legfontosabb princípiumok közé tartozott. Semmivel sem volt kevésbé fontos, mint a hatékonyság és az összpontosítás. Valójában a hatékonyság nem is jöhetett létre ott, ahol rendetlenség uralkodott. Először rendet kellett teremteni, a tökéletes hatékonyság csak ezt követően alakulhatott ki. Ezt az igazságot mélyen beleprogramozták Judy tudatába.
Tétlenül várni a szállítókat, hogy elvigyék végre az eredeti Snyder család tagjait? Ez nem volt azonos a rendelkezésre álló idő leghatékonyabb kihasználásával. Judy fel s alá járkált a mocskos szőnyegen, időnként meg-megállva, hogy a nevetséges hányavetiséggel felakasztott függönyöket félrehúzva kilessen az utcára, nem jött-e meg a teherautó. Teljes mértékig tudatában volt annak, hogy számtalan fronton kellett haladást elérni, hogy a Közösség tagjainak egy egész világot kellett meghódítaniuk és megváltoztatniuk. Azt is tudta, hogy azzal, amit éppen tesz, kis mértékben bár, de hozzájárul a Közösség heroikus erőfeszítéseinek sikeréhez, de úgy érezte, ki kell használnia az időt.
Amikor elővette a porszívót, már sokkal jobban érezte magát. Felporszívózta a hat (hat!) szennyeződést, azután az egész szőnyeget. Addig tologatta a porszívó csövét, amíg az összes szenny, az összes szösz és cérna és macskaszőr eltűnt. Amikor végzett, amikor már azt hitte, minden tökéletes, a kávézóasztal alatt meglátott valamit, ami nem lehetett más, mint egy mogyoróhéj. Az eredeti Snyder család valamelyik tagja rendetlen volt; ez a héj valahogy ott maradt a szőnyegen.
A replikáns Judy elszántan felemelte a kávézóasztalt, elvitte a dívány közeléből, amelyen két foglya várakozott. Lehajolt, alaposabban szemügyre vette a szőnyeget. Nem is hiába! A mogyoróhéj mellett egy döglött legyet is talált. Megvizsgálta a tetemet. Kicsi volt és száraz, már rég kiszikkadt, vagyis napok óta ott lehetett az asztal alatt. És eddig senki sem vette észre!
Mogyoróhéj, döglött légy… És még mindig nem volt vége! Macskaszőr. Legalább három szál. Meg egy beazonosíthatatlan eredetű morzsa.
– Lábakat felemelni! Lábakat felemelni! – parancsolt rá Andrew-ra és az anyjára.
A foglyok közömbös arccal, automata módjára azonnal teljesítették a parancsot, magasra emelték a lábukat. Judy ekkor ismét megragadta a porszívót, és a Közösség tagjaira jellemző elszántsággal nekilátott a szőnyeg még alaposabb kitisztításának. Amikor látta, hogy a karosszékben ülő eredeti Warner is felemelte a lábát, a körülötte lévő részt is kiporszívózta.
Eszébe jutott, hogy a dívány mögött is rengeteg por meg szenny lehet, aztán arra gondolt, hogy a szőnyeg alatt egészen biztos, hogy sok mocsok gyűlt össze. Szörnyű ez a rendetlenség! Így is csak az emberek tudnak élni!
Az ablakhoz sietett, kissé széthúzta a függönyöket. Megállapította, hogy egyik függönyt se vasalták ki rendesen. Tessék, nem is egyformák a redők! Balra fordult, azután jobbra, mindkét irányban végignézett a szeles utcán. Egy rendőrségi járőrkocsi haladt el a ház előtt. Judy tisztában volt vele, hogy a városi rendőrség valamennyi tagját felváltották a Közösség tagjai, ezért nem ijedt meg.
Egyre fokozódott benne a feszültség. Már alig várta, hogy a teherautó elszállítsa Snyderéket. Elfordult az ablaktól, végigtekintett a szobán, és megállapította, hogy kész katasztrófa az egész. Itt még rengeteget kell takarítani ahhoz, hogy elfogadhatónak lehessen nevezni a környezetet!

A Kiadó engedélyével.