Főkép Jean-George Noverre 1760-ban, Lyonban adta közre Levelek a táncról és a balettekről című elméleti munkáját, amiben azt szorgalmazta, hogy a táncosok képletesen és a szó szoros értelmében is vessék le a maszkokat: sztereotípiák helyett valódi jellemeket és valódi érzelmeket fejezzenek ki. Mindezzel nagy vonalakban ugyanazt az akkoriban forradalminak érzett változást készítette elő, amely az irodalmi és a zenei szentimentalizmus lényegében ugyanebben az évtizedben (Laurence Sterne Érzelmes utazás Francia- és Olaszországban című regényében, valamint Wilhelm Friedemann és Carl Philipp Emanuel Bach főképp billentyűshangszerre komponált műveiben) kiteljesedett irányzataival párhuzamos tendenciát mutat, és a Sturm und Drangon keresztül a klasszika kialakulásához vezetett.
 
Természetesen Bécs sem maradhatott le az újítások terén, és alig egy esztendővel később, 1761. október 17-én a Theater am Kärntnertorban bemutatták a 18. század egyik legnagyobb hatású önálló balettjét, a Moliere azonos című darabján alapuló Don Juan, avagy a kővendég lakomáját. A nem sokkal később a Gluck Orfeojának szövegkönyvét készítő Ranieri de’ Calzabigi librettójára az önmagát Noverre ellenlábasának tekintő Gasparo Angiolini készített koreográfiát, a zenei kíséretért pedig a más művészeti reformokban úgyszintén jeleskedő Christoph Willibald Gluck felelt. A táncmű egyik legfontosabb újításának az egységes jelleg számított, az operák betéteiként szereplő udvari táncok (ballet de cour) ugyanis ekkoriban majdhogynem bármely más azonos karakterű zenével behelyettesíthető számokkal támogatta csak meg a merev struktúrájú, mechanikus balett-jeleneteket, e közjátékokat pedig sokszor nem is a fő mű szerzője jegyezte.
 
Gluck zenéje ezzel szemben a drámai helyzethez pontosan illő érzelmek előhívására törekedve festi meg a három felvonásra osztott balett jeleneteinek hangulatát. A fenséges trombitákkal indító Sinfonia nagyrészt a klasszicista hagyományokat vetíti előre, ám egy keveset megőrzött a velencei operanyitányok felszabadultságából is. Ám a nyitányt már rövid, karakteres és mindenekelőtt rendkívül változatos táncok követik, melyek főképp a francia és az itáliai stílusokra jellemző vonásokat viselik magukon, de megjelennek már az Empfindsamer Stil bizonyos jegyei, a hirtelen dinamikai váltások, valamint a túlfokozott érzelmi állapotok zenei megfogalmazásai is, mint ahogyan az jól érzékelhető az Allegro maestoso tételtől (4) a Risoluto moderato tételig (7) terjedő szakaszban, különösen pedig az Allegro forte risoluto (5) csapongó, hullámzó témáiban; majd később, a báljelenet alatt, az Allegróban (13) és az Andante graciosóban (14), valamint a (23) után következő tételek szinte mindegyikében.
 
Akadnak persze megállapodottabb, nyugalmasabb, kiszámíthatóbb pillanatok is, hiszen a balett nem csupa heveskedés, megrettenés és küzdelem: az „igaz és természetes” érzelmek és magatartásformák között nyilvánvalóan megtalálható a kedély és a kellem is, a balett pedig mindenekelőtt gyönyörködtetni akar. A kivételesen kifinomult tételek közé tartozik a második felvonás Andantéja (15) és a mű spanyolos karakterét kihangsúlyozó Moderato (20). Több változatban is ismert ugyanakkor a balettet lezáró, híres, a hallgatót szinte maga alá gyűrő passacaglia, az Orfeusz pokolba szállását kísérő „fúriák tánca” is, ami átdolgozva előbb Boccherini La Casa del Diavolo című szimfóniájába (op. 12, no. 4), majd az Orphée et Eurydice 1774-es párizsi változatába került bele, és valószínűleg Gluck máig legismertebb kompozíciója maradt.
 
Azt hiszem, nem is lehet kétséges, hogy a Don Juant elsősorban John Eliot Gardiner varázslatos interpretációjában érdemes hallgatni. Az angol karmester rendkívüli érzékenysége a garancia arra, hogy a legkisebb rezdülést is meghalljuk a zene szövetében, míg a sokszor viharos, vadul tomboló érzelmek teljes erejükkel özönlenek ránk és áradnak keresztül rajtunk. A hangszercsoportok arányai mesteriek, és minden hangszín maximálisan, a maga helyén érvényesül, emellett az eredeti, dokumentált verzióhoz képest végrehajtott különféle betoldások ellenére tökéletesen követhető a dráma átfogó íve is. Egy nagyszerű mű elsőrangú felvételét hallhatjuk tehát megfizethető újrakiadásban, amely nem hiányozhat egyetlen régizenei gyűjteményből sem.
 
Előadók:
English Baroque Soloists
John Eliot Gardiner – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-31. Don Juan ou Le Festin de Pierre, ballet