Főkép Karl Markovics filmje végignyerte fél Európát, zajos sikert aratott Cannes-ban, és elvitte a tavalyi miskolci Jameson Cinefest fődíját. A történet egy gyilkosságért elítélt 19 éves fiú sorsát mutatja be, aki a gyerekotthon és a fiatalkorúak börtöne után nehezen tudja csak megtalálni helyét a kinti világban, amit nem is ismer igazán. Több sikertelen munkavállalási kísérlet után a bécsi temetkezési vállalatnál alkalmazzák, ahova lassan beilleszkedik. A Lélegzés több kérdést is felvet, többek között azt, hogy megtalálhatja-e egy fiatal felnőtt egy idegen és távolságtartó világban azt, aki pótolni tudja a szüleit, meg tud-e békélni egy gyerekkori tragédiával, és fel tudja-e dolgozni az őt ért traumákat. Mert elvileg minden lehetséges.
 
A film aprólékosan, részletesen mutatja be, mennyire nyomorúságos élete van egy börtönlakónak, hogy milyen egyedül lehet valaki, ha tényleg nincs senkije, de még a körülötte lévő felnőttek sem veszik a fáradtságot, hogy átsegítsék a holtpontokon, és milyen válogatott módon próbálnak meg elkülönülni a többiek tőle, amikor megtudják, hogy a hullaszállítóknál dolgozik. A történet érdekes része az, hogyan talál Roman lassan magára a temetkezési vállalat rideg, távolságtartó és kimért világában, ahol a kegyelet és az elhunyttal szembeni tisztelet az első, mégis könnyedén túl kell lépni a halál mindennaposságán. A fiú amellett, hogy megpróbál visszatérni a normális életbe, anyját is meg szeretné keresni, hogy megkaphassa a választ élete egyik legégetőbb kérdésére – hogy miért nem kellett az anyjának, vagy hogy egyáltalán kelleni fog-e valakinek valaha.
 
A főszereplő, Thomas Schubert érzékletesen alakítja a felszínen nyugodt és szenvtelen, belül teljesen tanácstalan és a gyengeségét szégyellő kamaszt, aki megtanulta, hogy felesleges kimutatni az érzéseit, mert úgysem kap rá semmiféle választ a környezetétől. Roman olyannak tűnik, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz vele, még a közelgő meghallgatása sem aggasztja. Mintha mindegy lenne neki, hogy egy börtön falai között él-e, vagy a szabadnak mondott külvilágban, ahol a lehetőségei ugyanannyira korlátozottak, mint a jól ismert intézményekben. Ebből a döntésképtelenségből és apátiából kell kilépnie ahhoz, hogy életben maradjon, és ne adja fel saját magát. A néző pedig nem tehet egyebet, mint hogy csendben szurkol neki. Mert elvileg minden lehetséges.