Főkép A vallási témák köré mindig is roppant izgalmas történeteket lehetett felfűzni. Mert az ember hisz, s többnyire abban, amit nem lát, nem tapasztal, csak elképzel (és beképzel) magának. És bármennyire is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik a dolog, nem találni olyat, akiben ne motoszkálna időnként ott a kétely: jó, jó, de mi van akkor, ha mégis igaz? A Biblia fenyegetései közül általában kettő viszi a prímet (és a józanlátást): a világvégével, illetve az Ördög-Sátán-Gonosz hatalomátvételével kapcsolatos témák. Egyszóval, aki misztikus ötletért nem akar a szomszédba menni, csak tekintsen a szeme elé, amelyet szinte úton-útfélen kiszúr (magának) a vallás. Nos, Az utolsó igaz ember valami olyasmit vesz alapul ebből a témakörből, amelyről az átlag hívő talán még sosem hallott: a 36 Igaz Ember „legendáját”. A Talmudban ugyanis (vagyis az Izraelben és Babilóniában lejegyzett vallási iratok gyűjteményében) szerepelnek Isten Mózesnek kinyilatkozott szavai, melyek szerint mindig lesz 36 Igaz Ember a földön, akik maguk sem tudják, hogy kiválasztottak, de ez a harminchat ember vigyáz mindnyájunkra, s ha ők meghalnak, elpusztul az emberiség is. Hátborzongató elképzelés, ijesztő továbbfűzésre alkalmas teória, amely ugyan természetesen nem bizonyítható, na de mivel vallásról van szó, elég pusztán hinni benne. Mert mi van akkor, ha mégis igaz?
 
Az A. J. Kazinski fiktív személyisége mögött megbújó dán szerzőpáros vette tehát magának a bátorságot, hogy ujjat húzzon a zsidó hitvilág enciklopédikus szerkezetű jogi, vallási és szokásjogi gyűjteményével. Lelkük rajta, számunkra pedig az öröm és élvezet, mivel Az utolsó igaz ember izgalomban, kidolgozottságban és ötletességben a Skandináv krimik között rendesen viszi a pálmát. A. J. Kazinski neve, mint már említettem, két hús-vér embert takar: a filmrendező és forgatókönyvíró Anders Ronnow Klarlund-ot, valamint az író-forgatókönyvíró Jacob Weinreich-et. Az utolsó igaz ember a kettőjük által tervezett trilógia első része, amely 2011 és 2012 között óriási bestsellerként vonult végig a világon, s méltán nyerte el a Dán Krimiakadémia által a legjobb első regénynek odaítélt `The 2011 French Prix Relay` díjat. A történet in medias res hátborzongatóan kezdődik. Látszólag teljesen véletlenszerűen furcsa halálesetek történnek szerte a világban, ahol szerzetesek, gyermekorvosok, környezetvédők, jogászok, egyszóval mind-mind tisztességes, becsületes, sőt mi több, „jó” emberek az áldozatok. A nem is feltétlenül gyilkosságnak minősülő rejtélyes esetek abban tökéletesen megegyeznek, hogy az áldozatok hátán óriási, tetoválásnak tűnő számjegyek láthatók. De vajon milyen gyilkos az, aki kontinensről kontinensre utazgatva, heti rendszerességgel fosztja meg életüktől a karitatív tevékenységek szempontjából leginkább hasznos munkát végző embereket?
 
Az egymástól függetlennek tűnő esetek miatt az Interpol nem kap szimatot, viszont egy velencei nyomozó, Tommaso Di Barbara következetesen gyűjti a gyilkosságok anyagait, s rendszert vél felfedezni az elkövetések helyszíneiben és időpontjaiban. Forró dróton értesíti koppenhágai kollégáit, ahol a túsztárgyaló Niels Bentzon-nál landol az ügy. Niels nemrég tért csak vissza a munkájába egy traumát követően, s egyedül ered az események nyomába, miközben útjai keresztezik egymást Hanna Lund asztrofizikussal, aki matematikai elméjével olyan összefüggéseket is felfedez, amelyeket sem Di Barbara, sem pedig Bentzon nem vesz, nem vehet észre. Így hát végül hárman futnak versenyt az idővel, hiszen percről percre közeleg a végső naplemente, amikor a földön élő 36 Igaz Ember közül már egy sem lesz életben. Az A. J. Kazinski álcája mögött megbújó Klarlund és Weinreich rendkívül okos krimivel lépett be a skandináv-vonulatba. Az utolsó igaz ember az elejétől a végéig megtartja a feszültségét, ráadásul arra is ügyel, nehogy idő előtt kifáradjon. A történet épülése megszakítás nélkül felfelé ívelő, kitűnő ritmusban váltogatja a helyszíneket Koppenhága és Velence között, s mikor totálisan kibomlik a motivációs- és cselekményháló, hajszálpontos méretezéssel vált attitűdöt.
 
A történet ugyanis hármas osztatú, tripla tagolású. A külön is jelölt részek (A halottak könyve; Az igazak könyve; Ábrahám könyve) szinte teljesen elütő sebességgel és beállítódással bírnak: az első rész a hosszan elnyúló, lélegzetvételt sem engedő izgalomban tartó témakibontás; a második rész mintegy megnyugvást kereső köztes állapot, ahol Niels és Hanna egymás felé fordulnak a világ ellenében, s megpróbálnak elmenekülni a „sors” elől; míg az utolsó rész azt az emberfeletti küzdelmet ábrázolja, amellyel végérvényesen szembeszállnak a pusztulást ígérő „rontással”. Az utolsó igaz ember a felszín alatt, az imént vázolt atmoszférával könnyed, ámde nem befolyásoló és beavatkozó vallási „szimbolizmussal” él, ezzel adván sajátosan rémisztő ízt az egész eseményláncnak. Niels és Hanna egymást feltételezése, egymásba fonódása, egymásrautaltsága lehet csupán az igazi fegyver egy olyan gonosz ellen, amely kézzelfoghatatlan, s ezáltal gyakorlatilag nincsen támadási felülete. A történet végén (meg persze közben is, több helyen) ott a váratlan csavar, amely tökéletessé koronázza az A. J. Kazinski-könyvet. S bár Az utolsó igaz ember némiképp különbözik a megszokott Skandináv krimiktől, hiszen sodró cselekményvezetése helyenként nem engedi a megszokott kútmély drámai karakterábrázolást (amely esetünkben egyúttal zavaróan ritmust megakasztó lenne), nem hiszem, hogy per pillanat sok olyan folytatás lenne, amelyet úgy várnék, mint Klarlund és Weinreich trilógiájának következő felvonását.