Interjú: Dimitri Verhulst – 2012. október 2. rész

Dimitri Verhulst az ELTE Néderlandisztika Tanszékének vendégeként érkezett Budapestre. Mi az elutazása előtti délutánon ültünk le vele egy kiadós beszélgetésre, melynek során többek között szóba kerültek az Európa Könyvkiadónál eddig megjelent könyvei, az alkoholizmus, a szerelem – és még számos egyéb téma. A szöveg hossza miatt két részletben adjuk közre az interjút.

ekultura.hu: Milyen a kapcsolata az olvasóival?
Dimitri Verhulst: Nem ismerem őket. Évente egyszer dedikálok könyveket, az antwerpeni könyvvásáron, és ott találkozhatom néhány olvasómmal, legalábbis azokkal, akik aláírást kérnek tőlem. Mert szerencsére (nevet) nem minden olvasó szeretne dedikáltatni – én például sosem kérek aláírást. A lényeg, hogy nem ismerem az olvasóimat. Biztosan vannak köztük idősek, fiatalok. Néha kapok olvasói leveleket, de nem ismerem az olvasókat. És örülök is, hogy ez így van, mert így az egyetlen ember, akinek írok, az én magam vagyok. Nekem kell azt mondanom, hogy a könyvem jó. Az olvasók pedig majd eldönthetik maguk, mit gondolnak. Azt hiszem, ez unalmas válasz, mert minden író ugyanezt mondja.
 
ekultura.hu: Nem mindenki. Vannak írók, akik blogot írnak, Facebook-oldaluk van, posztolnak a Twitteren...
Dimitri Verhulst: Én például nem használom a Facebookot. így nem kell számolgatnom a barátaimat. (nevet) Nem írok blogot sem. Attól tartok, régimódi vagyok, ami az irodalmat illeti. Számomra egy könyv még mindig egy könyv. E-könyv olvasóm sincs.
 
ekultura.hu: És zavarná, ha a könyvei elérhetőek lennének e-könyvként is?
Dimitri Verhulst: Elérhetőek. És jó, hogy elérhetőek. Az élet halad, semmi baj nincs ezzel. Tudja, amikor megjelentek a PC-k, sok író mondta, hogy sosem fog számítógépen írni. De ez nevetséges, remek dolog számítógépen írni.
 
ekultura.hu: Járt nálunk tavaly egy svéd szerző, aki még mindig írógéppel írja a könyveit.
Dimitri Verhulst: Döntés kérdése. Ismerek legalább egy olyan írót a holland nyelvterületen, akit most már a szerkesztője kényszerít arra, hogy számítógépen írjon, mert nincs elég ember a kiadóban arra, hogy begépelje vagy beszkennelje az írásait. De Márquez szerint például, ha egy író azt mondja, nem hajlandó számítógépen írni, mert a toll a legjobb eszköz arra, hogy írjon az ember, az olyan, mintha egy földműves azt mondaná, nem hajlandó traktort használni és továbbra is a lovával dolgozna. De ez persze egyéni.
 
ekultura.hu: És ha így is sikeres és mindenki olvassa a könyveit, akkor az az író döntése, hogyan ír.
Dimitri Verhulst: Persze. Ha valakinek kényelmesebb tollal írni, írjon tollal. De amíg az e-könyv olvasókon irodalom van, addig ez az irodalomról szól. Mindegy, hogy ki van-e nyomtatva papírra, akkor is irodalom. Ezzel én nagyon is együtt tudok élni. Viszont fura összehasonlítani az irodalmat a zenével. Ott az iTunes, az mp3, és mindenki azt mondta, a CD-k hamarosan el fognak tűnni. A reakció pedig még furább volt: az emberek újra elkezdték a régi bakelitlemezeket venni – furcsa dolgok ezek, és talán valami hasonló fog történni a könyvek esetében is. Azt remélem, az e-könyvek léte majd rákényszeríti a kiadókat arra, hogy szép könyveket csináljanak, igényesen szerkesszék őket, hogy jó konkurenciái legyenek az e-könyveknek. Én imádom a könyveket, tényleg imádom őket, de fontos, hogy jól szerkesztettek legyenek, szép legyen a borítójuk, szép legyen a nyomtatásuk, kellemes legyen a tapintásuk. Ha vannak szép könyvek, az emberek továbbra is venni fogják őket, ebben biztos vagyok.
És persze ne feledkezzünk meg a sznobizmusról sem. Ha valakinek könyvtárnyi könyve van otthon, mondhatja azt jó sznob módjára, hogy ő ezt a sok jó könyvet mind olvasta. (nevet) Az e-könyv olvasó használatakor nincs meg ez a fajta kommunikáció. Amikor valaki először látogat egy barátja otthonába, megnézi a könyveit, és azt mondja: „ó, ezt te is szereted?” – és kialakul egy beszélgetés az irodalomról vagy a zenéről. De nincsenek efféle beszélgetések, ha valaki e-könyv olvasót és iPodot használ – a másik ember intellektuális poggyásza rejtve marad. Szóval én azt hiszem, az intellektuális poggyászunkat még sokáig fizikai formában fogjuk tárolni. Remélem, érzelmi okokból remélem, hogy így lesz.
 
ekultura.hu: Érez valami nyomást azzal kapcsolatban, hogy az olvasóknak és a kritikusoknak is tetsszenek a könyvei?
Dimitri Verhulst: Szeretném azt mondani, hogy nem érzek semmiféle nyomást, de érzek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meg tudok élni a könyveimből. Viszont előtte dolgoztam – dolgoztam gyárakban, voltam pizzafutár, és a többi, és munka után írtam. Nincs ezzel semmi baj, épp ellenkezőleg, nagyon jó, ha egy író tudja, mit jelent dolgozni. Egy írónak tudnia kell, mi az élet, mi az igazi élet. Hálás vagyok azért, hogy részem volt ebben. De tudom, hogy jobb író vagyok most, hogy teljes állásban csinálhatom. Csak erre kell koncentrálnom, és szörnyű lenne, ha vissza kéne mennem a gyárba vagy megint pizzafutárként kéne dolgoznom. Úgyhogy remélem, hogy a könyveim jól fogynak és a kritikusok is jók hozzám, hogy továbbra is írhassak, mert ez az, amit mindig is szerettem volna csinálni, és most, hogy csinálhatom, nem akarom ezt elveszíteni. Tehát van valamiféle nyomás rajtam, természetesen.
 
ekultura.hu: 2009-ben az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón címűkönyvével elnyerte a rangos Libris-díjat. Hogy fogadta ezt? Általában mennyire fontos önnek, hogy díjakkal is elismerjék a munkáját?
Dimitri Verhulst: Sajnos olyan kultúrában élünk, amiben a könyvek rövid életűek és harcolniuk kell a figyelemért. Én például nem szeretek a tévében szerepelni. Mindenféle butaságra felkértek már: vegyek részt vetélkedőkön, énekeljek, táncoljak. El sem tudja képzelni, mennyi ostobaságra kaptam már felkérést – nem vagyok hajlandó ezekre. Azért szeretnék a tévében lenni, hogy irodalomról beszéljek vagy a társadalomról, ha van mondandóm róla. Ha az ember nem szerepel a tévében, nehéz megvédenie a műveit. Az egyetlen mód, hogy megvédje őket, ha nyer egy díjat, mert még az irodalmi lapok is soványak, egyre soványabbak és soványabbak. A recenziók egyre rosszabb minőségűek, nem olyanok, mint 20 évvel ezelőtt. Sokkal több az interjú, mert interjút csinálni, az könnyű az újságírónak. Ez az oka annak is, hogy egyes kiadók nem adják ki egy író könyveit, ha az íróval már nem lehet interjút készíteni. Manapság nagyon rossz helyzetben van az irodalom. Ezért mindig ott az írón a nyomás, és sajnos ezért fontos elnyerni egy díjat, mert, ahogy mondja, ennek a díjnak van valami rangja. Tényleg van, mert 50 000 euró is jár mellé, ami rengeteg pénz, valóban rengeteg. Az ember persze befizeti az egészet adóként, de akkor is rengeteg. De tudni kell, hogy ezt a díjat egy ötfős zsűri ítéli oda valakinek. Ha öt másik ember ült volna a zsűriben, valaki más kapta volna a díjat, ebben biztos vagyok. Ez tehát nagyon relatív, és el tudom fogadni, hogy egy ilyen díj nagyon relatív. De fontos, nagyon fontos.
A Frankfurti Könyvvásáron, ahol a könyvek jogait is értékesítik, a kiadók azt nézik, ki nyerte a díjakat. Ki nyerte a Booker-díjat. Mindenki tudja, hogy Julian Barnes Bookert nyert, de hogy ki volt a másik öt író, aki ott volt a jelöltek között, akik szintén kaphatták volna a díjat – azt nem tudjuk. Pedig a többi könyv a listán, gondolom, szintén öt nagyon jól megírt könyv lehetett – tehát fontosak a díjak. Fontosak a lusta szerkesztőknek. És a lusta olvasóknak. És azoknak, akik ajándékkönyvet keresnek karácsonyra – a top ötös listát nézik, s azt mondják: „ez biztosan jó, ezt veszem meg”. Ez így megy. És engem nem J. K. Rowlingnak hívnak. (nevet) Látjuk, mennyi pénzt fordítottak a kiadók világszerte arra, hogy megvegyék Rowling könyveinek a jogait, és ezt a pénzt, amit a kiadók az ő könyveire fordítottak, már nem fektethetik fiatal, tehetséges írókba, olyanokba, akiket senki nem ismer – és ez szomorú. Hiszen meg kell védenünk az irodalom jövőjét és oda kell figyelnünk a fiatal írókra, vagy az ismeretlen öregebbekre is, akik nagyon tehetségesek. És oda kellene figyelnünk az elfeledett írókra is. De az irodalom is marketing. Valami, amit el kell adni.
 
ekultura.hu: Ön meglehetősen termékeny író. Hogyan győzi ezt erővel, idővel?
Dimitri Verhulst: Nem fegyelem kérdése. Annyira szeretek írni, hogy reggeli után automatikusan megyek az íróasztalomhoz. És ez tényleg így működik, még mindig imádok írni. Ahogy a beszélgetés elején már említettem, nem tudom, miért szeretek írni, de szeretek.
 
ekultura.hu: Hogyan dönti el, mikor kell káromkodni a könyveiben és mikor nem?
Dimitri Verhulst: Ez néha nyelvi kérdés, a holland nyelv ritmusához van köze. Ez persze elvész a fordításban, ami teljesen érthető. A csúnya szavak csak akkor hasznosak, ha van hatásuk. Ha valaki ötven csúnya szót használ egy oldalon, az talán szórakoztat egy tizenhat évest, egy felnőttet viszont már nem. Úgyhogy én akkor használok káromkodásokat, ha hatást akarok elérni, ha a szavaimnak olyan erősnek kell lenniük, mint egy pisztolygolyónak. De mi számít csúnya szónak? Manapság minden tele van velük. És azt hiszem, az irodalom az a hely, jobban, mint valaha, ahol a csúnya szavaknak funkciójuk van. A filmekben, a pólókon, mindenhol csúnya szavakat látunk, úgyhogy ez már olyan, mint a szex. Én nem írok, nem szeretek a szexről írni. Ezen már túl vagyunk, nincs már ledöntendő tabu. Én pedig azt akarom, hogy az irodalom az a hely legyen, ahol az ember új témákat és új tabukat fedez fel.
 
ekultura.hu: Csak csodálni lehet tömör, lényeglátó mondatait. Mennyi idő alatt alkotja meg ezeket?
Dimitri Verhulst: Sokat írok, de lassan írok. Az idő legnagyobb részében csak ülök az asztalomnál, dolgozom egy mondaton, átírom. Aztán a nap végén ott állok kb. 400 szóval. Nem sok. Ha sikerül egy nap 800 szót megírnom, azt mondom: „ma keményen dolgoztam, 800 szót írtam”. Nehéz erről beszélni valakinek, aki egy gyárban vagy postásként dolgozik, vagy házakat épít. De 800 szót megírni – az számomra kemény munka. Nagyjából ilyen tempóban dolgozom. De persze nem minden mondat ugyanolyan, néha csak úgy kipattannak a mondatok az agyamból, és azt mondom: „hú, nem semmi, van isten.” (nevet) Más mondatok pedig hosszas gondolkodás eredményei. Attól függ. Nekem is vannak remek napjaim és nehéz napjaim, mint mindenki másnak. És azt gondolom, minden munkában megvan ez a különbség a jó és rossz napok között.
 
ekultura.hu: Belga vagy európai írónak tartja magát?
Dimitri Verhulst: Nincs nemzetiségem. Nincsen. Természetesen ha mondjuk Szingapúrba utazom, tudom, hogy az enyémtől eltérő kultúrában járok – mások a szokások, mások az együttélés módjai, és mindezt persze látom, de jobban szeretek olyan világban élni, ahol a nemzetiségek gondolata nincs jelen. Amikor írok, nem gondolok arra, hová való vagyok, sosem teszek fel magamnak efféle kérdéseket.
 
ekultura.hu: És a világon mindenütt otthon érzi magát?
Dimitri Verhulst: Nem, egyáltalán. Azt hiszem, Budapesten például tudnék élni. Amikor az ember utazik, mindig azt kérdezi magától – én legalábbis igen –: „vajon tudnék itt élni?” Itt tudnék. De vannak olyan helyek a világon, ahol nagyon boldogtalan lennék. Dániában, például. Nem szeretek Dániában lenni, nem tudom, miért, de ott mindig elszomorodom. Biztosan nem tudnék bárhol élni, nem vagyok eléggé kozmopolita ehhez, attól tartok. Szibériában is boldogtalan lennék, gondolom. Szegény Pussy Riot-lányok – most két évet ott kell tölteniük. Én nem tudnék. Viszont nem is tartom magam belgának vagy európainak.
 
ekultura.hu: Hány órát ír naponta?
Dimitri Verhulst: Négyet. Azt hiszem, ennyi az átlag. Négy. Az írás tehát félállás, de egyszerűen lehetetlen napi nyolc órában írni, képtelenség. Nem találkoztam még senkivel, aki képes lett volna napi nyolc órát írni. Én szeretnék, tényleg szeretnék, de négy óra után már fáradt vagyok.
 
ekultura.hu: És mindennap ír?
Dimitri Verhulst: Szinte mindennap. És ez nem büntetés nekem, tényleg nem. Csinálom, de nem erőszakolom magamra. Most itt Budapesten például nem írtam. De mi számít írásnak? Budapesten sétálni és megfigyelni a dolgokat talán írás számomra. Talán a gondolkodás maga sokkal fontosabb, mint a gondolatok tényleges leírása.
 
ekultura.hu: Az írás függőség az ön számára?
Dimitri Verhulst: Hiányozna, az biztos. Nem tudom, mihez fognék nélküle – valószínűleg zenélni kezdenék.
 
ekultura.hu: Akkor ön bizonyára tehetséges is.
Dimitri Verhulst: Az írásban? Hát, talán, egy kicsit, igen. Igen, persze, jelen van a tehetség. Az egyik rész a tehetség, a természet ajándéka, a másik pedig a munka. Mindig azt hisszük, könnyű olyasmit csinálni, amiben az ember tehetséges, pedig nem. Egy régi barátomnak például gyönyörű hangja van, egészen különleges bariton. Ezzel a hanggal született, ez a természet ajándéka. Egy ilyen hangot nem lehet megtanulni – vagy van, vagy nincs. Ő viszont csellózni szeret. Gyerekkorában egy kórusban énekelt, mert szerette Bachot, szerette a Magnificatát énekelni. De ő mégis csellózni szeret. És mindenki, a tanárai a konzervatóriumban azt mondják, különleges hangja van, operaénekesnek kellene lennie. A barátom viszont csellózni akar, nem az operában énekelni, az nem érdekli, nem szereti. Rajong a klasszikus zenéért, és úgy érzi, kötelessége lenne énekelni, ha egyszer ilyen hangja van. De képtelen rá, mert a szíve nem az operához húzza, hanem a csellóhoz. Úgyhogy csellózik, rémesen (nevet), sosem lesz belőle Rosztropovics-féle nagyság, de ez döntés kérdése. Ő azt választotta, amit szeret, nem pedig azt, amiben tehetséges. A kettő nem mindig jár együtt.
 
ekultura.hu: Az ön esetében, úgy tűnik, együtt jár.
Dimitri Verhulst: Hát, nem valami szerény dolog azt állítani magamról, hogy tehetséges vagyok, jobban tetszik, ha ön mondja. (nevet) Ha ön mondja, akkor igen, nálam együtt jár.
 
ekultura.hu: Mivel tölti az idejét, amikor nem ír?
Dimitri Verhulst: Olvasással! (nevet) Azzal, amivel mindenki más: főzök, bevásárolok, krumplit veszek, kimosom a farmerem, takarítok, kávét főzök, kávét iszom – azt csinálom, amit mindenki más. Megetetem az állatokat, dolgozom egy keveset a kertben. Szerencsés vagyok, hogy van egy kis kertem. Nagyon szeretek fával dolgozni, tüzelőt hasogatni a következő télre. És sokat biciklizem. A biciklizés tekinthető valamiféle belga kórságnak. Hagyománya van. De meglep, mennyi versenybiciklit látok Budapesten, hihetetlen, sokkal több itt a versenybicikli, mint Belgiumban. Azon gondolkodtam, hogyhogy nincs magyar kerékpárbajnok, ha egyszer mindenki versenybiciklivel jár. Belgiumban sok pénzt adnának ezekért a biciklikért, mert ezek régebbi fajták, amik nálunk már a múzeumban vannak.
 
ekultura.hu: És mi a helyzet a focival?
Dimitri Verhulst: Ahhoz egyáltalán nincs tehetségem. Viszont szurkolok egy focicsapatnak a magam szerény módján.
 
ekultura.hu: És gondolt már arra, hogy ír egy fociregényt?
Dimitri Verhulst: Már írtam a fociról egyszer. Lefordították németre, egy német magazinban jelent meg. Ez egy esszé arról, milyen focirajongónak lenni. Csak németre fordították le – focirajongók országa, Németország. Mindig nyernek. (nevet)
 
ekultura.hu: Ahogy Anglia és Spanyolország is...
Dimitri Verhulst: Igen, hogyne. És egyszer Magyarország is, az 50-es években. Belgium sosem volt az, de Magyarország legalább egyszer focinemzet volt.
 
ekultura.hu: Milyen volt a csütörtöki író-olvasó találkozó?
Dimitri Verhulst: Két ismert és rettegett kritikus azt mondta, a legtöbb könyvről nincs jó véleményük, de az enyémről nagyon pozitívan szóltak. Egyikük azt mondta, gondolkodott azon, hogy alapít egy klubot ateistáknak, és azt akarja, hogy az Elcseszett napok egy elcseszett bolygónlegyen a bibliája – ez nagy megtiszteltetés. És persze az olvasók is jelen voltak, akik azért jöttek, hogy engem hallgassanak – ez hihetetlen. Amikor az ember a könyvéről beszél egy másik országban és vannak emberek, akik kíváncsiak erre – ez tényleg figyelemreméltó dolog. Valóban jó találkozó volt. És jó volt az egyetemen is, ahol néderlandisztika szakos hallgatóknak tartottam egy előadást az irodalmamról. Elképesztő, milyen jól beszéltek hollandul, valóban nagyon magas szinten! Őszintén, nagyon jó egyetem kell ahhoz, hogy valaki eljusson erre a szintre.
 
ekultura.hu: Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Dimitri Verhulst: Most fejeztem be egy regényt, azaz készen van a kézirat. Beszéltem a szerkesztőmmel a kéziratról, és ilyenkor van az az időszak, amikor nem írok. Megpróbálom elfelejteni, hogy írtam egy könyvet, ezért is vagyok most itt és ezért nem írok. Ezt a periódust arra fordítom, hogy a külföldön népszerűsítsem a könyveimet, aztán egy hónap múlva újra előveszem a kéziratot és újraolvasom, és azt remélem, tudom olvasóként olvasni a saját művemet. Ami persze lehetetlen, de megpróbálom friss szemmel olvasni, aztán kijavítom a hibákat, végül áldásom adom rá és megjelentetem.
 
ekultura.hu: A kiadójánál szerkesztik a könyveit?
Dimitri Verhulst: Nem alkalmazok külön szerkesztőt. Szeretem azt érezni, hogy én vagyok az, aki a könyvemet írta. Nem akarom, hogy valaki azt mondja: ez itt nem annyira jó, ezt itt átírnám, ezt így csinálnám. De elfogadom, ha egy szerkesztő más véleményen van. Szeretem az ezzel járó konfrontációt, a szerkesztő kritikáját, mert ő az első, akivel szemben meg kell védenem a kéziratomat. És nagyon kedvelem a konfrontációt, de nem akarom, hogy valaki átírja a könyvem. Természetesen most már olyan helyzetben vagyok, hogy ezt megmondhatom. A tizennegyedik vagy tizenötödik könyvem jelenik meg otthon, és a kiadóm tudja, hogy valamennyit el fog adni belőlük. A nevem elég ismert már a belga irodalomban. De egészen más a helyzet, ha valaki kezdő. Amikor az ember az első könyvénél tart, nem meri azt mondani a szerkesztőnek, hogy hozzá ne nyúljon a szövegéhez. Én most már könnyen megtehetem ezt, ha a szerkesztőm nem ért velem egyet, mondhatom: hát, akkor átmegyek egy másik kiadóhoz. (nevet) Megengedhetem magamnak ezt a fajta arroganciát.
 
ekultura.hu: Megtörtént ez valaha, hogy kiadót váltott?
Dimitri Verhulst: Nem, soha. Nagyon hálás vagyok a szerkesztőmnek. A 90-es években hét kiadónak küldtem el az első könyvem kéziratát, és egyedül őt érdekelte. És belefektetett négy-öt évet a könyveimbe, miközben jóformán senki nem vette őket. Hitt benne, hogy jó író vagyok. Majd amikor először kerültem a bestsellerlistára, jött a többi kiadó azzal, hogy tárt karokkal várnak. Én azt mondtam: nem, köszönöm, ha az elején nem kellettem, most hű maradok ahhoz, aki hitt bennem, amikor még senkinek nem kellettem. Úgyhogy még mindig az első kiadómnál vagyok. És nagyon fontos ezt a mintát mutatni a következő nemzedéknek – hűségesnek maradni egy olyan kiadóhoz, aki hisz egy olyan íróban, aki nem arat rögtön sikert. Túlságosan is a bestsellerek kultúrájában élünk. Nem attól jó egy könyv, hogy bestseller. Ki kell adni azt is, ami nem lesz bestseller. Úgyhogy számomra nem nehéz ugyanannál a kiadónál maradni.
 
ekultura.hu: Az utolsó kérdésem: hisz a szerelemben?
Dimitri Verhulst: Persze! Igen! Persze két olyan szót használt, amiket nehéz megmagyarázni: hit és szerelem. Mi a szerelem és mi a hit? De igen, hiszek a szerelemben, és be is tudom bizonyítani. Amikor nincs szerelem az életemben, boldogtalan vagyok, nem működöm. Folyamatosan kell a szerelem, a szerelem valamiféle drog, étel, víz, rengeteg minden. Hiszek a szerelemben. Sokáig éljen a szerelem!
 
ekultura.hu: Mit gondol, mindenkinek meg kell találnia az egyetlen, igaz szerelmét?
Dimitri Verhulst: A szerelem néha véget ér. El kell fogadni, hogy véget érhet, de az értéke megmarad – emlékezhetem rá és boldog lehetek a szerelemmel, ami valaha volt, és elfogadhatom, hogy véget ért. Nincs ezzel problémám.
 
ekultura.hu: De abban hisz-e, hogy mindenkinek meg kell találnia azt az egyetlen embert, akivel egy lehet?
Dimitri Verhulst: Hát, ha az ember rá akar találni valamire, ne keresse. Ha elkezdi keresni, nem fogja megtalálni.
 
ekultura.hu: Ön tehát nagyon szerencsés – szerencsés a hivatásában és a magánéletében.
Dimitri Verhulst: Igen, de ehhez persze kell némi erőfeszítés. Úgy értem, amikor megismertem a feleségemet, valaki mással éltem, gyerekünk volt, úgyhogy el kellett válnom. Tenni kellett valamit, ki kellett mondani: ő az igazi. De az ember sosem lehet egészen biztos ebben. Mindig van benne kockázat, de akkor is tenni kell érte valamit – elhagyni valaki mást, elhagyni egy családot. És el kell fogadni, hogy mások rosszallóan mondják: „ez a férfi otthagyta a feleségét és a gyerekét”. Vagy lehet tovább ülni a kanapén és elfogadni egy átlagos életet, a tévével meg a többivel – igen, néha vállalni kell a kockázatot.
 
ekultura.hu: Köszönöm a beszélgetést.
Dimitri Verhulst: Részemről az öröm.
 
Köszönet Ley Zsuzsának és Turán Beatrixnek az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért.
 
Fotó: Galgóczi Tamás