Főkép A beharangozó nyilatkozatokból kiindulva nem kevés aggodalommal tekintettem a Muse hatodik stúdióalbumának megjelenése elé, hiszen úgy tűnt, őket is megfertőzte a világszerte járványként terjedő dubstep őrület. Emiatt persze még nem kellene megkongatni a vészharangot, hiszen a ritmikai feszültségekkel és izgalmas disszonanciákkal operáló, kísérletező szellemű elektronikus műfaj kifejezetten megtermékenyítően is hathat, főleg, ha amúgy épp kifulladni látszik egy zenekar, de tapasztaltam már fals, vagy egyenesen elrettentő példákat is. Ám hamar kiderült, hogy a devoni trió esetében felesleges volt minden félelem, mivel tökéletesen integrálni tudták saját stílusukba ezt a régi-új irányzatot.
 
Igaz, ehhez az is szükséges volt, hogy a Muse tagjai tökéletesen „beszéljék” a rock észak-nyugat-európai idiómáját, amelyet David Bowie-tól a Queenen át a U2-ig olyan sokan terjesztettek sikeresen. Az előbbi kettő hatása egyértelműen kimutatható mindenekelőtt a „Madness”-ben, amely jellegében is a Queen szintetizátorokat először alkalmazó korszakának hangzását, elsősorban az „I Want to Break Free” játékosságát, dallamfordulatait és énekstílusát idézi (nem kevés dubsteppel ötvözve), a „Big Freeze”-ben pedig mintha maga Brian May gitározna, ám itt a harmadik, ír illetőségű csapat szikár, visszhanggal megdobott gitárszólamaira ugyancsak utalás esik, Matthew Bellamy éneke pedig tagadhatatlanul Bonóét idézi.
 
Ami azonban igazán Muse-os a nagylemezben, az szinte vitathatatlanul a tudományos beállítottságuk. A borító például ugyan első pillantásra neonszínekkel megfestett drótszegfűnek tűnik, valójában viszont az agy információs útvonalainak kvázi-háromdimenziós térképe. Ennél még sokkal jelentősebb maga a cím, valamint az albumot lezáró két dal: a termodinamika második főtételére való nyílt célzás, valamint annak kis jóindulattal egészbeninek nevezhető és fragmentált felolvasása. A zárt rendszerekben folyamatosan növekvő entrópia annak idején a posztmodern írók és gondolkodók kedvenc metaforája és témája volt, de még Ray Bradbury Fahrenheit 451-ének egyik megfejtése is lehet.
 
És ugyan a Muse-t az elemekkel való állandó játszadozás, a biztos (stiláris) középpont hiánya, a részleges töredezettség, a meghökkentő kontrasztok és a virtualitás (elektronika) előtérbe helyezése miatt valamilyen fokon akár posztmodernnek is nevezhetnénk, muzsikájuk azért John Zorn vagy John Cage zenei világától meglehetősen messze esik. Ennek ellenére az a meggyőződésem, hogy eddigi messze legkísérletezőbb albumuk legjobban sikerült száma éppen a „The 2nd Law: Unsustainable” a mindent maga alá gyűrő elektronikájával, szubbasszus szólamával, a meg-megakadó beszélt szöveggel, az ellenritmusokkal és a mindehhez a filmzenék bombasztikus szimfonikus hangzását hozzáadó ötletességgel, ahol a nagy ívű, néhol keleties dallamok hirtelen nyomasztó gépiességgel és hagyományos rockkal váltakoznak és vegyülnek.
 
A személyes kedvencem ennek ellenére nem ez a szám, hanem a háttérben csilingelő, némileg repetitív szintetizátordallamtól eltekintve a szinte csak dobra, basszusra, gitárra és énekre lecsupaszított „Animals”. Itt a rock a jazzel fuzionál, mégsem az Al Di Meolától vagy akár a Steve Morse Bandtől megszokott, főképp a virtuozitásból táplálkozó, vad rohanást kapunk, hanem mérsékelten tempós, rengeteg ellenmozgással gyönyörködtető, szépségében és érzelmességében is kemény rockot. Ehhez foghatóan nagyszerű számot nemcsak, hogy ezen az albumon (a hol meglehetősen acélos, hol elbűvölően, sőt, káprázatosan melodikus „Supremacy” azért pályázhatna e címre), de a Muse egész pályafutásának történetében sem nagyon találni.
 
Legfeljebb a régi rajongók panaszkodhatnak, mivel igazi, hamisítatlan Muse-féle rockot meglehetősen keveset hallhatunk az új albumon, hacsak nem a Christopher Wolstenholme alkoholproblémáit dalba öntő „Liquid State”-et vagy a már említett albumnyitó dalt nem tekintjük annak. Ám a zárt rendszerekben egy idő után valóban nem fordulhatnak elő magasabb energiaállapotok, ezt megelőzendő pedig kívülről kell beengedni az új energiát, azaz az inspirációt. Ha kevés mai csapat képes is a folyamatos megújulása, méghozzá úgy, hogy fikarcnyit sem csökken a zenéjük színvonala, akkor a Muse egyértelműen a kevesek közé tartozik.
 
A zenekar tagjai:
Matthew Bellamy – ének, gitár, billentyűk, szintetizátorok, nagyzenekari hangszerelés
Christopher Wolstenholme – basszusgitár, szintetizátorok, vokál, ének
Dominic Howard – dob, ütőhangszerek, szintetizátorok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Supremacy
2. Madness
3. Panic Station
4. Prelude
5. Survival
6. Follow Me
7. Animals
8. Explorers
9. Big Freeze
10. Save Me
11. Liquid State
12. The 2nd Law: Unsustainable
13. The 2nd Law: Isolated System
 
Diszkográfia:
Showbiz (1999)
Origin Of Symmetry (2001)
Absolution (2003)
Black Holes And Revelations (2006)
The Resistance (2009)
The 2nd Law (2012)