FőképFülszöveg:
Karen két éve költözött ki a férjével és két kislányukkal Amszterdamból a kellemes, nyugodt villanegyedbe. A régi barátok elmaradása, a pörgő élet hiánya miatt az asszony kezdetben magányos, rosszkedvű, aztán végre szert tesz néhány új barátnőre, akik ugyan különböznek tőle, de akikkel látszólag jól érzi magát.
A férjek jól menő üzletemberek, szintén barátságban, sőt üzleti viszonyban állnak egymással. A nők rendszeresen együtt kávéznak, beszélgetnek, finomakat főznek, iszogatnak, így jön létre különleges közösségük, az ínyencklub.
Az idilli állapot azonban nem tart sokáig: egy hideg téli éjszakán lángokba borul az egyik házaspár pompás háza, a feleség és a gyerekek szerencsére megmenekülnek, de a férj életét veszti a lángok között.
A tragédia különösen Karent gondolkodtatja el, majd legjobb barátnőjének eltűnése és rejtélyes, megmagyarázhatatlan halála arra serkenti, hogy magánnyomozásba fogjon. Olyan titkok nyomára jut, amely a többiek számára, akik legszívesebben egyszerűen túllépnének a történteken, egyre kellemetlenebbek.
Karen nem nyugszik - tisztán akar látni, ami a többieket láthatóan zavarja. Megpróbálják leállítani, s mert nem sikerül, kiközösítik.
Az üggyel foglalkozó rendőrnő meglepő adatokat közöl Simonról, akibe Karen - legalábbis úgy érzi - beleszeretett. Milyen szerepet játszott ebben a zavaros, álcázott, hazugságokkal, intrikákkal átszőtt történetben Simon? Ennek is a végére kell járnia... meglepő adatokat közöl Simonról, akibe Karen -legalábbis úgy érzi- beleszeretett. Milyen szerepet játszott ebben a zavaros, álcázott, hazugságokkal, intrikákkal átszőtt történetben Simon? Ennek is a végére kell járnia...

Részlet a regényből:
Amikor töltött még egy pohár vörösbort, pár csepp kilöttyent az asztalra. Elkáromkodta magát, majd a ruhája ujjával letörölte a foltot. Ez a mozdulat egyáltalán nem vallott rá. Mindig nagyon rendszerető volt, de most a legkevésbé sem törődött azzal, hogy pecsétes lett a szürke zakója vagy a tölgyfa asztal. Hiszen az élete, az életük tönkrement. Most akár autóba is ülhetne, és teljes gázzal nekihajthatna egy betonfalnak. Mindenkit megszabadítana az ittlététől, ami fölösleges ezen a világon. Valahogy mindig is tudta, hogy egy napon így fog ja végezni. Hogy egyszer majd el fog veszíteni mindent, amiért annyi kockázatot vállalt.
Megpróbálta felidézni, ki volt ő, mielőtt az a lány beviharzott az életébe. De hiába, nem tudta. Egy magányos férfi, egy keményen dolgozó zombi. Szűkösen és takarékosan élt. És keresett valakit. Mígnem a szőke lány, aki lófarokban viselte haját, belibegett az üzlethelyiségbe, lerohanta csáberejével, elvakította szenvedélyességével, és egy hónapon belül odaköltözött hozzá. A lány, aki kezdetben aggódással tele és riadtan mászott az ölébe, akit oltalmazni akart, akinek mindent meg akart adni, aki hozzá akart tartozni, a gyermekei anyja akart lenni, és aki most mindenét el akarja venni, amije csak van.
Szemhéjai olyannyira elnehezültek, hogy nem kis fáradságába került nyitva tartania a szemét, de nem akart lefeküdni. Már ahhoz is túlságosan fáradt volt, hogy ágyba bújjon. Nem akart a poros tetőtérben ismét egyedül aludni, vagy nyitott szemmel feküdni, vágyakozva az Ő melege után. Teste átforrósodott az álmatlanságtól, de inkább itt lent üldögélt a konyhaasztalnál, cigarettázott, és ivott tovább. Egészen addig, amíg ki nem találta, mit kell tennie.
A gyerekek nélkül nem tudna élni. Felébredni és felkelni anélkül, hogy hallaná vidám hangjukat, anélkül, hogy a reggelinél látná még álmos, de örömteli arcukat, anélkül, hogy időről időre ölében érezné habkönnyű kis testüket – ez a gondolat úgy elrémisztette, hogy alig kapott levegőt. Nem, így semmi értelme nem lenne többé az életének, így szép lassan lecsúszna és megbolondulna. Ebben biztos volt.
Elbóbiskolt, majd felriadt, és megint kényszeresen látta, mi előtt áll. Lidércnyomás nehezedett rá. És most már nem hitt abban, hogy le tudja küzdeni a nehézségeket, hiába vette be a rengeteg tablettát. Bizonytalanul felállt, de a lábai majdnem összecsuklottak. Megcsúszott, és fejjel nekiesett az asztal éles sarkának. Nyilvánvalóan részeg volt. Érezte, ahogy a vér melegen végigcsurog az arcán. A halál rákacsintott.
Nem félt tőle, annyira semmiképpen sem, mint attól, ami rá vár, ha életben marad. A lüktető fájdalom a fejében kellemes volt és megnyugtató, összehasonlítva azzal, amit a szívében érzett.
Szemhéja lecsukódott, és ő nem akart mást, csak feküdni, aludni és soha többé fel nem ébredni. Ezt könnyen el is érheti, de vele mi lesz? Ő büntetlen maradhat? Őneki nem kell meg fizetnie azért, amit ellene elkövetett? Nem kellene Őneki is szenvednie, egészen addig, amíg már a véget kívánja inkább, hozzá hasonlóan? Magányosabbnak érezte magát, mint eddig bármikor. Vesztesnek, aki a szívében érzett fájdalomtól összegörnyedve végképp önmagába fordul.
Miért nem mentek el – egyszerűen el – együtt? El kellett volna tűnniük. Lelki szemei előtt megjelent egy kép: azúrkék tenger, finom, vakítóan fehér homok a parton, nyomorúságos, fából ácsolt kis hajó a vízen. Egészen sötétre barnult, csillogó bőrű gyerekei sugárzó arccal, fürgén és ügyesen másznak fel rá, újra és újra, hogy onnan ugorjanak a vízbe. Hallja, hogy Ő szólítja. Ez Thaiföldön volt, a tengerparton, nem is oly régen, egyáltalán nem régen. Így kellene lennie. A családja, együtt, a keserű végig. Füstszagot érzett. A fiúk szívből kacagtak. Egy bottal még egyszer megpiszkálta a fahasábokat. A tűz lángra kapott. Beszívta és élvezte az égő fa szagát. Az volt a boldogság, az igazi boldogság, és így kellett volna maradnia örökre.

1

Az éjszaka közepén Michel óvatosan felrázott, és álomittasan mormogta, hogy szól a telefon. Nyöszörögve a párnába fúrtam a fejem, s reméltem, a csöngés mindjárt abbamarad, ám lassan felfogtam, ha éjjel megszólal a telefon, az általában azt jelenti, hogy valami baj történt.
Felkapcsoltam az éjjeli lámpámat, és az ébresztőórára pillantottam. Három órát mutatott. A telefon elhallgatott. Mire Michel megjegyezte, hogy akkor alhatunk tovább. Bizonyára valaki hülyeségből csöngetett fel bennünket, esetleg téves kapcsolás volt, vagy ilyesmi.
Ám ebben a pillanatban újból megszólalt a készülék. Az volt az érzésem, hogy most élesebb és áthatóbb a hangja, mint egy szirénának. Az anyósom szíve felmondta a szolgálatot!? Terhes húgom elvesztette a kisbabáját!?
Kipattantam az ágyból. Magamra kaptam a pongyolámat, és rohantam le a lépcsőn. Mögöttem ott lépkedett Michel, anyaszült meztelenül. Lent a padon találtam meg a dühösen csengő telefont. A szívem vadul kalapált. Felvettem, s közben Michelre néztem, aki
kezeivel igyekezett eltakarni csupasz altestét.

A vonal másik végén különféle zajok és kiabálás hallatszott. Egy férfi kétségbeesetten kiáltotta: „Patricia!”
Lépéseket hallottam, és lihegést. Aztán a sírásba hajló, visszafojtott nyöszörgését valakinek, aki levegő után kapkodott, majd egy mély, suttogó hangot:
– Karen! Ne haragudj, hogy felébresztettelek benneteket…
– Patricia? Mi a baj?
– Ez rettenetes… Ide kell jönnöd. Babette és Evert háza lángokban áll… Meg kell mentenünk, ami itt még megmenthető… Mindegyikünk idejön. Mindegyikünket felhívtam…
– Istenem…
Michel megragadta a karomat, és kérdőn nézett rám.
– Evert és Babette… a fiúk… mi van velük?
– Luuknek és Beau-nak semmi baja. Babette megsérült… Evertet még keresik.

Mintha minden megfagyott volna bennem, körülöttem. Az idő, a szívem, a vér az ereimben. Michel ijedten faggatni kezdett, mi történt, hová, hová kell mennünk.
– Tűz van Evertéknél...
Szentségelni kezdett. Ekkor megláttam a kisebbik lányunkat, Sophie-t, amint hüvelykujját a szájában tartva ücsörgött a lépcsőn, és nagy szemeket meresztve nézett bennünket.
– Oda kell mennünk. A többiek is ott lesznek. Megnézzük, tudunk-e még tenni valamit értük.
A távolban szirénák szóltak. Rájöttem, álmomban már hallottam őket.
Felrohantam a lépcsőn, hogy magamra vegyem a ruhámat, majd újra lefutottam, mivel ráébredtem, hogy jobb, ha nem visszük magunkkal a gyerekeket, viszont egyedül sem hagyhatjuk itthon őket. Felhívtam hát Inekét, a szomszédasszonyunkat, aki azt mondta, a szirénák már úgyis felébresztették, és szívesen átjön, hogy vigyázzon Sophie-ra és Annabelle-re.
Még kezemben a telefonkagylóval átvágtattam a nappalin, és széthúztam a függönyöket. Éreztem a tűz szagát, és láttam, hogy a távolban a fák mögött sárgásvörösen izzik a levegő. Gyorsan elkészültünk az öltözködéssel. A lányok persze közben folyton kérdezősködtek: miért kell odamennünk a tűzhöz, és nekik mért nem szabad velünk jönniük, és elégtek-e Luuk és Beau játékai is, és mostantól hol fognak lakni, vagy meghaltak-e talán? Mindeközben végig az járt az eszemben, vajon mit találunk ott, s ezért kissé harapósan válaszoltam a lányok kérdéseire. Sophie sírva is fakadt.
– Félek – zokogta. – Ti is mindjárt bennégtek a tűzben! Maradjatok itthon!
Egy puszit nyomtam a feje búbjára, letörölgettem a könnyeket az arcáról, és azt mondtam neki, hogy segíteni akarok a barátaimon, és hogyha mind ügyesek leszünk, talán Luuknek és Beau-nak egyikmásik játékát is meg tudjuk menteni.

Ineke lent állt a lépcső alján a rózsaszín papucsában. Egy viharkabátot kanyarított a pizsamája fölé. Odasiettem hozzá, mögöttem két, még mindig síró kislány dübögött lefelé a lépcsőn. Megpusziltam Inekét, és levettem a kabátomat a fogasról. Őszülő haja zilált volt, fakón kék szemeiben aggódást láttam.
– Mindenki az utcán van – mondta. – Ez valóban rettenetesen nagy tűz.
Átkarolta a két gyereket.
– Most már igyekezzetek, itt én mindent elrendezek.
Azután színlelt jókedvvel számon kérte, miért nem fekszik ilyenkor az ágyában két ilyen kicsi lány.
Michel és jómagam felvettük a kabátunkat, becsaptuk magunk mögött az ajtót, és biciklire pattantunk. Kint vékony hóréteg borította a földet. A világos égbolton sarló alakú hold pompázott, és ha nem valami szörnyűség színhelyére karikáztunk volna éppen, valószínűleg egyetértően állapítjuk meg, milyen szép ez az éjszaka.

Embermagasságú lángok csaptak fel a nádfedélből. Az egykor hófehérre meszelt külső falak mostanra szurokfeketére perzselődtek. Sötétszürke füstfelhő gomolygott ki vastagon a tető alól és az ablakokon. Síró kisgyerekeket magukkal vonszoló szomszédok járkáltak összevissza kiáltozva az épület körül, mialatt mások visszatartott lélegzettel nézték a szemükben vörösen visszatükröződő tüzet, amely mohón nyelte el egy család lakhelyét.
Az utcát lezárták a forgalom elől. Tűzoltók rohangáltak fel s alá, kibontották a tömlőket, és gázálarcban rontottak be a füstölgő házba. A vízsugár zúgva tört elő a csövekből, de a lángok erősebbnek látszottak, mintha folyamatosan táplálná őket valami.
Egy héttel ezelőtt ebben a házban ünnepeltük Evert és Babette idősebbik fiának, Beau-nak a hetedik születésnapját. Mi, felnőttek félkörben ültünk a kandalló előtt, és kellemes aromájú vörösbort ittunk, miközben a gyerekek keresztül-kasul futkároztak a házban. És most a tűz felfal mindent, amit Babette és Evert a hosszú évek alatt közösen felépített.
Átfurakodtunk a bámészkodók között, ismerős arcokat keresve. Valamit tenni akartunk, habár azonnal megértettük, itt nincs már semmi tennivalónk, semmi sincs, amit megmenthetnénk. Egy rendőr lépett oda hozzánk, és figyelmeztetett bennünket, hogy lépjünk hátra, adjunk helyet a szirénázó mentőautónak, amely lépésben haladt mögötte. Mindenki hátrahőkölt. Michel megragadta átfagyott kezemet, és néztünk a villogó kék fény után, amíg csak a sarkon el nem tűnt előlünk. A tűz nagyon gyorsan elharapódzott, csoda volt, hogy egyáltalán maradtak túlélők, tekintettel a késő éjszakai órára – hallottuk a sugdolózást magunk körül. Hogy pontosan mi is történt, azt senki sem tudta elmondani. Egyedül Evert tartózkodott még a házban.

A rendőrök újból félretoltak bennünket kiabálva, és egy másik mentőkocsi is elszáguldott mellettünk. Mögüle Patricia futott elő. Sötétvörös hajfürtjei ziláltan keretezték enyhén bekormozódott arcát. Amikor meglátott minket, megállt. Mindkét szájszöglete feszült volt és remegett, és pillantása hol erre, hol arra villant, mint az üldözött vadé. Amikor gyorsan megpuszilt, kénes szagot éreztem rajta. Fejével fekete Range Roverje irányába intett, amellyel a fák között parkírozott le semmivel sem törődve.
– Megyek a kórházba, Babette és a fiúk a mentőkocsikban vannak… A többieket ott találjátok – mondta lihegve, s egy rendőrségi kisbusz felé intett, ahol egy csapat férfi állt zavartan.
– Itt nincs mit tennünk, gyerekek… Csupán reménykedjünk és imádkozzunk, hogy Evertet még meg tudják menteni.
Amikor a nevet kiejtette, egy pillanatra megakadt. Ő is tisztában volt vele, nagyon valószínűtlen, hogy Evert élve kerüljön elő az égő házból.

Átverekedtük magunkat az embertömegen a barátainkhoz, akik döbbenten álltak, és meredten nézték a tüzet. Amikor Angela meglátott, kitárta a karjait, és sírva fakadt. Átöleltük egymást, és éreztem forró könnyeit az arcomon.
– Istenem! Karen! Annyira, de annyira szörnyű! Olyan rettenetes…
Simon sem bírta tovább, ő Michel karjai között kezdett el megmegbicsakló hangon átkozódni:
– Micsoda borzasztó igazságtalanság! Istenverte nagy szemétség! A francba! Tegnap még ott volt nálam… – Michel vállaira borult, és ujjaival annak kabátjába kapaszkodott. – És most… Most halott! Biztosan az. Nem létezik, hogy valaki ilyesmit túléljen. Meghalt! A barátom meghalt!
Angela válla fölött átnézve észrevettem Hannekét, aki egy fánál ült, mint aki se hall, se lát. Aprókat szívott cigarettájából. Úgy tűnt, sokkos állapotban van. Otthagyva Angelát, odasiettem Hannekéhez. Ebben a pillanatban kiáltást hallottunk. Visszafordultam, és láttam, hogy a tömeg hátrál, és egy emberként hördült fel. Az égő tető összeomlott. Ismét Hannekére néztem, aki karjaival átkulcsolta a fejét, és lassan jobbra-balra ringatózott. Tűzoltók rohantak el mellettünk, egymás után kiáltva a saját nevüket, hogy biztos legyen, nem maradt egyikük sem a házban. Őket négy rendőr követte, akik egy nagy szürke zsákot cipeltek. Angela belemarkolt a karomba. Éreztem, hogy a gyomrom fölkavarodik, és kezdtem szédülni, attól tartottam, mindjárt összeesek. A zsákot óvatosan beemelték a harmadik mentőautóba, amely aztán lassan elhajtott, és ezúttal nem szólt a sziréna.

A Kiadó engedélyével.