Főkép

Bevallom, pár nappal ezelőtt semmit sem mondott a fotós Vancsó Zoltán, az Álomvölgy alkotójának neve. Leginkább azért ültem be a Művész moziba, mert kíváncsi voltam, kiben van annyi kurázsi, hogy életlen állóképeket álmodjon mozivászonra. Kiben van annyi vak hit, hogy feltételezze, lehet még közönsége egy, a legszigorúbban vett belső (és nem arcodbamondom, ha meg az nem megy, akkorbeleverem) értelmezésre szánt műnek. Meg hát, valljuk be, szerettem volna lelassulni is kicsit. Feloldódni valamiben, nagyon is ott lenni a pillanatban és nem ezer apró szilánkra hullani, ahogy a mindennapi mókuskerékben.
 
A szikár tényeket tekintve a 68 perces Álomvölgy – Az üresség felfedezése szekciókra tagolt fotók sorozata, zenével kísérve. A felvételek osztrák, szlovén, román illetve hazai erdőkben készültek, utólagos manipuláció nélkül kerültek felhasználásra. A hosszú záridőknek és fényképezőgép berázásának köszönhetően a film nem a manapság mindent elborító tűéles, szinte zavarba ejtően részletes felbontású felvételekkel operál, Vancsó Zoltán képei fényekkel és tónusokkal, leginkább textúrák nélkül festenek. Az Álomvölgy fái elmosódnak, az ég beremeg, az alakok felsejlenek, az egyetlen biztos kapaszkodót csak a film elején, a „Menekülés a létezésbe”című fejezetben kapjuk, amint az alkotóval együtt iszkolunk el a civilizációból, a rengetegbe.
 
És innentől kezdve magunkra maradunk. Ellenállni felesleges, adjuk át magunkat a lustán hömpölygő képfolyamnak, andalodjunk el Tius látványba simuló filmzenéjén. Öt perc sem telik el és tökéletes az agymosás, fogalmam sincs, milyen napszak van vagy milyen életbevágó problémák foglalkoztatnak, alámerülök. Színek vannak, alkonyok, sejtések, árnyak, zajok, lebegés, aranyló fények. Egy gyerekkori kirándulás képe rémlik fel, kb. 10 éves vagyok, napos tisztáson ülök a szüleimmel, fényes fóliába csomagolt „étlapot” szorongatok, arról kérem a szalámis szendvicset. Megrázom a fejem, a vásznon már egy, a bemozdulásnak köszönhetően szinte világító ösvény, zöld, végtelen lombok övezik, hova tart?

Közhelyesnek érzem a gondolatot, de nem engedem el. Fényszőnyeg, felhők, égnek meredező fenyők, foltok mind. A tudat még tiltakozik kicsit, kétségbeesetten kutat további „erdős emlékek” után, hisz arra kellene asszociálnom, nem? De nem jut eszembe semmi, csak egy firenzei, igencsak erdőtlen pillanat: a Ponte Vecchion állok, körbenyaldos a már nyárt ígérő, enyhe szellő, mögöttem egy utcazenész játszik akusztikus gitáron, én meg a sötét vizet bámulom. Kortalan és időtlen pillanat, amiben az „én” megszűnik létezni, beleolvadva valami sokkal teljesebb, tudattal nem értelmezhető egészbe. Hogy aztán ugyanolyan gyorsan illanjon el, keserédes ürességet és mélységes elvágyódást hagyva maga után.
 
Közben a vásznon már fehér a táj, benne emberszerű alakok: apa és anya? Az anya talán a gyerkőcöt húzza szánkón, az apa karácsonyfát cipel? Érzések csak, nem élesedik ki a kép most sem. Kicsit szíven üt a felismerés: én akarom a felsejlő idillt. És ez talán a lényeg Vancsó impresszionista erdejében: a valóság olyan szeletébe húz, amit mindenki csak saját magában lelhet fel, dédelgetve őrzött kincsei vagy éppen falak mögé zárt vágyai közt.

Nem gondolom, hogy lenne értelme az Álomvölgyet, mint fotó- vagy filmművészeti alkotást értékelni, sőt, azt sem gondolom, hogy sikeresen mutatná be az „erdők csendben jelenlévő, láthatatlan lelkét”. (Vélhetőleg, ha hegyvidékről, sivatagról, netán városi forgatagról készül hasonló stílusú fotófilm, az eredmény akkor is ugyanez lenne.) Sokkal inkább érdemes a filmet alcíme, „Az üresség felfedezése” keretében vizsgálni. Az Álomvölgy egy üres vászon, ahol a felkínált fogódzók pont annyira szilárdak, hogy tudatunkban visszarezonáljon minden, amit az „erdőről” mint a természet háborítatlan, élettel teli egységéről érezni és tudni vélünk. Körülölelnek a fények, árnyékok, zöldek-barnák-kékek, nincs félelemérzet, az erdő pedig egy eszközzé válik, ami saját rengetegünk felé fordít. A néptelen tájakon nagyritkán feltűnő alakok is mintha minket szólítanának, hogy lépjünk arra a vakító ösvényre, mely magunkba vezet. „Az üresség felfedezése” így válik belső utazássá, kikapcsolva a külső világot, meditálásra késztetve a nézőt a maga 68 percére. És ez nem kevés.

Az Álomvölgy weboldala: http://www.alomvolgy.info