Főkép A legenda szerint Giotto többek között azzal bizonyította rendkívüli képességeit, hogy egyetlen mozdulattal tökéletes kört festett. A középkori zenében a kör a hármas, tökéletes, isteni lüktetést jelöli. Friedrich Nietzsche az örök visszatérés gondolatával sokkolta a filozófusokat, ám bizonyos értelemben csupán Giambattista Vigo itáliai történésznek az emberiség történetét felemelkedések és visszatérések ciklikus váltakozásaiként értelmező filozófiáját fejlesztette tovább, de nézetei bizonyos értelemben a reinkarnáció eszméjével is rokoníthatók, a mitológiában pedig az uroborosz, a saját farkába harapó kígyó ugyancsak a ciklikusság, az örök körforgás jelképeként ismert. Arról ne is beszéljünk, hogy a modernisták egyik fő törekvése a gyökerekhez, a primitívhez való visszatalálás volt, ami ugyan hirtelenjében csupán egyetlen kört jelent, ám a gondolatban benne rejlik az újrakezdés ígérete is.
 
Miért ne térhetne tehát vissza Kalyber Joe is ugyanoda, ahonnan a kutatás eredetileg elindult? Vagyis a Headstone College-ba, ahol Kal a világjárói, archeológiai, kulináris (na jó, csupán egy klub arculatának felépítésével és népszerűsítésével kapcsolatos) kalandok után ismét régi barátokkal lehet együtt, és újból a tanítás néha megoldhatatlannak tetsző kihívásaival kell megbirkóznia. Ezzel együtt azonban itt merülhet újra el a főiskola könyvtárának számára valódi kincseket rejtő köteteiben, és itt döbbenhet rá, hogy bár karmának talán túlzás lenne nevezni, az életében felbukkanó alakok nem teljességgel véletlenül kerültek a képbe, útjaik nem pusztán a sors szeszélyéből keresztezték egymást.
 
Ám ahhoz, hogy Kal valóban újfent nekidurálhassa magát; ahhoz, hogy ismét helyrebillenjen a belső egyensúlya, és sikerrel szembeszállhasson a múlt lappangó démonaival, először is saját gátlásait és félelmeit kell legyőznie. A mások szemében mindennaposnak tűnő helyzetekben ugyanis felettébb sután, sőt, kifejezetten kacagásra késztetőn viselkedik. Különösen igaz ez a Kalt mindig „felkészületlenül érő” órákra, melyeket a tanítási gyakorlat keretében kell abszolválnia. Közben pedig a fősuli lapjának legagresszívebb riportere üldözi, hogy valamiképp kiszedje belőle a sok tekintetben Indiana Joneséra emlékeztető, kockázatokkal teli utazásainak hiteles történetét.
 
Lényegében képtelenség nem szurkolni azért, hogy Kalyber Joe végül révbe érjen; hogy megtalálja azt, amit (és akit) keres. A mindig farkasfogas fekete-fehér nyakkendőben, kistanárként pedig fekete ingben és nadrágban feszítő, de csak látszólag (vagy gyakran még úgy sem) magabiztos hősünk épp esendőségével és kitartásával érdemli ki az együttérzésünket. És persze azzal, hogy amikor arra van szükség, a legvakmerőbb tettek végrehajtására is képes – amivel persze nem egyszer iszonyatos galibákat okoz önmagának és másoknak is.
 
Pilcz Roland képregény-sorozatát, amely a tervek szerint még nem ér véget ezzel a résszel (én pedig abban is reménykedem, hogy a következő füzettel sem zárul majd le), többek között ezért ennyire könnyű megkedvelni. És persze nem szabad megfeledkezni a varázslatos részletekről sem, mint amilyen a 7. oldalon látható Yoda-poszter, a főiskola parkjában álló szürrealisztikus-futurisztikus szökőkút, vagy a keményebb zenékben való tájékozottságról árulkodó koncertplakát. Ha Tótisz András két éve elolvassa és figyelmesen áttanulmányozza az akkor legújabbnak számító Kalyber Joe-történetet, biztosan nem véti el a Kings of Leon magyarítását. A képregény többek között ilyesmire is jó. Legtöbbünknek azonban színtiszta szórakozás; és a legkisebb mértékben sem probléma, ha az is marad, amíg az Árnyakhoz hasonló történetekkel ismerkedhetünk.