FőképFülszöveg:
Magnus Pym, a középszintű diplomata és a brit hírszerzés embere eltűnt bécsi lakásából. Többen azt sejtik, hogy átállt a szovjetek oldalára, így hamarosan kíméletlen hajtóvadászat indul nemcsak a feltételezett áruló, hanem a köddé vált férj, az odaadó apa és a titkos ügynök ellen. Hamarosan kiderül, hogy Pym élete csupa titkokból áll, amelyekről még a hozzá legközelebb állók is csak részleteket véltek sejteni: felesége, Mary, munkatársa, Jack Brotherhood és tartótisztje, Pavel őrnagy.
Miközben három földrész titkosszolgálatai keresik őt, Pym egy tengerparti szállodában veti papírra élete történetét, amelyet két alak dominált. Egyfelől apja, a zseniális és elkötelezett svindler, a másik pedig egy rejtélyes figura, akivel Svájcban hozta össze a sors- vagy a (bal-, talán a jó) szerencse.
A John le Carré mesterművének tartott regényt, életművének talán legfontosabb darabját méltán tartják nemcsak a kémregények legkiválóbbjának, hanem a kortárs angol próza egyik meghatározó darabjának is.

Részlet a könyvből:
Viharos októberi hajnal volt a kihaltnak tűnő dél-devoni tengerparti városkában; Magnus Pym kikászálódott az ócska taxiból. Kifizette a sofőrt, megvárta, amíg elhajt, aztán elindult, át a templomtéren. A rosszul kivilágított, Viktória korabeli épületegyüttes felé tartott, melynek házai efféle neveket viseltek: „Bel-a-Vista”, „Comodore”, „Eureka”. Pym testfölépítése erőteljes volt és tiszteletet parancsoló. Született képviselő. Eleven tempóban lépdelt, céltudatosan előredöntött felsőtesttel, az angol hivatalos ember hagyományos modorában. Ilyen tartású emberek tűzték ki zászlaikat távoli gyarmatok fölött, ilyenek fedezték föl a nagy folyók forrásait, s ilyenek álltak rendíthetetlenül süllyedő hajók parancsnoki hídján. Pym jó tizenhat órája úton volt már, de nem viselt sem kabátot, sem kalapot. Degeszre tömött fekete hivatali aktatáska volt nála, a másik kezében meg egy zöld Harrods-szatyor. Erős tengeri szél csapkodta városi öltönyét, sós eső vágódott a szemébe, s lába előtt az útra kikicsapódott a tengeri hab. Pym mindezt figyelemre sem méltatta. Elérve egy ház tornácára, ahol „Nincs szabad szobánk” fölirat díszelgett, megnyomta a csengőt, és türelmesen várt. Előbb kigyúlt odabent a lámpa, aztán csörögtek a biztonsági láncok. Közben a templom harangja kongatni kezdte az öt órát. Pym megfordult, és végignézett a téren. A baptista templom esetlen tornya élesen kirajzolódott a száguldó felhők hátterén. Az araukáriafenyők vibráltak a viharos szélben. Elhagyatottan állt a zenepavilon. A buszmegálló. A mellékutcákban sötét árnyak gyűltek csomókba. Pym sorra vette a kapukat.
– Nahát, Mr. Canterbury – szólt élesen egy idős hölgy hangja, és Pym mögött kinyílt az ajtó. – Maga rossz fiú. Már megint az éjszakai vonattal jött haza, nézze meg az ember. Hát miért nem telefonál akkor?
– Üdv, Miss Dubber – felelte Pym. – Hogy tetszik lenni?
– Maga csak sose bánja, hogy vagyok, hogy nem, Mr. Canterbury. Azonnal tessék bejönni. Halálra fázik nekem!
Ám a szélkorbácsolta csúf tér mintha megbűvölte volna Pymet. – Azt hittem, árulják a Sea View-t, Miss D – jegyezte meg, miközben az idős hölgy befelé tuszkolta. – Azt tetszett mondani, hogy Mr. Cook kiköltözött, amikor meghalt a felesége, és a lábát sem akarja betenni oda többé.
– Hát persze hogy nem. Allergiás. Jöjjön, Mr. Canterbury, de ebben a pillanatban. Nehogy lábat töröljön ám. Mindjárt készítek teát.
– Akkor miért van világos a hálószobában? – kérdezte Pym, s passzívan hagyta, hogy fölterelgessék a lépcsőn.
Számtalan zsarnokhoz hasonlóan Miss Dubber is apró termetű volt. Púderezett, féloldalasra görbült öregkisasszony, görbe hátán fölpúposodott a pongyola, és egy kicsit minden féloldalasnak tetszett a közelében.
– Mr. Cook kiadta a felső lakást. Celia Venn vette ki, mert festeni akar. Mondhatom, jellemző magára – kattintott be egy reteszt. – Három hónapra eltűnik, aztán megelenik az éjszaka közepén, és nincs más gondja, mint hogy ég a lámpa egy idegen lakásban. – Újabb retesz csattant. – Maga aztán sosem változik, Mr. Canterbury. Fogalmam sincs, miért is vesződöm magával.
– És ki a csoda az a Celia Venn?
– Dr. Venn lánya, butus. Tengeri kilátás kell neki, mert festeni akar. Na de Mr. Canterbury, hogy képzeli! – csattant föl hirtelen megváltozott hangon.
– Veszi le azt, de azonnal!
Ahogy az utolsó retesz bezárása után tőle telhetően fölegyenesedett, és rászánta magát, hogy némiképpen vonakodó ölelésre tárja a karját, a nála megszokott, összevont szemöldökű rosszallás, amit soha senki nem vett komolyan, hirtelen rémületnek adta át helyét elnyűtt kis arcán.
– Az a förtelmes fekete nyakkendő, Mr. Canterbury! Nem tűröm a halált a házamban, nekem nem hozza be maga se! Ki miatt vette föl?
Pym jóképű férfi volt, némileg kisfiús, mégis tekintélyes. Alig múlt ötvenéves, élete virágjában volt, erőteljes, elszánt, céltudatos ember, olyan környezetben, ahol ezek a dolgok tökéletesen idegennek számítottak. Miss Dubber azonban a legjobban a mosolyát szerette, ezt az elbűvölő mosolyt, mely melegséget és őszinteséget sugárzott, s amitől rögtön jobban érezte magát az ember.
– Csak egy régi kollégám a Whitehalltól, Miss D. Nem sokat mondhatnék róla. Sosem állt közel hozzám.
– Az én koromban minden ismerős közel áll az emberhez, Mr. Canterbury. Hogy hívták?
– Valóban alig ismertem – felelte nyomatékosan Pym, miközben kikötötte, és zsebre vágta a nyakkendőt. – És biztosan nem fogom megmondani a nevét, mert akkor maga nekiáll átkutatni a gyászjelentéseket. Tessék. – Tekintete a vendégkönyvre esett, mely nyitva hevert a hall asztalán a narancssárga fényű éjszakai lámpa alatt: ezt még ő maga szerelte föl a plafonra a legutóbb. – Átutazó vendégek, Miss D? – kérdezte, és átfutotta a listát. – Szökevény szerelmespárok? Álruhás hercegnők? Hát azzal a fiú párocskával mi lett, akik húsvétkor érkeztek?
– Dehogy volt az párocska – szólt rá szigorúan Miss Dubber, miközben a konyha felé bicegett. – Külön szobát vettek ki, esténként meg futballt néztek a tévén. Mit mondott, Mr. Canterbury?
Pedig Pym nem szólt. Közlékenységi rohamai néha telefonbeszélgetésekhez hasonlóan futottak le, amiket valamely belső cenzor megszakít, mielőtt maguktól befejeződhetnének. Visszalapozott a vendégkönyvben, aztán még egyet.
– Nem hinném, hogy volna kedvem továbbra is átutazókat fogadni – szögezte le Miss Dubber a konyhaajtó mögül, ahol éppen a gázgyújtással vesződött. – Van, hogy szól a csengő, én meg csak úgy üldögélek Tobyval, és odaszólok neki, eridj, Toby, nyiss ajtót. Persze hogy nem megy. Teknőccirmos macskáktól nem is várhatjuk el. Hát csak üldögélünk tovább. Várjuk szépen, mikor halljuk meg a távozó lépéseket. – Huncut tekintetet vetett az említett macska felé. – Nem úgy látjuk, Toby barátom, hogy a mi Mr. Canterburynk nagyon lesújtott ma reggel, ugyebár? Ellenkezőleg, határozottan ragyogóak vagyunk máma. Kifejezetten csillogóak. A bundánk úgy ragyog, mint tíz éve utoljára, nemde? Hát nem így néz ki a mi Mr. Canterburynk?
– A macskától persze nem érkezett támogatás, tehát kénytelen volt további szavait a kanárihoz intézni: – Nem mintha azt hinnénk, hogy elárulja, ugye, Dickie? Ha van is valami a dolgok mögött, száz százalék, hogy mi tudjuk meg utoljára. Hát nem? Tubitubi? Tubitubi?
– Olvashatatlan John és Sylvia Wimbledonból – tekintett föl Pym a vendégkönyvből.
– John számítógépeket épít, Sylvia pedig programozó, egyébként is elmennek még máma – duzzogott Miss Dubber. Nem szívesen látta be, hogy létezik még bárki a világon az ő imádott Mr. Canterburyjén kívül. – Nahát, ez meg miféle atrocitás megint! – kiáltott mérgesen. – Sosem fogadom el. Csak vegye szépen vissza!
Ámde Miss Dubber valójában csöppet sem volt mérges, természetesen elfogadta, Pym pedig sosem vette volna vissza – a vastag, fehér és aranyszínből kötött kasmírsálat, mely még mindig az eredeti Harrods-dobozban pihent, a Harrods-selyempapír ölelésében, és ez utóbbi talán még többet jelentett az idős hölgynek, mint az egész ajándék. Miután kiemelte a sálat, előbb gondosan kisimította a papírt, és újra összehajtotta, vigyázva, hogy az eredeti hajtások nyomán haladjon. Aztán visszatette a papírt a dobozba, majd a dobozt arra a polcra helyezte a ruhásszekrényében, ahol csakis legféltettebb kincsei kaptak helyet. Csak mindezek után engedte meg Pymnek, hogy a válla köré terítse a sálat, aztán megölelje, de egy pillanatig sem szűnt meg közben korholni kedvencét a költekezésért.
Pym megteázott Miss Dubber kedvéért, és igyekezett békítgetni; evett egy kis házi kekszet és az egekbe dicsérte, bár Miss Dubber erősködött, hogy odaégett. Pym megígérte, hogy meg fogja javítani a mosogató dugóját, és kidugítja a szemétledobót, valamint megnézi az első emeleti víztartályt is, ha már itt tart. Könnyedén, rendkívül figyelmesen csevegett, és csak úgy sugárzott róla a derű, amire az idős hölgy hamiskásan megjegyzést is tett. Odáig elment, amit soha életében nem tett még: ölébe vette és simogatta Tobyt, bár a macska semmi jelét nem adta, hogy ez jólesne neki. Meghallgatta a legfrissebb híreket Miss Dubber vénséges Al nénikéjéről, noha egyébként Al néni említése is elég volt, hogy sietve ágyba meneküljön. Szokása szerint kikérdezte Miss Dubbert a távozása óta bekövetkezett fontosabb helyi eseményekről, és elismerően hallgatta meg a végtelen panaszlistát. És miközben kedélyes bólogatással hajtotta tovább az idős hölgy beszélőkéjét, hol minden ok nélkül elmosolyodott, hol meg mintha álmosság rohanta volna meg, a markába ásítgatott titkon. Végül váratlanul határozott mozdulattal letette a csészéjét, akárha legalábbis vonatot kellene elérnie.
– Ezúttal rendes ideig maradnék, ha nem baj, Miss D. Komoly adagot kell majd megírnom.
– De hisz mindig ezt mondja. A múltkor is azzal jött, hogy most aztán örökkévalóságig marad. Aztán egyszer csak kapja magát, és irány a Whitehall, még a lágy tojását sem várja meg.
– Most talán két hétig is maradhatok. Szabadságot kértem, hogy békében dolgozhassam.
Miss Dubber tettetett rémülettel kiáltotta: – Na de mi lesz akkor a hazából? Hogy érezzük magunkat biztonságban Tobyval, ha nem Mr. Canterbury áll a kormánykeréknél?
– Akkor hát mik a tervei, Miss Dubber? – kérdezte elbűvölően Pym, és már nyúlt is az aktatáskájáért. A mozdulatból, ahogy fölemelte, arra lehetett következtetni, hogy ólomnehéz.
– Terveim? – álmélkodott Miss Dubber, meghökkenésében csodaszép mosollyal. – Majd éppen terveket kovácsolok az én koromban! Ráhagyom inkább Istenre. Jobban ért hozzá, nem igaz, Toby? És megbízhatóbb is.– Na és az a hajókázás, amiről mindig beszél? Ideje már, hogy kényeztesse magát egy kicsit, Miss Dubber!
– Ne butáskodjon már. Régen volt az. Nem vágyom már rá.
– Pedig állom.
– Tudom én azt, egyem a szívét.
– A szervezést is átveszem, ha gondolja. Telefonálok maga helyett, vagy együtt mehetünk az utazási irodához. Ami azt illeti, már ki is néztem egyet magának. Az Orient Explorer egy hét múlva indul Southamptonból. És van szabad helyük, mert valaki lemondta az utat. Megkérdeztem.
– Meg akar szabadulni tőlem, Mr. Canterbury?
Pymnek nem sikerült rögtön nevetnie. – Ahhoz az Isten sem volna elég, Miss D – felelte.
Miss Dubber a hallból nézte, ahogy fölszaladt a szűk lépcsőn, és csodálta, milyen könnyedén szökdécsel azzal a nehéz táskával. Fontos, magas szintű konferenciára készül, gondolta. Igen súlyosra. Fülelte Mr. Canterbury lépteit végig a folyosón a nyolcas szobához, amelyet régóta bérelt. Ez volt a leghosszabb bérlet Miss Dubber egész, hosszú panziósi karrierje során. Nem viselte meg a veszteség, gondolta Miss Dubber megkönnyebbülten, ahogy hallotta, hogy nyitja az ajtót, majd puhán becsukja maga után. Csak valami régi kollega a minisztériumból, nem közeli barát. Azt akarta, hogy semmi se bántsa vagy zavarja az életben Mr. Canterburyt. Csak maradjon az a hamisítatlan, tökéletes úriember, aki évekkel ezelőtt megjelent a küszöbén, és kijelentette, hogy menedéket keres, ahol nincsen telefon. Igaz, Miss Dubbernek volt egy hibátlanul működő készüléke a konyhában. Mr. Canterbury azóta is szabályosan előre fizetett félévenként, kizárólag készpénzben, nyugta nélkül. És fölépíttette Miss Dubbernek azt a kis kőfalat a kerti ösvény mellett. Egyetlen délután alatt rakatta föl, születésnapi meglepetésként. Ki tudja, mivel kényszerítette rá a kőműveseket. A márciusi vihar után meg éppenséggel saját kezűleg rakta vissza a lezuhant tetőcserepeket. Rendszeresen
küldött virágot, gyümölcsöt és csokoládét, továbbá szuveníreket hozott a legmegdöbbentőbb egzotikus helyekről, bár sosem árulta el, mit is keresett ott. A reggelikészítésnél is segédkezett, ha túl sok volt az átutazó vendég, és türelmesen meghallgatta Miss Dubber beszámolóit az unokaöccséről, akinek mindig hatalmas tervei voltak a meggazdagodásra, csakhogy sosem vált be egyik sem. A legutóbb bingószalont akart nyitni Exeterben, de az egész tőke ráment a hiteltartozására. Mr. Canterbury sosem fogadott vendégeket, postája sem érkezett, hangszeren sem játszott, csak a rádiót szokta hallgatni idegen nyelveken, telefonálni is csak a helyi kereskedőkkel telefonált. És soha nem árult el semmit Miss Dubbernek azon túl, hogy Londonban él, a Whitehallban dolgozik, rengeteget utazik, és Canterburynek hívják, mint a várost. Gyerekek, feleségek, szülők, szeretők – nem volt a világon egyetlen lélek, akit a magáénak mondhatott volna, Miss Dubberen kívül.
– Attól, amit tudunk róla, akár lovaggá is üthették – magyarázta Miss Dubber Tobynak, amint kettesben maradtak, és az idős hölgy az orrához emelte a sálat, hogy beszívja az illatát. – Kinevezhetnék miniszterelnöknek is, és csak a tévéből tudnánk meg.
Miss Dubber fülét igen halk énekhang ütötte meg, alig hallatszott a szél zúgásában. Kellemes férfihang volt, ha nem is éppen zengő. Előbb azt gondolta, a „Greensleevest” hallja a kertből, aztán, hogy a „Jerusalemet” a térről, s már-már az ablakhoz lépett, hogy kikiáltson. Csak aztán jött rá, hogy Mr. Canterbury dúdol odafönt, és nagyon meghökkent. Nyitotta az ajtót, hogy rászóljon, de megtorpant, hogy hallgassa. Az énekszó erre magától abbamaradt. Na, most ő hallgatja, mit csinálok én, gondolta elégedetten Miss Dubber, és elmosolyodott. Ez aztán jellemző Mr. Canterburyre.

A Kiadó engedélyével.