Főkép Nehéz megmondani, hogy merre megy, merre mehet tovább a hagyományos heavy metal. Miután gyakorlatilag minden témát lefedtek, minden lehetséges hangszerelési és motivikus ötletet kipróbáltak már, úgy tűnik, hogy a különféle fúziók (mindenekelőtt a filmzenék szimfonikus fenségessége és a zúzás keverése), valamint – talán kisebb mértékben, de a mainstreamre mindenképp kevésbé érzékelhető hatást gyakorolva – az extrém és experimentális műfajok kultiválása mellett a gyökerekhez való visszatérés az egyik járható út. Minden jel szerint szintén ezt az utat választotta a kemény riffeket és a technikás szólókat sokszor kifejezetten himnikus, ám minden esetben könnyen befogadható énekdallamokkal vegyítő Dokken.
 
A végeredmény parányit felemás, mivel ugyan az egész albumot a – tényleg csak kisebb – ingadozásoktól eltekintve egyenletesen magas színvonal jellemzi, egyetlen egy sem akad a számok között, amelyet valóban feledhetetlennek mondanék. Némiképp a kis mesterek teljesítményeire emlékeztet ez, akiknek műveit bármikor szívesen és élvezettel hallgatjuk, hatásukat tekintve a darabok mégsem vetekedhetnek egy Vivaldi-concertóval vagy Mozart-szimfóniával. Ugyanakkor az is közrejátszhat abban, hogy így értékelemen a nagylemezt, hogy mostanra sokakkal egyetemben én is telítődtem a többnyire évenként-kétévente új nagylemezzel jelentkező metalos csapatok sokszor valóban teljesen egy kaptafára készült produkcióival, ezért a kiemelkedőbb vagy viszonylag jobban sikerült anyagokat is kritikusabban hallgatom.
 
Azt persze nem mondanám, hogy az album első száma, az „Empire” nem fogott meg már az első meghallgatáskor is. A dal mind sodró tempójú főtémájával, mind eltalált énekdallamával, mind a nagyszerű gitárszólóval azonnal belefészkeli magát az ember szívébe. Ám kizárólag a szívébe, nem pedig a fülébe, hiszen többszöri meghallgatás után sem tudom felidézni a motívumokat. Ennek épp ellentéte a rögtön erre következő címadó szerzemény, a „Broken Bones”, ahol a kísérletezőnek szánt félakusztikus gitártéma kifejezetten sutának hat, és csak a bekeményítés utáni dallamok mentik meg a számot. Idővel aztán ez is hozzánő az emberhez, és tartósabb ismerkedés után egészen sok értéket fel lehet fedezni benne, ennek ellenére sosem fog a nagy kedvenceim közé tartozni.



Mintha az album egészére pontosan ugyanez a periodikus váltakozás lenne a legjellemzőbb. Minden számban akadnak kifejezetten tökéletes pillanatok, és kevésbé eltalált momentumok, de mintha minden másodikban inkább az utóbbiak kerülnének túlsúlyba. A „Best of Me” például zseniális refrénje miatt említhető, ezenkívül a szóló sem tartozik a kutyaütő próbálkozások közé, a „Waterfall” alaphangulatát pedig a húzós, kissé délies téma adja meg, emellett izgalmas ritmikai váltások is színesítik a dalt. Ezzel szemben a „Blind” sokkal laposabb, szinte kitöltő szerepet kap csupán, a „Victim of the Crime” pedig meglehetősen sablonos a maga keleties, arabos motívumaival, még ha fel is fedezhetünk benne egészen ügyes akkordváltásokat is, és a gitárszólók úgyszintén abszolút gyönyörűségesek.
 
És ez a váltakozó tendencia a későbbiekben is megmarad. Így nem csoda, hogy az egyik kedvencem az albumról az engem valamiért a Uriah Heepre emlékeztető „Burning Tears”, ami annak ellenére kifejezetten nagyszerű, hogy nincs benne se viharos vágtatás, se karcos gitár, se utánozhatatlan virtuozitás – egyszerűen csak egy tökéletesen eltalált, érzelmes, de még véletlenül sem érzelgős szerzemény. A „For the Last Time”-ot a spanyolos felütés teszi izgalmassá, de a gitár mindvégig meghatározó szerepet játszik benne, és a gazdag vokállal díszített énekdallam is egészen pazar. A „Tonight” ismét keleties témát használ, ezúttal azonban Don Dokkennek és Jon Levinnek sikerül úgy elkapnia a tempót, és úgy egymáshoz kapcsolnia a harmóniákat, hogy egyetlen pillanatra se kelljen unatkoznunk, a gitárszóló pedig újfent fenomenálisra sikerült, egyszóval a befejezés sem a kielégítetlenség érzetével hagy minket magunkra.
 
Nem csalódás, de nem is reveláció a Dokken új nagylemeze. A mesterségbeli tudás és az invenció megkérdőjelezhetetlen, mégsem az a nagy dobás, mint némelyik korszakos album volt akár tőlük, akár másoktól. Nem hiányoznak a nagylemezről a kétségkívül nagyszerű produktumok, a vitathatatlanul színvonalas, ám eredetiség terén mégiscsak visszafogottabbnak érezhető számok azonban valamelyest mérsékelik a lelkesedésemet. Még egy hasonlattal élve, olyan válogatottra emlékeztet a Dokken új albuma, akik mindig kvalifikálják magukat a nagy nemzetközi megmérettetéseken, a döntőbe mégsem sikerül bekerülniük. Ám a foci Európa- és világbajságokon jó ideje én is Angliának szurkolok.
 
Előadók:
Don Dokken – ének
Mick Brown – dob
Jon Levin – gitár
Sean McNabb – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Empire
2. Broken Bones
3. Best of Me
4. Blind
5. Waterfall
6. Victim of the Crime
7. Burning Tears
8. Today
9. For the Last Time
10. Fade Away
11. Tonight
 
Diszkográfia:
Breaking The Chains (1981)
Tooth And Nail (1984)
Under Lock And Key (1985)
Back For The Attack (1987)
Dysfunctional (1995)
Shadowlife (1997)
Erase The Slate (1999)
Long Way Home (2002)
Hell To Pay (2004)
Lightning Strikes Again (2008)
Broken Bones (2012)