Főkép A filmek között rendkívül ritka az olyan sci-fi, amely a kellően érdekes alaptörténetet meggyőző realizmussal, a lehető legnagyobb mértékben a tudomány szilárd talaján állva bontja ki. Úgy is mondhatnánk, hogy hard science fictiont legfeljebb elvétve látni a moziban (vagy videón/DVD-n/BluRayen), és jó eséllyel akkor is lassú folyású, az idegen civilizációkból és lényekből minimálisat mutató alkotásokra számíthatunk. Nem tartozik tehát ide például a Star Wars űroperája, vagy a nem kis mértékben kalandfilmekre, a felfedezőkről szóló történetekre hajazó Star Trek sorozat, ahogy például az Avatar sem. A tudományos fantasztikus filmek „keménységi” versenyének dobogójára véleményem szerint a 2001: Űrodüsszeia és az Alien – A nyolcadik utas: a halál mellett egyértelműen a tudósként és népszerű tudományos művek szerzőjeként ismert Carl Sagan regénye alapján készült Kapcsolat kaphat helyet.
 
A cselekmény első ránézésre viszonylag egyszerű. A félárva Eleanor Arrowayt (akit érett nőként Jodie Foster, kislányként Jena Malone alakít) édesapja kis korától fogva tudományos gondolkodásra és a csillagászat szeretetére neveli, ám annak súlyos betegsége miatt Ellie hamar teljesen magára marad. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy ígéretes tehetségű tudós váljon belőle, aki a SETI programjának keretében a földön kívüli intelligencia kutatásának szenteli életét. Ám a véletlen úgy hozza, hogy a kizárólag a tapasztalati és abból levezethető bizonyítékokban hinni képes kutató összetalálkozik a jóképű Palmer Joss-szal (Matthew McConaughey), akiről kiderül, hogy a vallás afféle modern keresztes lovagjaként vele pontosan ellentétes nézeteket vall a világmindenségről. Tökéletes kiinduló helyzet ez egy romantikus komédia kibontakozásához, ahol az eleinte áthidalhatatlan ellentétről kiderül, hogy az csupán látszólagos, és a szerelmesek végül mégis egymásra találnak. Voltaképp pontosan kettejük kapcsolatának dinamikája az egyik olyan elem, amely folyamatosan fenn képes tartani a feszültséget a cselekményvezetésben, és ez teszi a „közönséges halandók” számára is fogyaszthatóvá a történetet.
 
A második réteget a tudományos világ könyörtelen presztízsharca alkotja. Ellie-nek ugyanis David Drumlinnal, a politikában magas pozíciót kiharcolt tudományos tanácsadóval kell, úgymond, megküzdenie az érvényesülésért, aki egyrészt praktikus megfontolásokból (voltaképp önérdekből) a gyakorlati tudomány mellett teszi le voksát az alapkutatások helyett, másrészt a projektekért felelős szakemberként gátlástalanul magának tulajdonítja beosztottjai sikereit, legalábbis abban a szerepben tetszeleg, mintha tényleges köze lenne a felfedezésekhez és a teamek eredményeihez. Márpedig Ellie az emberiség történetének egyik legnagyobb felfedezését teszi: egy idegen civilizáció jeleit észleli, és hamarosan kiderül, hogy az üzenet egy különös szerkezet megépítéséhez szükséges tervrajzokat tartalmaz. Ám a vélhetőleg a messzi csillagokba repítő űrkomp csupán egyetlen utast vihet magával, ezért megkezdődik a harc a privilégiumért, hogy ki lehessen az emberiség követe, ki képviselheti ezt a sokszínű planétát a vélhetően térben és időben is távoli találkozón.
 
És itt, a kapcsolatfelvételt illető kérdések tisztázásakor, a sokkoló felfedezések nyilvánosságra hozatalakor lépünk be a harmadik szintbe, amely a politikai manipulációk gusztustalan világába vezet. Felesleges összeesküvés-elméletekben hinnünk ahhoz, hogy tudjuk, mennyi mindent eltussolnak, torzítva közölnek a „néppel” a politikusok, milyen mértékben képtelenek megemészteni vagy közvetíteni az igazságot. Számukra sokkal inkább elfogadható egy kegyes hazugság, mint egy kellemetlen tény, és – demokratikus eljárásokat színlelve – a ködös ideológiákat a nyers, empirikusan igazolható, ugyanakkor sokakat kínosan érintő tények fölé helyezik. (Gondoljunk csak az amerikai jobboldal által többnyire támogatott kreacionisták ostobaságaira, ahogy ez a filmben is megjelenik.)
 
Adott tehát a hármas konfliktus és az adott körülmények között egyetlen megoldásként maradt szabad piaci kapitalizmus (Ellie fő támogatója ugyanis egy multinacionális megavállalat tulajdonosa, a John Hurt által megszemélyesített S. R. Hadden). Robert Zemeckis rendező tökéletes érzékkel keveri a drámai jeleneteket az információs túlterhelést sugalló többcsatornás televíziós bevágásokkal, és erre rímel az antennakomplexumhoz megtett út is a különféle támogató és elutasító csoportok között. Még ennél is izgalmasabb összecsengésre figyelhetünk fel a távoli civilizáció utasításai alapján összeállított szerkezet formáját látva, amely mintha Ezékiel próféta könyvéből az Úr dicsőségének megjelenését leró passzust keltené életre, hiszen a legtöbbet idézett szakasz (1:16) Károli Gáspár fordításában így hangzik: „A kerekek mintha tariskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszanának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna”. Itt egyértelműen találkozik a tiszta tudomány a hittel, és nem nehéz kitalálni, mit vetít előre a filmben szándékosan ki nem hangsúlyozott egybeesés.
 
Az egyetlen nehezen védhető megoldás az idegenekkel való találkozás giccsessége, de ha nem horrorról van szó, meglehetősen problémás „csöpögésmentesen” ábrázolni egy ilyen kapcsolat megvalósulását, ezért nem is kárhoztathatom különösebben Zemeckist. Összehasonlíthatatlanul fontosabb, hogy sikerült olyan filmet készítenie, amely még tizenöt év után sem veszített frissességéből, tudományossága megkérdőjelezhetetlen, ráadásul a szerelmi szál miatt a sci-fiért nem kifejezetten rajongók számára is fogyasztható. És valahányszor újra megnézem a Kapcsolatot (mivel valóban megunhatatlan, és nem lövi el az összes patronját rögtön az első megismerkedés után), eszembe jut Carl Sagan utolsó üzenete, miszerint minden bizonnyal mégiscsak egyedül vagyunk a megismerhető világmindenségben, ezért érdemes megbecsülni önmagunkat, ezt a megismételhetetlen csodát, amit emberi civilizációnak hívnak.