Sophie Hannah: Idegen arcocska
Írta: Turán Beatrix | 2012. 09. 27.
Sophie Hannah feszült, rendkívül baljós hangulatú regényének főszereplője az ifjú anyuka, Alice. A nő még csak néhány héttel van túl egy nehéz szülésen, és még csak most tanulja élvezni az anyaságot – de a boldogsága nem tart sokáig. Egy napon ugyanis arra tér haza egy rövidke távollét után, hogy a ház ajtaja nyitva áll, a férje, akinek a gyerekre kellett volna vigyáznia, békésen alszik, a kiságyban pedig a saját lánya helyett egy idegen baba fekszik.
A kisbaba pontosan úgy néz ki, mint Alice saját gyereke, és különben is: kinek lett volna oka arra, hogy kicseréljen két csecsemőt? De Alice mégis biztos benne, hogy a kislány nem az övé és követeli, hogy a rendőrség indítson nyomozást az ügyben. Csakhogy a nőnek nem olyan könnyű bárkit is meggyőznie a maga igazáról: a férje, aki korábban maga volt a kedvesség és jólneveltség, azt gondolja, hogy a nő megőrült, és ahelyett, hogy melléállna, ellene fordul és kegyetlen pszichológiai játszmákba kezd, amelyekkel eléri, hogy a felesége egyre zavartabbnak és beszámíthatatlanabbnak tűnjön mások előtt; a nő irányításmániás, mindig mindent jobban tudó anyósa nem tudja eldönteni, hogy a saját fiának vagy Alice-nek higgyen-e; az ügyre ráállított rendőrt, az okos és ábrándozó Simont pedig szintén elbizonytalanítja a nő kiegyensúlyozottnak éppen nem nevezhető viselkedése, annak ellenére is, hogy őszintén szeretne hinni neki és bízni benne. És ennyi (akár ellenséges, akár jóindulatú) kételkedőtől körülvéve egy idő után talán már maga Alice sem tudja, hogy bízhat-e önmagában.
Sophie Hannah remekül fenntartja a feszültséget, és folyamatosan kételyeket és kérdéseket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történt. Ezt részben a könyv elbeszélésmódjával éri el: a cselekmény két, egymást váltogató szálon fut, az egyik szálon Alice meséli a történetet, egyes szám első személyben, jelen időben; a körülbelül egy héttel később játszódó másik szálon pedig a rendőrségi nyomozást követhetjük Simon szemszögéből, viszont egyes szám harmadik személyben és múlt időben elmesélve. Talán ezeknek a fejezeteknek a múlt idejű elbeszélésmódja okozta, hogy olvasás közben végig azt éreztem, valami rettenetes, megváltoztathatatlan történt Alice-szel ebben az egy hétben, és szinte képtelen voltam letenni a könyvet, amíg ki nem derült, mi is történt valójában. Az elbeszélésmód tehát meglehetősen különös, és nagyban hozzájárul a könyv hatásához (bár az is igaz, hogy számomra helyenként zavaró volt az oda-vissza ugrálás az idősíkok, az E/1 és az E/3, illetve a jelen és múlt idejű szövegrészek között).
A feszült és bizalmatlan légkört egyébként a szereplők személyisége és viselkedése, illetve a történet fő helyszíne is fokozza. Ami a szereplőket illeti, Alice férje, David különösen félelmetes – hátborzongató figyelni, miként lesz a korábban mindig gyengédnek, szeretőnek tűnő jófiúból kegyetlen, a valóságot kénye-kedve szerint manipuláló alak. És nem véletlenül használtam a „tűnő” szót: David talán soha nem is volt kedves ember, csak Alice hitte annak, hiszen szerelmes volt bele. David gyengédből fenyegetővé válása pedig számos ijesztő kérdést vet fel, amelyekkel Alice-nek is szembe kell néznie: mit tudhatunk egy másik emberről? mi a valóság? hihetünk-e a benyomásainknak, vagy muszáj folyamatos bizonytalanságban élni, attól tartva, hogy mások átvernek vagy manipulálnak?
Ami pedig a helyszíneket illeti: Alice és David otthona, egy minden lakott településtől távol eső hatalmas ház, amelyet David anyjával osztanak meg, engem erősen emlékeztetett a Manderley-kastélyra Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című könyvéből – ez is hasonlóan fenyegető hely, amelyben kiismerhetetlen (de nem természetfeletti, hanem emberi) erők működnek. Ez a különös, gonosz helyszín sokat hozzátesz a könyv hangulatához. S ahogy a helyszínben, magában a cselekményben sincs semmi természetfeletti vagy misztikus: a szereplők viselkedése, bármennyire bizarr vagy embertelen is, ésszel felfogható, és az írónő szerencsére számomra hihető befejezést kerekített a nyomozásnak, ami mindenesetre elgondolkodtatja az olvasót arról, hogy ki vert át és ki manipulált kicsodát az egész történet során, és hogy ki az igazi áldozat. Már csak a válasz kedvéért is érdemes elolvasni ezt az izgalmas, valóban letehetetlen thrillert.
A kisbaba pontosan úgy néz ki, mint Alice saját gyereke, és különben is: kinek lett volna oka arra, hogy kicseréljen két csecsemőt? De Alice mégis biztos benne, hogy a kislány nem az övé és követeli, hogy a rendőrség indítson nyomozást az ügyben. Csakhogy a nőnek nem olyan könnyű bárkit is meggyőznie a maga igazáról: a férje, aki korábban maga volt a kedvesség és jólneveltség, azt gondolja, hogy a nő megőrült, és ahelyett, hogy melléállna, ellene fordul és kegyetlen pszichológiai játszmákba kezd, amelyekkel eléri, hogy a felesége egyre zavartabbnak és beszámíthatatlanabbnak tűnjön mások előtt; a nő irányításmániás, mindig mindent jobban tudó anyósa nem tudja eldönteni, hogy a saját fiának vagy Alice-nek higgyen-e; az ügyre ráállított rendőrt, az okos és ábrándozó Simont pedig szintén elbizonytalanítja a nő kiegyensúlyozottnak éppen nem nevezhető viselkedése, annak ellenére is, hogy őszintén szeretne hinni neki és bízni benne. És ennyi (akár ellenséges, akár jóindulatú) kételkedőtől körülvéve egy idő után talán már maga Alice sem tudja, hogy bízhat-e önmagában.
Sophie Hannah remekül fenntartja a feszültséget, és folyamatosan kételyeket és kérdéseket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történt. Ezt részben a könyv elbeszélésmódjával éri el: a cselekmény két, egymást váltogató szálon fut, az egyik szálon Alice meséli a történetet, egyes szám első személyben, jelen időben; a körülbelül egy héttel később játszódó másik szálon pedig a rendőrségi nyomozást követhetjük Simon szemszögéből, viszont egyes szám harmadik személyben és múlt időben elmesélve. Talán ezeknek a fejezeteknek a múlt idejű elbeszélésmódja okozta, hogy olvasás közben végig azt éreztem, valami rettenetes, megváltoztathatatlan történt Alice-szel ebben az egy hétben, és szinte képtelen voltam letenni a könyvet, amíg ki nem derült, mi is történt valójában. Az elbeszélésmód tehát meglehetősen különös, és nagyban hozzájárul a könyv hatásához (bár az is igaz, hogy számomra helyenként zavaró volt az oda-vissza ugrálás az idősíkok, az E/1 és az E/3, illetve a jelen és múlt idejű szövegrészek között).
A feszült és bizalmatlan légkört egyébként a szereplők személyisége és viselkedése, illetve a történet fő helyszíne is fokozza. Ami a szereplőket illeti, Alice férje, David különösen félelmetes – hátborzongató figyelni, miként lesz a korábban mindig gyengédnek, szeretőnek tűnő jófiúból kegyetlen, a valóságot kénye-kedve szerint manipuláló alak. És nem véletlenül használtam a „tűnő” szót: David talán soha nem is volt kedves ember, csak Alice hitte annak, hiszen szerelmes volt bele. David gyengédből fenyegetővé válása pedig számos ijesztő kérdést vet fel, amelyekkel Alice-nek is szembe kell néznie: mit tudhatunk egy másik emberről? mi a valóság? hihetünk-e a benyomásainknak, vagy muszáj folyamatos bizonytalanságban élni, attól tartva, hogy mások átvernek vagy manipulálnak?
Ami pedig a helyszíneket illeti: Alice és David otthona, egy minden lakott településtől távol eső hatalmas ház, amelyet David anyjával osztanak meg, engem erősen emlékeztetett a Manderley-kastélyra Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című könyvéből – ez is hasonlóan fenyegető hely, amelyben kiismerhetetlen (de nem természetfeletti, hanem emberi) erők működnek. Ez a különös, gonosz helyszín sokat hozzátesz a könyv hangulatához. S ahogy a helyszínben, magában a cselekményben sincs semmi természetfeletti vagy misztikus: a szereplők viselkedése, bármennyire bizarr vagy embertelen is, ésszel felfogható, és az írónő szerencsére számomra hihető befejezést kerekített a nyomozásnak, ami mindenesetre elgondolkodtatja az olvasót arról, hogy ki vert át és ki manipulált kicsodát az egész történet során, és hogy ki az igazi áldozat. Már csak a válasz kedvéért is érdemes elolvasni ezt az izgalmas, valóban letehetetlen thrillert.