FőképFülszöveg:
A lázadók győzelmet arattak. Az uralkodó és Darth Vader halott. Megkezdődött az Új Köztársaság megteremtése, de a béke korszaka még nem köszöntött be. Birodalmi főtisztek és kormányzók próbálják visszaszerezni mindazt, amit elvesztettek, kalózok fosztogatják az csillaghajókat, űrállomásokat és felszíni településeket. Ráadásul feltűnik egy ismeretlen hadúr, aki rendkívül hatékonyan igyekszik kiterjeszteni a hatalmát.
 
Luke Skywalker és társai elhatározzák, hogy lecsapnak az ellenség legfontosabb bázisára a Mindoron, mielőtt túl késő lenne. Azonban nem is sejtik, hogy ezzel a titokzatos Shadowspawn Nagyúr kezére játszanak. A rejtélyes erőknek parancsoló férfi a háború utolsó időszakában a Peremvidéken rejtőzött, de most visszatért, hogy flottája és  rohamosztagosai segítségével meghódítsa az egész Galaxist.

Részlet a regényből:
Első fejezet
A Corellian Queen legenda volt: a legpompásabb luxus utasszállító, amely valaha szántotta az űr útjait, egy csillagközi kéjpalota, amelyen csakis a Galaxis elitjének csúcsa utazhatott, azok, akiknek gazdagságát leírni sem lehet. Az a hír járta, hogy a legkevésbé exkluzív bárjában egyetlen koktél annyiba került, mint egy közepes méretű csillaghajó, míg egyetlen adag étel annyi kreditbe, amennyiből nem csupán a hajót lehetett megvenni, de az űrkikötőt is, amelyben állomásozott, és még a gyárat is, amelyben épült. A Corellian Queenre senki sem válthatott jegyet csak úgy, a puszta vagyon nem volt elég. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen egy szélsőséges szórakozási lehetőségekkel, őrült gyönyörökkel teli kéjutazáson, bizonyítania kellett, hogy a származása, az ízlése és a viselkedése megfelel az elvárásoknak. Mindezek révén a Corellian Queen a valaha létezett legkívánatosabb terrorista célponttá vált – mert ki mást lenne jobban terrorizálni, mint az elitek elitjét, az urak urait, a nagyok közül a legnagyobbakat?
Így aztán, amikor – állítólag – egy gátlástalan utazásszervező a Nebula Line társaság soraiból nagy titokban eladásra kínálta a Corellian Queen következő útjának útvonaltervét néhány kiválasztott bűnbandának, komoly érdeklődést váltott ki a Kindlabethiától a Nar Shaddáig.
Két szilárd tény azonban rejtve maradt a győztes ajánlattevő előtt. Először is az, hogy ez az állítólagos gátlástalan utazásszervező nem volt sem gátlástalan, sem pedig utazásszervező. Az Új Köztársaság titkosszolgálatának egy tapasztalt és leleményes ügynöke szellőztette meg az információkat. A második szilárd tény pedig az volt, hogy az igazi Corellian Queen mindvégig titkos kikötőjében állomásozott ebben az évadban. Ami helyette útnak indult, az egy üres, egyszer használatos héj volt, amelyet arra terveztek és építettek, hogy magába fogadjon és elrejtsen egy vadászosztagot. Az álcázott hordozóban utazó gépeket pedig – ahogyan az már az effajta műveleteknél lenni szokott – a Zsivány-osztag elsőrangú pilótái vezették.

Körülbelül abban a pillanatban, amikor R4-G7 megszólaltatta a közelségi riasztást a gépének műszerfalán, és a szélvédőkijelzőn megjelent hat TIE Defender fénylő szimbóluma, Derek „Hobbie” Klivian hadnagy, korábban a Szövetség a Galaxis Szabadságának Visszaállításáért nevű szervezet, utóbb az Új Köztársaság vadászpilótája, gyanítani kezdte, hogy Antilles parancsnok zseniális terve talán nem is annyira zseniális, sőt, finoman fogalmazva kicsit sem az. A sistergős káromkodást nem számítva annyit mondott:
– Wedge? Ez a terv baromság. Hallod? Baromság az egészúúú…!
Az „úúú”-t egy többszörös lézertalálat váltotta ki belőle, amely megsemmisítette a jobb alsó lövegét, és a hozzá tartozó vízszintes vezérsík java részét. A vadásza bukdácsolni kezdett, mire mindkét kezével megragadta a botkormányt, és mindkét lábával a helyzettartó fúvókák pedáljait taposta. Majdnem sikerült visszanyernie az uralmát az X-szárnyú felett, amikor a legközelebbi üldözői gyorsan felfúvódó tűzgömbbé változtak. A kettős lökéshullám a lehető legrosszabb pillanatban érte utol, és megpörgette a hajóját, amely így a kereszttengelye mentén forogva repült a szemből közeledő Defender-raj felé – hol orral, hol tattal előre, aztán megint az orr, megint a tat, és így tovább.
Az adóvevője megreccsent, majd Wedge Antilles vadásza húzott el mellette, elég közel ahhoz, hogy láthassa: a parancsnok szélesen vigyorog.
– Látja, hadnagy, ez egy rendkívül rossz terv – jelentette ki Wedge.
– Sejtettem, hogy viccesnek fogod találni – mérgelődött Hobbie.
– Hát, ha ő nem is – kotyogott közbe a kísérője –, én biztosan.
– Ha majd kíváncsi leszek a véleményedre, Janson – vágott vissza Hobbie –, szétporlasztom a gépedet, és kikeresem a roncsok közül.
A sebesen örvénylő csillagok látványa miatt felfordult a gyomra, és fennállt a veszély, hogy viszontlátja a reggelire elfogyasztott füstölt terrafin bélszínt. A kormánnyal elszántan küzdve sikerült lassítania a forgást, és az orr egy-egy pillanatra a négy üldözőjére szegeződött. Vakító fényű, vörös energianyalábok villantak elő három megmaradt ágyújából, és a Defenderek alakzata széthasadt, akár egy túlérett snekgyümölcs.
Hobbie csak az egyiket semmisítette meg a lövegeivel, de az a két közelségi gyújtóval szerelt nyíltorpedó, amelyeket a tüzelés pillanatában gondosan elindított, hosszú, széttartó ívek mentén száguldott az ellenséges vadászok felé. A lövedékek a pályájukat szempillantás alatt befutva látványosan felrobbantak, és a detonációk úgy tépték darabokra a három megmaradt Defendert, akár a rothadt tojásokat.
– Na, ez már tetszett – jelentette ki Hobbie, és tovább küzdött, hogy stabilizálja megnyomorított X-szárnyúját. – Íme egy kitűnő szemgolyó szufflé!
– Jobb lesz, ha vigyázol, Hobbie – intette őt a kísérője. – Ha így folytatod, a végén még azt hiszik rólad, hogy képes vagy elvezetni azt a roncsot.
– Beszállsz végre a játékba, Janson? – recsegte Hobbie. – Vagy meghúzod magad a hátam mögött, és sunnyogsz, amíg én elvégzem a melót?
– Még nem döntöttem el – felelte Janson, aztán a gépe váratlanul előbukkant a semmiből, és áthúzott Hobbie felett. – Talán besegítek. Mondjuk, kilövök pár torpedót.
A következő pillanatban ragyogó, kék csillagok röppentek ki Janson kivetőcsöveiből, és elszáguldottak a közeledő Defenderek felé.
– Ööö… Wes, figyelj csak! – dünnyögte aggodalmasan Hobbie.
– Azok ott nyíltorpedók?
– Persze. Miért kérded?
– Azt észrevetted már, hogy van egy kis gondom a manőverezéssel?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Janson, és a hangja arról árulkodott, hogy valóban összezavarodott. Aztán, miután felfigyelt arra, hogy Hobbie gépe továbbra is gyakorlatilag irányíthatatlanul repül a torpedók célpontjai felé, felnyögött:
– Hoppá… khm… bocs…
A Zsivány-osztag gépeinek nyíltorpedóit speciálisan erre a hadműveletre tervezték és gyártották, egyetlen céllal: hogy megsemmisítsék a TIE Defendereket.
Évek óta a TIE Defender számított a Birodalom legfontosabb és legjobb csillagvadászának. Sebesség és fürgeség tekintetében felülmúlta az Incom T65-öst (közkeletű nevén az X-szárnyút), sőt, gyorsabb volt, mint a Zsivány-osztag jelentősen továbbfejlesztett 65B gépei. Ezen felül az elődeinél erősebb fegyverzetet hordozott: a szokásos lézerlövegek mellett egy ikercsöves ionágyút, valamint két kivetőcsövet, amelyből protontorpedókat vagy nyomkövető rakétákat lehetett indítani. A két Novaldex pajzsgenerátorral előállított védőpajzsok csaknem olyan hatékonyak voltak, mint azok, amelyek a nagyobb hajókon működtek. A Defendert ugyanakkor nem szerelték fel részecskepajzsokkal, a tervezők a titániumötvözetű páncélra bízták a szilárd tárgyak elleni védelmet.
A Zsivány-osztag új típusú torpedóiba több ezer apró, duracél nyilat töltöttek a hagyományos robbanóanyagból kialakított mag köré. A robbanás pillanatában a nyilak gömb formában repültek szét, akár a repeszek. Noha nem csekély saját sebességgel száguldottak, akkor voltak a leghatékonyabbak, amikor a detonáció közeledő Defenderek előtt következett be, mivel a találatok energiáját és erejét a relatív sebesség határozta meg. Márpedig a vadászgépek harci sebességénél, ha valaki belerepült egy efféle nyílfelhőbe, azon kapta magát, hogy a gyönyörű csillaghajója drága, rendkívül drága sajtreszelővé változott.
Az alakzat közepén elhelyezkedő négy Defender beért a nyílfelhőbe – és egyszerűen szilánkokra szakadt. A széleken repülő gépeknek sikerült elkanyarodniuk, így megúszták a másodlagos robbanásokat, amikor is az egyik TIE-vadász fúziós reaktora detonált, és láncreakciót beindítva berobbantotta a másik háromét. Így aztán a szerencsétlen Klivian hadnagy immáron egy jókora plazmagömb felé tartott, amely elég sugárzást bocsátott ki ahhoz, hogy ugyanúgy megsüsse őt, ahogyan a Tatuin ikernapjának forrósága süti meg a sziklára terített bantahús szeletet.
– Ez nem fog menni, Hobbie – állapította meg Janson. – Ugorj ki!
– Óh, az tetszene, mi? – horkant fel Hobbie, mialatt továbbra is elszántan viaskodott a kormánnyal, és sikerült tovább lassítania a forgást. – Megcsinálom, Wes!
– Nem, eszedbe ne jusson! Katapultálj, Hobbie! – kiabálta Janson. – Katapultálj!
– Sikerülni fog! Nyugi, sikerülni fog! Mindjárt… – hadarta Hobbie, de a torkán akadt a szó, mert a gépe tett még egy fordulatot, és az orr felett előrenézve meglátta a döbbenetes gyorsasággal szétterjedő törmelékmezőt. És ekkor Hobbi Klivian, a káromkodás széles körben elismert nagymestere, emberi lények és más fajhoz tartozó lények, tucatnyi bolygó és csillagrendszer trágár kifejezéseinek avatott tudója mindössze annyit bírt kibökni:
– Affrancba’…
Felrántotta a gép orrát, és ráadta a teljes tolóerőt, de az összes Zsivány közül ő tanulta meg legrégebben, hogy sose bízzon a szerencséjében. A baljával a katapultot aktiváló kapcsolóért nyúlt.
Abban a pillanatban, amikor az ujjai rátaláltak a kapcsolóra, a gépe megrázkódott, és úgy kongott körülötte, mintha a feje beszorult volna egy vuki étkező harangjába, a vacsorára hívó jelzés alatt. A képzeletbeli vuki szakács ugyancsak éhes lehetett, mert a csengés-kongás egyre csak folytatódott, mind hangosabb lett, és a katapult titokzatos módon nem lépett működésbe. A rejtély hamar megoldódott, amikor is Hobbie meglátta az elülső szélvédőn az ökölnyi méretű, szaggatott szélű lyukat. Pillanatok alatt arra is rájött, hogy a nyílás széle azért szaggatott, mert a fémdarab, amely ütötte, már jócskán lelassult akkor, amikor áthatolt a gépe hasi páncélzatán, valamint a műszerfalon, ahol nem csupán a katapult indítószerelékét verte szét, de még az ő bal kezét is eltüntette.
Inkább bosszankodva, semmint rémülten meredt csonka csuklójára, amelyből nem vér tört elő, hanem szikrák, valamint a túlhevült szervómotorok füstje. Az igazi, hús-vér kezét rég elvesztette, valamikor a Yavint megelőző időkben.
Sokkal inkább aggasztotta a távozó levegő süvítése, ugyanis felfedezte, hogy ez a hang az űrruhájának nitroxi-generátorából származik.
Na, ez szívás – állapította meg magában. Azok után, hogy annyi mindent túlélt a galaktikus polgárháborúban, most úgy tűnt, egy kisebb műszaki hiba fog végezni vele. Kibővítette az előző gondolatát: ez már tényleg szívás.
Nem törődött azzal, hogy hangosan kimondja, mert a kabinban nem maradt elég levegő ahhoz, hogy elvigye a hangját.
Miután a bal kezének amúgy sem vette volna hasznát, a csonkot keményen belenyomta az elülső ablakon ásítozó lyukba. Az automata szigetelőrendszer működésbe lépett, hozzáragasztotta az űrruha csuklórészét a nyílás pereméhez, és ezzel lezárta a léket, de a nitroxi-generátor nem hallgatott el. Sőt, Hobbie-nak az az érzése támadt, hogy egy elszabaduló fúziós generátort tart a hátán.
Áh, persze – kapott észbe –, a másik lyuk.
A tenyerével rácsapott a védőhámjának gyorskioldójára, elcsavarta a testét, kinyújtotta a bal lábát, és a csizmája orrával tapogatózott. Hamar rátalált a lékre, ám ekkor a nyomáskülönbség majdnem a lábszára közepéig kiszívta a lábát a nyíláson, a gép hasán túlra. Az autoszigetelő-rendszer azt a nyílást is lezárta. Érzett egy-két erős ütést, de sehogyan sem állapíthatta meg, hogy megvan-e még a lába, vagy pedig leszakította valami.
Sok év telt el azóta, hogy az eredeti lábán járt.
Most, hogy a fülke újra légmentesen zárt, a nitroxi egység lassan elcsendesedett, és megtöltötte a kabint lélegezhető levegővel, amelyben megpörkölődött haj bűze érződött. Hobbie kezdett hinni abban, hogy végül mégiscsak túl fogja élni ezt a kalandot. Most már csak az volt a gond, hogy az oldalára dőlve, egész testében kinyújtózva, félig ült, félig feküdt az ülésen, átkozottul kényelmetlen pózban, és nem tudta eléggé elfordítani a fejét ahhoz, hogy lássa, mi van előtte.
– R4 – mondta csendesen –, volnál szíves visszavinni az egyes számú gyülekezési ponthoz?
Azt viszont ebből a nyomorúságos helyzetéből is látta, hogy miként reagál az asztrodroidja az utasításra: szikrák pattogtak és szórványos, kék kisülések ugrottak ki kupola formájú fejének széthasadt maradványából.
Hobbi lemondóan sóhajtott, és beleszólt a mikrofonjába:
– Rendben… hé fiúk, a katapultálás nem sikerült. És az asztrodroidom kikészült. Kész vagyok. Vontatást kérek.
– Tudod, Hobbie, most egy kicsit elfoglaltak vagyunk – felelte nyomban Wedge. – El kell kapnunk ezeket a TIE-ket.
– Jó szórakozást! Úgysem megyek sehová. Csak… szóval, valamerre arra. Lassan. Tényleg lassan.
A csata hátralévő részét reménykedéssel töltötte. Azt remélte, hogy az Erő egy kicsit segít neki, amikor Wedge odaküld hozzá valakit. Kérlek – imádkozott magában –, add, hogy Tycho legyen az. Vagy Nin, vagy Standro. Bárki, csak Janson ne!
Tovább folytatta a fohászkodást, mintha egyfajta meditáció lett volna. Pontosan úgy járt el, ahogyan Luke tette volna: lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy maga Wedge bukkan fel előtte, hogy visszavontassa az X-szárnyúját az ugróponthoz. Egy ideig gyötörte magát, aztán nem találta túl meggyőzőnek a képet – valahogy sosem bizonyult ennyire szerencsésnek –, ezért sorra vette a többi Zsiványt, és amikor kezdte unni őket, úgy döntött, hogy a megmentője legyen maga Luke Skywalker. Vagy Leia. Vagy például Wynssa Starflare, aki mindig is káprázatosan alakította az erős, független, de néha mégis bajba jutó leányzót azokban a háború előtti, birodalmi holofilmekben, mert úgy volt vele, hogy amíg olyasmiről ábrándozik, ami úgysem fog bekövetkezni, akár el is szórakoztathatja magát.
Az ábrándozás olyan szórakoztatónak bizonyult, hogy már nem is figyelt az ütközetre, és szép lassan, az arcán elégedett mosollyal álomba merült.
A mosolya egészen addig megmaradt, amíg egy különösen erős villanás áthatolt a szemhéján, és felébresztette. Noha alig tért magához, biztosra vette, hogy akármi robbant fel közvetlenül a gépe mellett, mindjárt ővele is végez. De aztán megint és megint villant valami, és Hobbie a testét kínlódva elcsavarva felfedezte, hogy egy X-szárnyú repül a saját hajója mellett, attól alig néhány méterre. És azt is látta, hogy az átokverte Janson fényképezőgépet szorít a bal oldali ablakhoz, és egyik felvételt a másik után készíti.
– Csak még néhány kép – kérte Janson gonoszul vigyorogva.
– Úgy nézel ki, mint egy vadászpilóta és egy batraviai mézgatolvaj hibridje.
Hobbie kimerülten csóválgatta a fejét: hamar belefáradt abba a valamibe, ami Jansonnál a humorérzéket próbálta szánalmas módon helyettesíteni.
– Figyelj, Wes – mormolta rosszkedvűen –, azt sem tudom, mi az.
– Áh, biztos tudod, Hobbie! A vadászpilóta egy olyan fickó – magyarázott roppant elégedetten Janson –, aki képes repülni egy X-szárnyúval, anélkül hogy nekimenne valaminek vagy felrobbanna. Nyugodtan nézz utána, minden szótárban benne van. Bár azt fel nem foghatom, hogy még sosem hallottál róla…
– Nem, én a másikra… – Hobbie észbe kapott, és úgy beleharapott a szájába, hogy vér ízét érezte a nyelvén. – Szóval, Wes?
– Igen, haver?
– Mondtam ma már, hogy valójában mennyire, de mennyire utállak?
– Aha, persze… a szád azt mondja, utállak, de a szemed azt, hogy…
– És azt is, hogy egy szép napon megfojtalak, mialatt alszol?
– Igen, úgy rémlik – felelte Wes halkan kacarászva.
– Amúgy vége a műsornak?
– Ennek a részének – válaszolta Janson. – A legtöbb elhúzta a csíkot.
– Saját veszteség?
– Csak a Nyolcas és a Tizenegyes, de Avan és Feylis gond nélkül katapultáltak. Semmi olyan sérülés, ami ne jönne helyre egykét hét alatt egy baktatartályban. Továbbá, itt van az én batraviai mézgatolvaj kísérőm…
– Te vagy a kísérő, nagyfejű! – förmedt a társára Hobbie, majd mélyet sóhajtott, és hozzátette:
– Gyanítom, hogy Wedge amúgy repes a boldogságtól. Minden a terv szerint halad…
– Gyűlölöm, amikor ezt mondod – kotyogott közbe Janson.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Hobbie. – És miért?
– Azt nem tudom – vallotta be Janson. – Csak… valami fura émelygést érzek itt lent, a gyomromban, tudod? Na, mindegy. Akkor most szépen vontatókábelre veszlek, és akár alhatsz is. Hosszú út vár ránk az egyes számú megindulási zónáig.
– Nekem tökéletesen megfelel – válaszolta Hobbie, és máris lehunyta a szemét. – Ebbe az utolsó álmomba szívesen visszatérnék…

A Kiadó engedélyével.