FőképFülszöveg:
Kétszázhetvennégy év telt el a Világháló Bukása óta, az univerzumban teljes a káosz. A Hegemónia széthullott darabjait a hamvaiból feltámadó katolikus egyház és hadserege fogja össze a halhatatlanság valóra váltásának révén.
Raul Endymion, az egykori pásztor és elítélt gyilkos akaratán kívül sakkfigurává válik egy olyan kozmikus játszmában, amely az emberiség sorsát hivatott eldönteni. Endymiont az új messiás, egy tizenkét éves kislány testőrévé nevezik ki, és miután egy kék bőrű android is melléjük szegődik, hárman hosszú, veszedelmes és kalandokkal teli útra kelnek az időn, a téren és a valóság szövetén át. Azonban a gyermeket a rejtélyes Shrike - szörnyeteg, gyilkológép, bosszúálló angyal - is követi a 32. századba. Endymionra hárul a feladat, hogy megmentse a kislányt az ellene törő hatalmaktól. Vajon sikerül-e eljuttatni mindenkihez a Tanítómester üzenetét, s ezáltal megváltoztatni a világot? és vajon felkészült-e rá az emberiség?

Részlet a regényből:
1

Önök rossz okból olvassák ezeket a sorokat.
Ha azért olvassák, hogy megtudják, milyen volt szeretkezni egy messiással – a mi messiásunkkal –, akkor ne is olvassanak tovább, mert nem többek egyszerű kukkolóknál.
Ha azért olvassák, mert rajonganak az öreg költő művéért, az Énekekért, és furdalja az oldalukat a kíváncsiság, vajon hogyan alakult később a hyperioni zarándokok élete, csalódni fognak. Legtöbbjükkel nem tudom, mi történt. Közel háromszáz évvel a születésem előtt éltek és haltak meg.
Ha azért olvassák, mert jobban el akarnak mélyedni a Tanítómester üzenetében, ugyancsak csalódás vár magukra. Bevallom, inkább nőként érdekelt, semmint tanítóként vagy messiásként.
Végezetül, ha azért olvassák, hogy megtudják, mi lett az ő sorsa, vagy akár az enyém, rossz forrást választottak. Habár mindkettőnk végzete olyan bizonyosnak tűnik, amilyen bizonyosnak csak tűnhet, nem voltam mellette, amikor az övé beteljesedett, én pedig ezen szavak lejegyzése közben is az utolsó felvonást várom.
Eleve meglepne, ha soraimat bárki is elolvasná. De nem ez lenne az első alkalom, hogy az események a meglepetés erejével hatnak rám. Az elmúlt években egymást követték a valószínűtlen fejlemények, mindegyik bámulatosabb és látszólag elkerülhetetlenebb volt, mint az előző. Azért írok, hogy megosszam ezeket az emlékeket. Vagy talán nem is a megosztás vágya vezérel – tudván, hogy a készülő dokumentumot nagy valószínűséggel sosem fogják megtalálni –, csupán papírra akarom vetni az eseményeket, hogy sorrendbe tehessem őket a fejemben.
Egy Hidzsra előtti író egyszer azt írta: „Honnan tudjam, mit gondolok, amíg nem látom, mit mondok?” Erről van szó. Előbb látnom kell a dolgokat, hogy tudjam, mit gondoljak róluk. Látnom kell a tintába foglalt eseményeket és a kinyomtatott érzelmeket, hogy elhiggyem, valóban megtörténtek és megérintettek.
Ha ugyanazon okból olvassák e sorokat, amiért én írom őket – vagyis hogy mintát leljek az elmúlt évek káoszában, hogy rendet vágjak az életünket az elmúlt szabványévtizedekben uraló, véletlenszerű eseménysorozaton –, akkor talán mégiscsak jó okból olvassák.

Hol is kezdjem? Talán az egyik halálos ítélettel. No de melyikkel – az enyémmel vagy az övével? És ha az enyémmel… melyikkel? Van választék bőven. Talán ezzel a mostanival, a legutolsóval helyénvaló kezdeni. A befejezéssel.
E sorokat egy Schrödinger macskája dobozban írom az Armaghast vesztegzár alá vett bolygója körül, magas keringési pályán. A macska doboza nem is igazán doboz, inkább egy sima burkolatú, mindössze hat méterszer három méteres ovoid. Ez jelenti majd számomra az egész világot életem végéig. Világom belterének nagy részét egy spártai cella tölti ki, benne egy fekete doboz mechanizmusával működő légfrissítővel/ hulladék­újrahasznosítóval, a priccsemmel, az ételszintetizálóval, egy keskeny polccal, mely egyszerre szolgál ebédlő­ és íróasztalként, s végül a vécével, a mosdóval és a zuhanyzóval, amiket magam sem értem, miféle illendőségi okokból, de plasztikgyapot válaszfal mögé dugtak. Soha senki nem fog meglátogatni. A magánélet szentsége üres tréfának hat.
Van egy szövegtáblám meg egy íróvesszőm. Amint befejezek egy oldalt, átvezetem az újrahasznosító által gyártott mikropergamenre. Egyedül a hajszálvékony lapok lassú gyarapodása mutat napi változást a környezetemben.
A mérges gázzal teli kapszulát nem lehet látni. A macska dobozának statikus­dinamikus burkolatába helyezték, és úgy kötötték rá a légszűrő berendezésre, hogy ha valaki megpróbálna babrálni vele, esetleg áttörni magát a páncélt, azonnal kiszabaduljon a cianid. A sugárzásmérő műszert, az időzítőjét és az izotópot szintén a burkolat fagyott energiájába olvasztották. Nem tudhatom, mikor aktiválja a véletlenszerű időzítő a sugárzásmérőt. Nem tudhatom, mikor nyitja ki ugyanez a véletlenszerű időzítő eszköz az apró izotóp ólompajzsát. Nem tudhatom, mikor bocsát ki az izotóp egy részecskét.
Azt viszont tudni fogom, amikor a műszer – az izotóp részecskekibocsátásának pillanatában – aktiválódik. Ha minden igaz, kesernyés mandulaillatot fogok érezni egy­két másodperccel azelőtt, hogy a gáz végezne velem.
Remélem, nem tart tovább egy­két másodpercnél.
A kvantum?zika ősi talánya szerint technikailag most se nem élek, se nem vagyok halott. Az annak idején a Schrödinger gondolatkísérletében szereplő macskának fenntartott, egymást átfedő valószínűségi hullámok függőben lévő állapotában leledzek. Mivel a macska dobozának burkolata lényegében helyhez kötött energia, mely a legapróbb zavaró hatásra robban, senki nem fog benézni, élek­e, halok­e. Elméletileg senki sem felelős közvetlenül a kivégzésemért, a kvantumelmélet megváltoztathatatlan törvényei ugyanis mikroszekundumról mikroszekundumra felmentenek vagy elítélnek. Nincsenek meg?gyelők.
Én viszont meg?gyelő vagyok. Én nem csak közönyös érdeklődéssel várom e valószínűségi hullámok összeomlását. Abban a pillanatban, amikor a cianidgáz felszisszen, ám a tüdőmet, a szívemet és az agyamat még nem éri el, én tudni fogom, melyik állapot felé billent a világegyetem mérlegének nyelve.
Legalábbis, ami engem illet. És hát, ha jobban belegondolunk, az emberek többségét más szempontból nem is szokta érdekelni, milyen végkifejletet tartogat a világegyetem.
Időközben eszem, alszom, székletet ürítek, levegőt veszek, végzem a végeredményben felejthető napi rituálékat. Ironikus, hiszen jelenleg életem – már ha „életnek” lehet nevezni – egyetlen célja az emlékezés. És hogy megírjam az emlékeimet.
Ha ezt olvassák, szinte biztos, hogy nem azért olvassák, amiért kellene. De hát az életben oly sokszor nem az a fontos, mit miért teszünk. A lényeg, hogy megtesszük. A végén csakis annak a megmásíthatatlan ténye számít, hogy én leírtam e sorokat, önök pedig elolvassák őket.
Hol is kezdjem? A lánnyal? Önök róla akarnak olvasni, és ő az egyetlen az életemből, akire mindenek, és mindenki felett emlékezni vágyom. De talán azokkal az eseményekkel kellene kezdenem, melyek előbb őhozzá vezettek, majd a galaxison át, s még azon túl is: ide, ahol most vagyok.
Azt hiszem, az elején kezdem – az első halálos ítéletemmel.

2

A nevem Raul Endymion. A keresztnevem a Saulra rímel. Hyperion bolygóján születtem a helyi naptár szerint l. l. u. 693­ban, a Hidzsra előtti időszámítás szerint Kr. u. 3099­ben, vagy ahogy a legtöbben mérni szoktuk az időt a Pax korában: 247 évvel a Bukás után. Amikor a Tanítómesterrel utaztam, úgy tartották rólam, hogy pásztor vagyok, ami igaz is. Többé­kevésbé. A családom nomád pásztorkodásból élt az aquliai kontinens legelhagyatottabb területének mocsaraiban és legelőin. Magam is ott nevelkedtem, és gyerekkoromban néha én is tereltem juhokat. Kellemes időszakként emlékszem vissza azokra a nyugodt éjszakákra a Hyperion csillagos égboltja alatt. Amikor betöltöttem a tizenhatot (a Hyperion naptára szerint), elszöktem otthonról, és felcsaptam katonának a Pax irányítása alatt álló polgárőrségbe. Abból a három évből leginkább csak a dögunalmas napi rutinra emlékszem, meg arra a négy kellemetlen hónapra, amikor a Karom­jégtáblához küldtek bennszülöttekkel harcolni az ursusi lázadás idején. Miután kiszuperáltak a polgárőrségből, kidobóként és black jack osztóként dolgoztam a Kilenc Farok egyik rossz hírű kaszinójában, két esős évaszkon át egy uszály parancsnokaként szolgáltam a Kans felső szakaszán, majd kertésznek tanultam a Csőr egyes birtokain Avrol Hume tájművész keze alatt. De a „pásztor” biztos jobban hangzott a Tanítómester krónikásainak, amikor elérkezett az idő, hogy felsorolják legközelebbi tanítványainak korábbi foglalkozásait. A „pásztornak” szép bibliai csengése van.
Nincs ellenemre a pásztor titulus. Ám ebben a történetben olyan pásztorként tűnök fel, akinek a nyája egyetlen végtelenül fontos bárányból áll. És többször vesztettem el, mint ahányszor megtaláltam.
Amikor életem örökre megváltozott, és ez a történet valóban kezdetét vette, huszonhét éves voltam, a Hyperionon születettek mércéjével magas, a kezemen nőtt vaskos bőrkeményedéseket és bogaras ötleteimet leszámítva egy a sok közül. Akkoriban vadászokat vezettem a Toschahi­öböl feletti lápföldön, Port Romance­tól száz kilométerre északra. Addigra szereztem némi jártasságot a szexben, és jóval többet a fegyverek terén, első kézből tapasztaltam meg, mekkora hatalma van a kapzsiságnak a fér?ak és nők kapcsolatában, a túlélés érdekében megtanultam használni az öklömet és szerény értelmi képességemet, rengeteg mindenre kíváncsi voltam, és csak egy dolgot vettem biztosra: hogy életem hátralevő részében nemigen érnek majd nagy meglepetések.
Tiszta hülye voltam.
Huszonnyolcadik életévem őszén leginkább negatív állításokkal lehetett jellemezni engem. Soha nem hagytam el a Hyperiont, és eszembe sem jutott, hogy külvilágra utazzak. Jártam már az egyház katedrálisaiban, hogyne jártam volna; a Pax még az olyan távoli vidékekre is kiterjesztette civilizáló befolyását, mint ahová a családom Endymion városának száz évvel korábbi feldúlása után elmenekült – ám sem a katekizmust, sem a keresztet nem fogadtam el. Háltam már nőkkel, de sosem voltam még szerelmes. Nagymamám gyámkodását leszámítva a tudásomat autodidakta módon, könyvekből szereztem. Csak úgy faltam a könyveket. Huszonhét éves voltam, s azt hittem, mindent tudok.
Semmit sem tudtam.
Így esett hát, hogy azon a kora őszi napon, huszonnyolcadik életévemben, boldog tudatlanságban, egykedvűen biztosra véve, hogy soha semmi lényeges nem fog megváltozni, elkövettem azt a bűncselekményt, mellyel kiérdemeltem, hogy halálra ítéljenek, és elkezdődött valódi életem.

A Toschahi­öböl feletti láp veszélyes, egészségtelen, már jóval a Bukás előtt olyan volt, mint most, mégis, százával jönnek a gazdag vadászok – többen más bolygókról – minden évben a kacsák miatt. A protovadkacsák nagy része nem sokkal azután, hogy hétszáz éve felélesztették és kiengedték őket a csírahajóból, elpusztult, vagy azért, mert képtelenek voltak alkalmazkodni a hyperioni éghajlathoz, vagy azért, mert becserkészték őket az őshonos ragadozók, néhány kacsa azonban életben maradt Aquila északi­középső részének lápvidékén. Jöttek is a vadászok. Én pedig vezettem őket.
Négyen dolgoztunk a táborhelyen, egy elhagyatott plasztikgyapotültetvényen a lápvidék és a Kans folyó egyik mellékága közé ékelődött, keskeny agyag­ és sárnyúlványon. A másik három idegenvezető a halászatra és a nagyvadakra szakosodott, de a kacsák vadászidényében enyém volt az egész ültetvény, meg a lápvidék nagy része. A lápvidék szubtrópusi, mocsaras területén javarészt sűrű chalmabozót nőtt, varsafaerdő, valamint a mérsékelt égövre jellemző, hatalmas prométheuszok az ártér feletti, sziklás részeken, de a kora őszi csípős, száraz, hideg időben ott pihentek meg vándorlás közben a déli szigetekről a Farktoll­fennsík legtávolabbi tóvidéke felé tartó vadkacsák.
Másfél órával hajnal előtt keltettem fel a négy „vadászt”. Magam készítettem reggelit, füstölt sonkát, pirítóst és kávét, de a négy túlsúlyos üzletember morogva és szitkozódva lapátolta be. Emlékeztetnem kellett őket, hogy ellenőrizzék és tisztítsák meg a fegyvereiket: hárman sörétest hordtak, a negyedik meg volt olyan ostoba, hogy kőkorszaki energiapuskát hozzon magával. Amíg zsörtölődve falatoztak, hátramentem a kalyiba mögé, és leültem Izzy, a labrador retriever mellé, aki kiskutya kora óta velem volt. Izzy tudta, hogy vadászni megyünk, és a fejét meg a nyakát simogatva kellett lenyugtatnom.
Éppen csak derengeni kezdett, amikor elhagytuk az elburjánzott ültetvényt egy lapos fenekű csónakban. Sugárzó ökörnyálak rebbentek át az ágak sötét alagútjaiban és a fák felett. A vadászok – M. Rolman, M. Herrig, M. Rushomin és M. Poneascu – előreültek az evezőpadba, míg én a rúddal kormányoztam. Izzyt és engem elválasztottak a többiektől a halomban álló úszó lesállások – a tányérok domború alja még így is átlátszott a plasztikgyapot védőburok durva nádfonatán. Rolman és Herrig méregdrága álcaponcsót viselt, noha egészen addig nem aktiválták a polimert, amíg mélyebbre nem hatoltunk a mocsárban. Megkértem őket, hogy ne beszéljenek olyan hangosan, mert közeledtünk az édesvízi mocsárhoz, ahová a kacsák leszállnak. Mind a négyen sértődötten bámultak rám, de halkabbra fogták, és csakhamar elhallgattak.
Olyan világos volt, hogy már­már olvasni is lehetett volna, amikor megállítottam a csónakot a vadászláp szegélyén, és vízre bocsátottam a lesállásokat. Felkaptam agyonfoltozott vízhatlan ruhámat, és belecsusszantam a derékig érő vízbe. Izzy csillogó szemmel áthajolt a csónak peremén, de intettem neki, hogy ne ugorjon be. Remegve ugyan, de visszaült.
– Legyen szíves, adja ide a fegyverét! – mondtam M. Poneascunak, az első embernek. Ezeknek a kocavadászoknak már az is nehezére esett, hogy el ne veszítsék az egyensúlyukat, miközben beszállnak a kis úszó lesállásokba; nem mertem náluk hagyni a sörétes puskákat. Kértem őket, hogy hagyják üresen a töltényűrt és kibiztosítva a fegyvert, erre amikor Poneascu átnyújtotta a puskáját, a töltényűr lámpája pirosan világított, jelezve, hogy töltve van, és persze nem volt kibiztosítva. Kiszedtem a töltényt, kibiztosítottam, becsúsztattam a fegyvert a vállamon átvetett vízhatlan tokba, és tartottam az úszó lesállást, amíg a testes fér? lelépett a csónakról.
– Mindjárt jövök – szóltam halkan a másik háromnak, aztán chalmaleveleken átgázolva a mellkasomra erősített hámmal vontatni kezdtem a lesállást. Hagyhattam volna, hogy a vadászok kormányozzák el az úszó lesállásokat oda, ahová szeretnék, de a lápvidék telis­tele volt futósaras cisztákkal, melyek rudat és kormányost egyaránt elnyelnek, vérrel teli, léggömb méretű drakulakullancsok lakták, melyek előszeretettel repülnek rá mozgó tárgyakra a fenti ágakról, csüngő pántlikakígyók tarkították, melyeket az óvatlanok könnyen chalmaleveleknek nézhetnek, és hemzsegett a harcos kajmánhalaktól, melyek pillanatok alatt átharapják az ember ujját. Sok más meglepetés várta még az először idelátogatókat. Meg aztán, saját tapasztalatból tudtam, hogy a legtöbb hétvégi vadász biztosan úgy helyezné el a lesállását, hogy egymást kezdjék el lődözni, amint megjelenik az első vadkacsacsapat. Az én feladatom volt ennek elejét venni.
Egy lehajló levélcsoport takarásába kormányoztam Poneascut a déli iszapzátonyhoz, ahonnan jó rálátása nyílt a legnagyobb kiterjedésű nyílt víztömegre, megmutattam, hová helyezem el a többi lesállást, szóltam, hogy a ponyva rése mögül ?gyeljen, és ne kezdjen el lődözni, amíg mindenki a helyén nem lesz, aztán visszamentem a másik háromért. Rushomint elvittem úgy húsz méterrel jobbra az első fér?tól, Rolmannak találtam egy jó helyet a keskeny benyúló öböl közelében, majd visszagázoltam a hülye energiafegyveres vadászhoz, M. Herrighez.
Tudtam, még tíz perc, és felkel a nap.
– A kereszt verjen meg, kurvára ideje volt, hogy az eszedbe jussak! – förmedt rám a kövér ember, ahogy felé közeledtem. Időközben be is szállt az úszólesbe; terepszínű nadrágja csuromvíz volt. A csónak és az öböl torkolata közti metánbuborékok egy nagyobb sárcisztát sejtettek, ezért hát oda­vissza, minden alkalommal az iszapzátony közelében kellett átverekednem magam.
– Nem azért ?zetünk, hogy a keresztverte időnket pocsékold – morogta egy vastag szivart rágcsálva.
Bólintottam, a szájához nyúltam, kikaptam a meggyújtott szivart a foga közül, és a cisztába hajítottam. Mázlink volt, hogy a buborékok nem kaptak lángra.
– A kacsák megérzik a füstöt – mondtam, rá sem hederítve hápogására és elvörösödő fejére.
Belebújtam a hámba, és a nyílt lápra húztam a lesállást, mellemmel törve utat a vöröses­narancssárgás algarétegen, amely az előző forduló óta lepte el a vízfelszínt.
M. Herrig drága és haszontalan energiafegyverét cirógatta, és dühösen méregetett.
– Öcsi, jobb, ha vigyázol a keresztverte szádra, vagy én fogom befogni helyetted! – fenyegetőzött. Poncsóját és terepszínű vadászingét kigombolva hagyta annyira, hogy megcsillanjon alatta a nyakában lógó, aranyszínű Pax­kettőskereszt, és kilátsszon a mellkasában lévő, valódi keresztség vörös duzzanata. M. Herrig újjászületett keresztény volt.
Nem szóltam semmit, amíg annak rendje s módja szerint el nem helyeztem a lesállását az öböl bal oldalán. Innentől mind a négy mesterlövész bátran tüzelhet a tó felé, és nem kell attól félniük, hogy egymást találják el.
– Húzza magára a ponyvát, és ?gyeljen a rés mögül! – magyaráztam, miközben leoldottam a les kötelét a hámról, és egy chalmagyökérhez erősítettem.
M. Herrig mordult egyet, de nem tekerte le az álcázóponyvát a kupolarúdról.
– Várja meg, amíg elengedem a csalimadarakat, és csak utána tüzeljen – közöltem. A többi vadászállásra mutattam. – És ne lőjön az öböl irányába! Ott leszek a csónakban.
M. Herrig nem válaszolt.
Vállat vontam, és visszagázoltam a csónakhoz. Izzy ott ült, ahová ültettem, de megfeszülő izmaiból és csillogó szeméből látszott, hogy lélekben kölyökkutyaként ugrándozik. Anélkül, hogy bemásztam volna a csónakba, megvakartam a nyakát.
– Már csak percek kérdése, kislány – suttogtam. Miután már nem kellett ülve maradnia, a csónak orrához szaladt, míg én elindultam a benyúló öböl felé, magam után húzva a csónakot.
A sugárzó ökörnyálaknak nyoma veszett, s ahogy a hajnal előtti derengés tejfehér ragyogássá szilárdult, az eget behálózó meteorzápor is elhalványult. A lapályon ciripelő rovarok és kuruttyoló ásógyíkok szimfóniájának helyét lassan átvette a reggeli madárcsicsergés, meg egy­egy harci hólyagját felfújó kajmánhal toccsanása. Az ég keleten már a napközbeni, mélyebb lazúrkék színét öltötte fel.
Behúztam a csónakot a levelek alá, jeleztem Izzynek, hogy maradjon az orrban, és négy csalimadarat bányásztam ki az evezőpadok alól. Lehelet?nom jégpáncél borította a partvonalat, a láp közepe azonban tiszta volt, elkezdtem hát lerakosgatni a csalikat, egymás után aktiválva őket. A víz sosem ért a mellemnél feljebb.
Alighogy visszatértem a csónakhoz, és lefeküdtem Izzy mellé a levelek takarásában, megérkeztek a kacsák. Izzy hallotta meg először. Minden porcikája megfeszült, és felkapta az orrát, mintha kiszagolná őket a szélben. Egy másodperccel később szárnysuhogás hallatszott. Előrehajoltam, és kilestem a sűrű lombtakaró mögül.
A tó közepén hagyott csalimadarak fel­alá úszkáltak és tollászkodtak. Egyikük felszegte a fejét, és hívó hangot hallatott, éppen amikor a valódi vadkacsák feltűntek a fák déli vonala felett. Három kacsa kivált a kötelékből, kifeszítették szárnyukat, hogy lefékezzenek, és láthatatlan csúszdán siklottak a láp felé.
Megint elfogott az izgalom, ami ilyenkor szokott: gombóc nő a torkomban, dübörög a szívem, egy pillanatra mintha megállna, majd nagyot sajdul. Életem java részét félreeső vidékeken töltöttem a természet meg?gyelésével, ám ha ilyen szépséggel szembesülök, az mindig mélyen megérint, s nem találok rá szavakat. Izzy mozdulatlanul, mereven állt az oldalom, akár egy ébenfa szobor.
Ekkor dördültek el az első lövések. A három sörétes puskás azonnal tüzet nyitott, olyan gyorsan lőttek, amilyen gyorsan kihullottak a töltényhüvelyek. Az energiafegyver sugara átszelte a lápot, a keskeny lila fénynyaláb szabad szemmel látható volt a reggeli ködben.
Az első kacsát egyszerre két­három sorozat is telibe kaphatta; toll­ és bélpermetet fröcskölve vetették szét a lövések. A másodiknak lenyaklott a szárnya, minden báj és kellem nélkül hullott alá. A harmadik vadkacsa jobbra billent, közvetlenül a víz felett visszanyerte az egyensúlyát, és szárnyát rebbentve próbált magasabbra emelkedni. Az energianyaláb utánahasított, néma kaszaként suhintva végig a leveleken és a faágakon. Ismét eldördültek a puskák, de a vadkacsa mintha megjósolta volna, hová fognak célozni. A madár lebukott a tó irányába, éles jobbkanyart vett, és az öbölnek vette az irányt.
Egyenesen Izzy és én felém.
A madár legfeljebb két méterrel repülhetett a víz felett, erős szárnycsapásokkal, görcsösen megfeszült testtel menekült. Ekkor fogtam fel, hogy a fák alá fog repülni, a benyúló öblön keresztül. Annak ellenére, hogy a madár szokatlan repülési útonvala a vadászok állásai közé vezetett, mind a négyen tovább tüzeltek.
Jobb lábammal kilöktem a csónakot az ágak mögül.
– Tüzet szüntess! – ordítottam parancsoló hangon, kamatoztatva a rövid polgárőrkarrierem során őrmesterként szerzett tudásomat. Ketten engedelmeskedtek. Az egyik sörétes és az energiafegyver nem hallgatott el. A vadkacsa nyílegyenesen süvített el egy méterre tőlem, a csónak bal oldalán.
Izzyn remegés futott végig, és leesett az álla döbbenetében, ahogy a kacsa elverdesett mellettünk. A sörétes ugyan nem dördült el újra, a lila sugár azonban felénk pásztázott a felszálló párában. Felkiáltottam, és lerántottam Izzyt az evezőpadok közé.
A vadkacsa kijutott a chalmaágak útvesztőjéből a hátunk mögött, és néhány szárnycsapással magasabbra hágott. Hirtelen ózonszag támadt, és egy nyílegyenes lángcsóva szelte át a csónak tatját. Hasra vágtam magam a csónakban, s közben megragadtam Izzy nyakörvét, hogy közelebb húzzam.
A lila sugár egy milliméterrel kerülte el behajlított ujjaimat és Izzy nyakörvét. Izzy izgatott szemében csodálkozás suhant át egy röpke pillanatig, aztán megpróbálta a mellkasomra hajtani a fejét, mint kiskutya korában, amikor úgy tett, mintha bűntudata lenne. Ahogy megmozdult, feje és nyakának nyakörv feletti része elvált a törzsétől, és halk loccsanással átbukott a csónak peremén. A nyakörv a kezemben maradt, súlya még mindig rám nehezedett, elülső mancsa a mellemen reszketett. Aztán vér lövellt ki és terített be a tisztán elvágott nyaki ütőerekből. Odébb gurultam, miközben ellöktem magamtól kutyám rángatózó, fej nélküli tetemét. A vére meleg és rézízű volt.
Az energianyaláb újra végigsöpört, levágott egy súlyos chalmaágat a csónaktól egy méterre, majd kikapcsolódott, mintha nem is létezett volna.
Felültem, és M. Herrigre néztem a tó túloldalán. A kövér fér? éppen szivarra gyújtott; az energiafegyvert a térdére fektette. A szivarfüst elvegyült a lápról felszálló pára tekervényeivel.
A csónakból a mellkasig érő vízbe toccsantam. Izzy vére körülöttem örvénylett, ahogy megindultam M. Herrig felé.
Közeledtemre felemelte az energiafegyvert, és vizsgára tartotta a felsőteste előtt. A szivart a fogai közé szorítva szólalt meg.
– Na mi lesz, behozod onnan a kacsákat, amiket lelőttem, vagy hagyod lebegni őket, amíg meg nem rohad…
Amint karnyújtásnyi távolságba értem, bal kezemmel megragadtam a kövér ?ckó terepszínű poncsóját, és magam felé húztam. Megpróbálta vállhoz emelni a fegyverét, de jobb kezemmel kitéptem a kezéből, és messzire hajítottam az ingoványba. M. Herrig elkiáltotta magát, a szivarja a lesbe esett, én pedig lerántottam az üléséről a vízbe. Vizet és algát köpködve bukkant felszínre, és bemostam neki egyet, jó keményen, pontosan a száját találva el. Nekem a bőr szakadt fel a bütykeimen, neki meg kitörtek a fogai, majd hátrahanyatlott. Tarkója tompa puffanással nekicsapódott az úszóles vázának, amitől másodszor is elmerült.
Megvártam, amíg a hájas képe, mint valami döglött hal hasa, újból felúszik a felszínre, majd amikor megjelent, lenyomtam a víz alá, és ?gyeltem a buborékokat, amíg ő a karjával hadonászott, és húsos kezével hasztalanul csépelte a csuklómat. A másik három vadász ordibálni kezdett a láp túloldalán lévő vadászállásából. Nem törődtem velük.
Amikor M. Herrig keze lecsúszott a csuklómról, és az egyre vékonyodó sorban felúszó buborékok apránként elszivárogtak, elengedtem a fejét, és hátraléptem. Egy pillanatig azt hittem, már fel sem bukkan, de aztán a kövér fér? kirobbant a vízből, és belekapaszkodott a les peremébe. Vizet és algát öklendezett. Hátat fordítottam, és átgázoltam a többiekhez.
– Mára végeztünk – közöltem. – Kérem a fegyvereiket! Megyünk vissza a táborba.
Mindhárman tiltakozásra nyitották a szájukat; mindhárman a szemembe és vérfoltos arcomra néztek, aztán átnyújtották a sörétes puskáikat.
– Vegye fel a barátját – szóltam oda az utolsónak, Poneascunak. Visszacipeltem a fegyvereket a csónakhoz, kiürítettem a tárakat, elzártam a puskákat a csónakorr alatti vízhatlan rekeszben, és átvittem a töltényhüvelyekkel teli dobozt a tathoz. Izzy fej nélküli testében máris beállt a hullamerevség, ahogy átemeltem a peremen. A csónak alja a vérében ázott. Visszamentem a tathoz, elraktam a hüvelyeket, és rátámaszkodtam a kormányrúdra.
A három vadász végül megérkezett, ügyetlenül evezték saját lesállásaikat, magukkal húzva azt, amelyiken M. Herrig terült ki. A kövér ember azóta is az úszóles peremén lógott, arca sápadt volt. Bemásztak a csónakba, és nekiláttak behúzni a lesállásokat.
– Azokat hagyják itt – mondtam. – Kössék ki ahhoz a chalmagyökérhez. Majd később visszajövök értük.
Kikötötték az úszóleseket, aztán a fedélzetre vonszolták M. Herriget, ahogy egy hízott halat szokás. A csendet csak a lápi madarak és rovarok éledezése, meg M. Herrig folyamatos öklendezése törte meg. Amikor bent volt a csónakban, a másik három vadász morogva helyet foglalt, és ahogy a napsütés eloszlatta a sötét vízről felszálló reggeli pára maradékát, visszakormányoztam az ültetvényre.
És itt lett volna vége a történetnek. De persze nem itt lett vége.

Éppen ebédet készítettem a kezdetleges konyhában, amikor M. Herrig egy zömök katonai nyíllövedékes puskával a kezében kilépett a hálóbarakkból. Ezeknek a fegyvereknek a használatát tiltja a törvény a Hyperionon; a Pax egyedül a polgárőrségnek engedélyezte a viselésüket. Láttam a barakk ajtaján kikandikáló másik három vadász sápadt, döbbent arcát, míg M. Herrig whiskygőzben úszva a konyhába tántorgott.
A kövér ember nem bírta megállni, hogy ne tartson egy rövid, melodramatikus szónoklatot, mielőtt megölne.
– Te keresztverte pogány kura?… – fogott bele, de nem vártam meg, hogy befejezze. Lebuktam, és előrevetődtem, mire M. Herrig csípőből tüzet nyitott.
Hatezer acél nyíllövedék szaggatta szét a tűzhelyet, a serpenyőt a tűzhelyen, amiben a ragut főztem, a mosogatót, a mosogató melletti ablakot, a polcokat és a polcokon lévő edényeket. Étel, műanyag, porcelán és üveg záporozott a lábamra, ahogy átkúsztam a nyitott pult alatt, és M. Herrig lába után nyúltam, aki közben áthajolt a pulton, hogy megszórjon egy második sorozattal.
Bokán ragadtam a hústornyot, és megrántottam. Hatalmas döndüléssel, a padlódeszkákon évtizedek óta gyűlő port felverve zuhant a hátára. Felmásztam a lábán, mászás közben beletérdelve az ágyékába, és megmarkoltam a csuklóját, hogy kiszedjem a fegyvert a kezéből. Erősen szorította a puskatust; ujjai a ravaszra feszültek. A heveder halkan sipított, ahogy egy újabb nyíllövedékes patron kattant a helyére. Megcsapott M. Herrig whiskytől és szivartól bűzlő lehelete. Arca diadalittasan eltorzult, s felém nyomta a fegyver csövét. Egyetlen mozdulattal lesújtottam alkarommal a csuklójára, és M. Herrig húsos tokájához nyomtam a súlyos fegyvert. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, aztán a dulakodás hevében meghúzta a ravaszt. Elmondtam az egyik vadásznak, hogyan kell használni a pihenőben lévő rádiót, és szűk egy óra múlva a Pax egyik biztonsági suhanója leereszkedett a füves tisztásra. Alig tucatnyi suhanó üzemelt csak a kontinensen, a Pax fekete járművének látványa kijózanítólag hatott hát, és akkor még ?noman fogalmaztam.
Megkötözték a csuklómat, kortikális pórázt csattintottak a halántékomra, és gyorsan betereltek egy dobozzárkába a jármű hátuljában. Ömlött rólam a verejték a fülledt, levegőtlen dobozban ülve, amíg a Pax által kiképzett helyszínelők hosszú csőrű fogókkal szedegették össze M. Herrig koponyájának és szétfröccsent agyszöveteinek minden egyes darabkáját a perforált padlóból és falakból, majd miután kikérdezték a többi vadászt, és amennyit csak lehetett, összekapartak M. Herrigből, az összekarcolódott plexiüvegen át ?gyeltem, ahogy felteszik a hullazsákot a suhanóra. Már azt hittem, megfulladok, amikor felbúgtak az emelőlapátok, a ventilátorok lehűtötték a levegőt, a suhanó felszállt, tett egy kört az ültetvény felett, és elrepült Port Romance felé.

A tárgyalásomat hat nap múlva tartották meg. M. Rolman, Rushomin és Poneascu tanúvallomásukban kifejtették, hogy a lápvidék felé menet sértegettem M. Herriget, majd ott rátámadtam. Felhívták a ?gyelmet, hogy a vadászeb az általam kezdett csetepatéban pusztult el. Tanúsították, hogy az ültetvényre visszaérve a törvényellenes nyíllövedékes puskával hadonásztam, és azzal fenyegetőztem, hogy mindannyiukat megölöm. M. Herrig megkísérelte elvenni tőlem a fegyvert. Közvetlen közelről lőttem agyon, szó szerint szétrobbantva a fejét.
M. Herrig tanúskodott utoljára. Még nem heverte ki a háromnapos feltámadását, sápadtan állt sötét színű öltönyében és köpenyében, elelcsukló hangon erősítette meg a társai tanúvallomását, és mesélte el a brutális támadást. Bíróság által kirendelt ügyvédem nem tett fel keresztkérdéseket a tanúnak. Mivel mind a négyen köztiszteletben álló, újjászületett keresztények voltak, egyiküket sem lehetett arra kötelezni, hogy igazságszérum vagy más kémiai­elektronikus szerkezet igazolja a vallomásukat. Önként vállaltam az igazságszérumot vagy a teljes letapogatást, de az ügyész amellett érvelt, hogy semmi szükség ilyesfajta hókuszpókuszra, és a Pax bírája egyetértett vele. A védőm nem nyújtott be írásos fellebbezést.
Nem volt esküdtszék. Húsz perc sem telt el, és a bíró meghozta az ítéletet. Bűnösnek találtak, és halálpálca általi halálra ítéltek.
Felálltam, és kérelmeztem a kivégzés elhalasztását, csak amíg értesítem az Észak­Aquilában élő nagynénémet és unokatestvéreimet, hogy még egyszer, utoljára láthassam őket. A kérelmemet elutasították. A kivégzés időpontját másnap reggel napfelkeltére tűzték ki.

A Kiadó engedélyével.