FőképFülszöveg:
Az amerikai elnök nyaralójában, Camp Davidben gyerekzsúr zajlik, a first lady unokahúga ünnepli tizenkettedik születésnapját. Remekül érzik magukat a résztvevők, ám a nap szörnyű véget ér: a kislányt elrabolják, édesanyját meggyilkolják. A titkosügynökből lett két magánnyomozó, Sean King és Michelle Maxwell történetesen éppen ott tartózkodnak, de nem akarnak belekeveredni az ügybe és magukra haragítani az FBI-t. A first ladyt különös, régi kapcsolat fűzi Seanhoz, akit végül rábeszél, hogy kutassák fel az elrabolt kislányt. Miközben Michelle még gyermekkora démonaival küzd, a páros nekilát a nyomozásnak, ám mindenütt falakba ütköznek, és egyre érthetetlenebbé válik az eset. A teljesítőképességük határáig hajszolják magukat, mert mindkét oldalon különféle erők sorakoznak fel ellenük, és egyre nehezebb eldönteni, ki a barát, és ki az ellenség.
Újra találkozhatunk a Sean King–Michelle Maxwell párossal, akik az Órajáték, a Tizedmásodperc és az Agytröszt főszereplői voltak. David Baldacci regényei sorra felkerültek a New York Times sikerlistájára, könyveiből kilencvenmillió példányt adtak el nyolcvan országban, negyven nyelven, így ma ő az egyik legnépszerűbb író a világon. „Baldacci abban a legjobb, hogy borzongat, izgalomba hoz, feszültséget teremt. A regény csupa meglepetés az elejétől a végéig.” Columbus Telegram

Részlet a regényből:
A százharminc holdas birtok rusztikus táj volt, számos szabadtéri tevékenységre alkalmas terület, teniszpályákkal, túraösvényekkel és pontosan egy darab gyakorlólyukkal elnöki golfozók számára. A születésnapi összejövetelt a tekepályánál tartották. Tucatnyi meghívott gyermek jött el, a felnőtt kísérőikkel. Mindannyian kellően izgatottak voltak, hiszen olyan megszentelt földre érkeztek, amelyet korábban Kennedy és Reagan lába taposott.
A felnőtt fővédnök és az esemény szervezője Jane Cox volt. Megszokott szerep volt ez számára, hiszen a férje Dan Cox volt, más néven a „Farkasember”. Jane Cox volt tehát az Egyesült Államok first ladyje. Jane ezt a szerepet bájjal, méltósággal, humorral és ravaszsággal látta el. Bár a feladatok közötti egyensúlyozás, a tennivalók beosztása terén az amerikai elnök volt a legügyesebb bűvész a világon, köztudott volt, hogy a first lady sem maradhatott le nagyon mögötte ezekben a dolgokban.
A sajtó kedvéért gurított egy mandíner nélküli kilencvenhét pontost, miközben hazafias piros-fehér-kék tekecipőt viselt. Vállig érő, barna haját hátul lófarokba fogta össze, és ő maga hozta ki a tortát. Az ő vezetésével énekelték el unokahúgának, Willa Duttonnak a születésnapi köszöntődalt. Willa sötét hajú, korához képes kis termetű lány volt. Kicsit félénk, de roppant eszes, és ha valaki közelebbről megismerte, nagyon vonzónak találta. Bár Jane ezt nyilvánosan sosem ismerte volna be, Willa volt a kedvenc unokahúga.
A first lady nem evett tortát; nagyon figyelt az alakjára, ahogyan az egész ország is figyelte, sőt az egész világ. Mióta beköltözött a Fehér Házba, felszedett pár kilót. Aztán újabb pár kilót azon vesszőfutás során, amit a férje jelenleg folyó újraválasztási kampánya jelentett. Százhetvenkét centi magas volt lapos sarkú cipőben, elég magas ahhoz, hogy a ruhái jól álljanak rajta. A férje pontosan száznyolcvan centiméter volt, így Jane sohasem viselt olyan magas sarkú cipőt a férje mellett, amelytől Dan nála alacsonyabbnak tűnhetett volna. A látszat fontos, és az emberek szeretik a vezetőket nagyobbnak és erőteljesebbnek látni, mint a lakosság többi részét.
Az arca megfelelően néz ki, gondolta, amint vetett egy pillantást a tükörbe. Viselte azokat a nyomokat, amiket egy több gyermeknek is életet adó asszony szokott, és sok politikai versenyben állt helyt. Ez senki felett nem múlik el nyomtalanul. Az ember minden apró gyarlóságát felfedezi és kihasználja a másik oldal. A sajtó még mindig vonzó nőként festette le. Voltak, akik némi túlzásba esve filmsztárkülsőről beszéltek. Talán valamikor, régen, gondolta. Most már kétségkívül a karrierje „karakterszínészi” szakaszában járt. Hosszú utat tett meg azóta, amikor a sima arc és feszes far volt az elsődleges fontosságú számára.
Miközben odakint a buli folyt tovább, Jane néha kipillantott az ablakon, ahol komoly arcú tengerészgyalogosok járőröztek, készenlétben tartott fegyverrel. Természetesen a Titkosszolgálat is elkísérte az elnöki párt, de Camp Davidért hivatalosan a haditengerészet felelt. Így hát az egész személyzet, az asztalosoktól a parkgondozóiig, tengerészekből állt. A biztonsági feladatok zöme is az állandó jelleggel az itteni laktanyában állomásozó tengerészgyalogosokra hárult. A Camp Davidet jobban őrizték, mint a Pennsylvania sugárút 1600.-at, bár ezt hivatalosan kevesen ismerték volna el.
Jane nézte, amint Willa önfeledten elfújja az emeletes tortán álló tucatnyi gyertyát, majd segített neki szétosztani a szeleteket, és közben nem a biztonság járt a fejében. Aztán előrébb lépett, és átkarolta Willa anyjának, Pam Duttonnak a vállát. Pam magas, karcsú, göndör vörös hajú nő volt.
– Boldognak látszik, ugye? – kérdezte Jane.
– Mindig boldog az ő Jane nénikéje közelében – felelte Pam, és szeretettel megpaskolta sógornője hátát. Amint Jane arrébb lépett, Pam megszólalt. – Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok, amiért megengedted, hogy itt tartsuk a bulit. Tudom, hogy… hogy ez nem teljesen szabályos, mármint hogy Dan… az elnök nincs is jelen.
Nem lévén vérrokon, Pamet még mindig feszélyezte kissé, amikor a sógorát a keresztnevén nevezte. Az elnököt a testvérei és maga Jane is gyakran csak Dannynek szólították.
Jane elmosolyodott. – A törvény szerint az elnök és a first lady fele-fele arányban rendelkezik minden szövetségi tulajdon fölött. Ami meg a saját személyes költségvetésünket illeti, azt még mindig én tartom egyensúlyban. Danny nem olyan ügyes a számokkal.
– Akkor is nagyon kedves tőled – válaszolta Pam, és a lányára nézett. – Jövőre már tinédzser. Az elsőszülöttem tinédzser… elhinni is nehéz.
Pamnek három gyermeke volt, Willa, a tízéves John és a hétéves Colleen. Jane-nek is három gyereke volt, de mindegyikük idősebb. A legfiatalabb, egy fiú, főiskolára járt, a lánya pedig ápólónő volt egy atlantai kórházban. Korban kettejük között volt még egy fiú, aki egyelőre azt próbálta eldönteni, mit is kezdjen magával az életben.
Coxék korán alapítottak családot. Jane most még csak negyvennyolc éves volt, a férje pedig nemrég ünnepelte az ötvenedik születésnapját.
– A tapasztalataim szerint a fiúk az ember szívének okoznak gondot, a lányok pedig az eszének – mondta Jane.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az eszem már készen áll Willa ügyeire.
– Csak tartsd nyitva a kommunikációs csatornákat. Tudd, kik a barátaid. Tapintatosan avatkozz be mindenbe, ami körülötte zajlik, de csak nagyon óvatosan bocsátkozz csatákba. Néha majd magától visszavonul. Ez természetes, de ha világos szabályokat állítasz fel, akkor minden rendben lesz. Willa nagyon intelligens. Gyorsan megért mindent. Hálás lesz az érdeklődésért.
– Elég jó tanácsnak tűnik, Jane. Rád mindig számíthatok.
– Sajnálom, hogy Tuck nem tudott eljönni.
– A tervek szerint holnap ér haza. Hiszen ismered az öcsédet.
Aggódó pillantást vetett Pamre. – Minden rendben lesz. Bízz bennem.
– Persze – felelte a sógornője csendesen, és továbbra is a boldog Willát nézte.
Miután Pam arrébb ment, Jane Willára figyelt. A lány különös keveréke volt a felnőttes érettségnek és a saját életkorának megfelelő, azaz serdülőkori tulajdonságoknak. Jobban tudott írni, mint sok felnőtt, és komolyan társalogni olyan témákról, amelyek sok felnőttnek is nehézséget okoztak volna. Ráadásul a kíváncsisága olyan területekre is kiterjedt, amelyek messze túl voltak korosztályának érdeklődésén. Ám egy külső szemlélő azt láthatta, hogy felszabadultan kacarászik, gyakran használ olyan kifejezéseket, hogy „ciki” meg „hűha”, és éppen csak kezdi a fiúkat felfedezni az utálatnak és a kíváncsiságnak azzal az elegyével, amely a serdülőkor elején járó lányok sajátja. Jane tudta jól, hogy az ellenkező nemhez való viszonya nem sokat fog változni még akkor sem, amikor Willa már felnőtt lesz. Csak akkor már sokkal magasabb lesz a tét.
Az ünnepségnek vége volt, a vendégek búcsúztak. Jane Cox beszállt a helikopterbe. A gép most nem viselhette a Marine One jelzetet, mert az elnök nem tartózkodott a fedélzetén. Most a tartalék személyzettel repült, Jane tudta jól, de neki így is tökéletesen megfelelt. A magánéletben ő és a férje tökéletesen egyenlők voltak, de a nyilvánosság előtt a kötelező két lépéssel a férje mögött állt.
Becsatolta a biztonsági övet, egy egyenruhás tengerészgyalogos pedig helyére csúsztatta az ajtót. Négy sztoikus arckifejezésű titkosszolgálati ügynök utazott vele. Felemelkedtek, és néhány pillanat múlva felülről nézett le a Catoctin-hegység ölelésében fekvő Camp Davidre, vagy a „Kalitkára”, ahogyan a titkosszolgálati kódban elnevezték. A helikopter déli irányba fordult, hogy fél órával később biztonságban leszálljon a Fehér Ház pázsitján.
Jane egy cédulát tartott a kezében, amelyet Willa adott neki a távozása előtt. Köszönőlevél volt. Jane elmosolyodott. Nem lepte meg, hogy Willa előre elkészítette. A levelet felnőttes érettséggel írták, és a megfelelő dolgokat tartalmazta. Jane stábjának több tagja is tanulhatott volna Willától.
A first lady összehajtotta és eltette a levelet. A nap hátralevő része és az este már távolról sem ígérkezett olyan kellemesnek, mint az addigiak. Szólították a hivatalos kötelességek. A first lady életét, amint hamar megtanulta, kemény munka töltötte ki, amelyet gyakran szakítottak meg unalmas időszakok.
A helikopter csúszótalpai földet értek. Minthogy az elnök nem tartózkodott az utasok között, kevesebb volt a felhajtás, miközben Jane bement a Fehér Házba. A férje a dolgozószobájában volt, közel az ünnepélyesebb alkalmakkor használt Ovális Irodához. Jane kevés feltételt támasztott a férjének, amikor beleegyezett, hogy mellé áll a nemzet legmagasabb hivataláért indított hadjáratában. Az egyik ilyen feltétel az volt, hogy bármikor bejelentés nélkül beléphet legbelsőbb szentélyébe, anélkül hogy felvennék a hivatalos látogatói listára.
– Én nem látogató vagyok – mondta neki akkor –, hanem a feleséged.
Megközelítette az elnök „ütközőjét”, akit hivatalosan „különleges asszisztensnek” neveztek. Éppen a kukucskálólyukon nézett be, mielőtt belép, és megszakítja az odabent zajló hivatalos megbeszélést. Az ő feladata volt, hogy ügyeljen az elnök pontos időbeosztására, hogy minden a lehető legnagyobb hatékonysággal folyjon. Ezért aztán minden reggel hajnal előtt kelt, és minden éber pillanatát annak szentelte, hogy az elnök minden igényét azonnal kielégítse, gyakran hamarabb megérezve, mire is lesz szüksége, mint maga az elnök. Bárhol másutt, gondolta Jane, a „különleges asszisztenst” egyszerűen csak úgy neveznék, hogy feleség.
– Küldje ki őket, Jay, mert most én jövök – mondta neki Jane, ő pedig buzgón engedelmeskedett. Amikor Jane volt bent, sohasem leskelődött, és nem is fog, ha meg akarja tartani az állását.
Jane pár percet töltött az elnökkel, beszámolt neki a szülinapi buliról, majd a magánlakosztályukba ment, hogy felfrissüljön kissé és átöltözzön egy hivatalos fogadásra, amelynek ő volt a háziasszonya. Mikor órákkal később leszállt az este, visszatért a „hivatalos” lakrészlegbe, lerúgta a cipőjét, és ivott egy rég vágyott forró teát.
Húsz mérfölddel arrébb az immár tizenkét éves Willa Dutton sikoltott.

A Kiadó engedélyével.