Főkép

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a Szkéné bemutatta Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabját. Független színházi produkció, a maga kőszínházi jellegtől alapjában különböző színi nyelvezetével, kamarai testközelségével, remekül használt csóró gesztusaival – ezt mindenkinek látni kellene, akit csak érdekel a színház, mert esszenciája a színjátszásnak, minden értelemben. Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen, minden hibájával is példaértékű A mester és Margarita előadás, az egykori párja-nincs élmény; még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs – tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos.
 
„Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után az lenne a helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék, hogy nevét dicsőítse, vagy őt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és ez a prológus kísérlet arra, hogy a nagy győztest dicsőítse, a prológust követő komédiának pedig szórakoztatnia kellene az uralkodót nemes tettei után” – hízelkedik gátlástalanul Moliére ebben a soha el nem hangzott prológusban, a Képzelt beteg elé képzelt mély meghajlásban patrónusa felé – aki addigra elfordult tőle. Jean-Baptiste Moliére magára maradt – a művész és a Napkirály kegyúri, óvó „fénye” közé udvaroncok hada duzzasztotta viharfelleg tolakodott. A jól karcoló szatírák vélt avagy valós sebzettjei – jobbára befolyásos urak és hölgyek – elégtételt követeltek, s hiába ünnepelte megmondó-emberét a zsöllye, az uralkodó már nem „használta” tovább hivatalnokai és arisztokráciája pofozógépeként a szerzőt. Moliére a pályája folyamán hol a márkinői szalonok „preciőz”, édelgő irodalmának modorát figurázta ki, hol pedig az „istentől való” uralkodó óvó palástja alól a főnemesség etikettjének tartott görbe tükröt. Kiváltotta a párizsi filozófiai fakultás haragját, pályatársak és társulatok kaptak tőle olykor ordas-nagy pofont, nekiment az orvosi karnak, sőt, a papságnak is. Van egy pont, ahol a hatalom megelégeli a szatírát – vagy az íróját. A művész pedig addig él, amíg kimondhatja, ami a begyét nyomja – vagy amíg nem rúgja arcon a talp, amit addig nyalt.
 
Nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az „udvari bohóc” szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója. E helyzetben a Képmutatók cselszövése rétegei közt bizony ott figyel az „alázatos kérelem” is, hogy a diktátor legalább legyen „jó király”. Játszani is engedje makrancos művész fiait. Mert olykor elég a hatalom gerjesztette félelem, hogy ne épülhessen e játék: a darab bemutatását a Művész Színház vezetése egyre csak halogatta – nem vállalván a diktátori harag vélt ódiumát. Maga Bulgakov a Színházi regényben írta meg a színrevitel viszontagságait, amely befejezetlen maradt – hírlik, a kiadásra esélytelen öniróniakoktél helyett a kiadás reménye nélkül elkezdett A mester és Margarita foglalkoztatta már –; de ez a befejezetlenség valójában a legpontosabb cezúra: ezek jobbára vége-nincs történetek.
 
Parádés ez a folyamatos kulisszák-mögöttiség! Az előadás első percétől kezdve, s nemcsak a színházi képekben – az udvar is „hátulról” látszik, akárcsak az Oltáriszentség Társaság – ez az informális alkuk nyilvánosságmentes közege, süllyesztőtől a zsinórpadlásig, udvartól a farizeusságig. Pontosan koreografált színtér-átrendeződések, átöltözések együttmozgása, a „színház hátulról a szemünk előtt” sokat követel a színészektől – de szívvel adják ezt a sokat. A legtöbben két szerepben: színész-önmaga és komplementere, a közönség: az udvar és a gúnyolt gyűlölők átvedlésében. És mindenki átlényegül – megint testközelből látható, mennyivel több az önátadás annál, mintha valaki csak „hozza a figurát”. Fodor Tamás sokrétegű Moliére: esendő kicsi-ember és sziporkázó, ihletett művész akár ugyanabban a jelenetben – az előadás körülötte köröz. Nagypál Gábor királya remek, főleg ha megnézzük, hogy „tükrözi” a kis szájhős komédiással, bár az átvedlések tükörjátékának Tóth József örökké csendre intett Bouton-ja és szókimondó udvari bolondja a legkézenfekvőbb példája. Szeretem, ahogy Sárközi-Nagy Ilona elcsábul. Ahogy Király Attila táncol a sokat ugratott „körmölő” La Grange, és a krakéler „Félszemű” testőrparancsnok közt – finoman mutatva fel a két aspektus egy-lényegét. Személyes kedvencem mégis a párizsi érsek korántsem „fél” szerepében Tamási Zoltán; lúdbőrözik az ember háta, ha látja a tekintetébe sűrített gyűlöletet a Tartuffe írója iránt.
 
A rendező, Szikszai Rémusz egy interjúban kifejti: pontatlan a meglátás, amely két nagy formátumú alak, a szuverén művész és műélvező patrónusa találkozásaként aposztrofálja e darabot – a király és a drámaíró egy pillanatra sincs egy súlycsoportban, a művész a mindenkori hatalmi játszma tábláján egy bábu csak, használhatósága ellenére bármikor feláldozható. Az már más kérdés, hogy a hatalom efféle „emberhasználata” valójában mennyire embertelen – s hogy a „használtat” minden életrutinja ellenére jobbára mekkora meglepetésként éri az efféle bukás. És persze rétegben a réteg – a maga közegének épp Moliére a „kis diktátora”, ki legalább ennyire mélységesen embertelen módon ejti az egykor szeretett nőt, az alkotótársat, s veti oda neki alamizsna gyanánt a „nyugdíjat”. Senki sem mentes a „nagyok” kicsiségeitől – a hatalom minden szintjén korrumpálja a játékosait. Apropó: Madeleine Béjart. Kerekes Éva betegsége okán a bemutatón Takács Kati beugrását láthattuk – az a kivételes színészi nagyság mesterjegye, hogy egy ennyire bitangul összerakott, sok együtt-mozgásos, „kulisszák mögötti” közös játékban (ahol a próbafolyamat alatt a szokásosnál sokkal több kell kódolódjon) a beugró tökéletesen illeszkedett a többiekhez, hogy maradéktalanul töltötte ki a többiek játéka által neki nyújtott teret.
 
Minden időkben aktuális dilemmák zakatolnak tehát a színpadon pengeélesre köszörült, parádés tálalásban. Hol húzódik a határ – meddig mehet el a szuverenitásban aki alkot. Nem feltétlenül az elvárt dicsőítések, a talpnyalás kényszere fáj – a mi szabadságunkban főleg nem – hanem a szájíz eltalálásának kényszere. A ráhúzható helyzetek aknamezején való toporgás fáj, ami által – ahogy Szikszai Rémusz fogalmaz – valójában egyre kevesebb dolog szól „a kis szaros életünkről”. Ahogy álomország pátosza párával lepi a józanító tükröket. Mert a szólás szabadsága időnként együtt lakik az éhenhaláséval – akár csak szellemi értelemben, mikor elvétetik az éltető lehetőség, játéktér, amikor elfogy a levegő a művész körül, amikor nem az ember „hal éhen”, hanem az alkotó. Mert a legnagyobb mecénás jobbára a hatalom. És ritkán annyira bölcs, hogy eltűrje – hogy alkalmanként akár ne törje össze – a maga görbe tükreit.