Főkép A Világok őréből megismert Kirill életében immár másodszorra veszített el mindent. Miután részben leleplezte a valaha volt legnagyobb összeesküvést, megfosztották összes különleges képességétől, hogy ne tudja felvenni a harcot az érte küldött hóhérokkal. Azonban valamilyen csodás és megmagyarázhatatlan ok miatt Kirill túlélte saját kivégzését, és kereket oldott. De az élete ezzel még koránt sincs biztonságban, ugyanis nagyhatalmú ellenségei elhatározták, hogy kerüljön bármibe, de kijavítják a korábbi fiaskót. Nemsokára emberfeletti képességekkel felruházott funkcionálisak egész serege indít ellene hajtóvadászatot Oroszország őszi városainak nyirkos utcáin, hogy eltapossák, mint egy szemtelen bogarat, mely nem tudta, hogy mikor kell meghalnia.
 
Ahogy a nyaka köré vetett hurok egyre szorosabbra húzódik, Kirill kénytelen rájönni, hogy az egyetlen esély könyörtelen üldözőinek lerázására az, hogyha az egyik szigorúan őrzött vámhivatalon keresztül egy párhuzamos világba távozik. De vajon mennyire bízhat egykori harcostársaiban? Ha választásra kerül a sor, közeli barátai vajon kihez lesznek lojálisak? A kegyetlen, jegesen számító arkani hatóságokhoz – akik, ha az érdekük úgy kívánja, szemvillanás nélkül őket is a halálba küldenék –, vagy Kirillhez? Ráadásul főhősünk hiába talál a véget nem érő hajsza rövid szüneteiben felbecsülhetetlen értékű barátokra, akik félrevezetik az arkaniakat, illetve egérutat biztosítanak számára, Kirill hamarosan rájön, hogy csak úgy szabadulhat meg üldözőitől, ha sarkon fordul és megküzd velük. De vajon hány megkeseredett és elnyomott funkcionális csatlakozna reménytelen, őrült felkeléséhez a pusztító túlerőben lévő arkaniakkal szemben?
 
A Világok őre a sorozat első részéhez hasonlóan egyes szám első személyű narrációban íródott, mely a regényből sugárzó ellenállhatatlan hangulat legfontosabb hordozója. Ez a jobb szó híján orosz, vagy még inkább kelet-európai életérzés már az első oldalakon magával ragadja az olvasót és egészen az utolsókig el sem engedi. Így Lukjanyenko könyvét nem csak amiatt élvezetes olvasni, amit ír, hanem azért is, ahogyan azt írja. A Kirill folyamatosan változó környezete által kiváltott, élcekkel tűzdelt anekdotákból és filozofikus belső monológokból sugárzó cinizmus egy teljesen idegen világ hangulatát közvetíti felénk. Egy olyan világét, ahol az átlagember az őt körülvevő mindenre kiterjedő reménytelenséget csak úgy élheti túl ép ésszel, hogyha gunyorosan elmosolyodik és rágyújt egy cigarettára. Talán Kirill ezzel a bizonyos szempontból bölcsnek mondható, mosolyogtatóan sztoikus jellemével tudja magát szinte azonnal belopni az olvasó szívébe.
 
Bár a párhuzamos világok és alternatív történelmek húrjait már számos író megpendítette, csak nagyon kevesüknek sikerült olyan hangot kifacsarniuk ebből a kényes hangszerből, melynek valótlanságán nem ráncoltuk volna szemrehányóan a homlokunkat. Lukjanyenko viszont az általa szerepeltetett alternatív Földeket átgondoltan és körültekintően, a legkisebb részletekre is odafigyelve komponálta meg. Így a történelem iránt érdeklődők nagy élvezettel olvashatnak az iszlám által dominált Európáról, a pápa által irányított szuperhatalomról illetve XXI. századi rabszolgatársadalmakról.
 
A Világok őre befejezése után csak arra bíztathatom az olvasót, hogy minél hamarabb vegye kézbe az Őrök világát, ugyanis Szergej Lukjanyenko tollából ismét egy kihagyhatatlan, szórakoztató, ugyanakkor érdekfeszítő regény született.