Főkép Így jár az, aki alábecsüli a nőket! Mármint úgy, hogy jaj lesz neki. A hivatalos és nem hivatalos női rendőrök, magánnyomozók próbálkozása az irodalom területén egyáltalán nem új keletű (lásd mondjuk Agatha Christie Miss Marple-figuráját), de hogy (jelen)létük máig nem 100%-os indokoltságot vált ki az olvasóközönségből, arra is mérget vennék. Mégis hiba lenne kijelenteni, hogy alapvetően (de persze nem kizárólagosan) ez egy férfiszakma, hiszen az ártalmatlannak-ártatlannak tűnő „hűbelemamás” karaktereken túl született már rendőruniformisban teljesen hitelesen feszítő, minden tekintetben kemény és veszélyes kiállású női „igazságosztó” is, például Vavyan Fable könyveiben. Egyszóval a műfaji „mellékvonal” él és virul, amelynek újfajta karakterisztikájú töltetét jelentheti Sara Paretsky regénye. Az amerikai íróhölgy civilben a történelem doktora, sőt MBA-fokozata is van a PhD mellett, ráadásul férje pedig fizikaprofesszor. Magasan intellektuális magánélete ellenére azonban 1982-től szépen-lassan a könnyed(ebb) irodalmi krimiműfaj meghatározó alakjaként (is) ismert.
 
Az 1947-es születésű Sara Paretsky teremtette meg ugyanis V. I. (Victoria Iphigenia) Warshawski figuráját, a saját szakállára is ténykedő, magát (és másokat) könnyen veszélybe sodró attitűdű magánnyomozó alakját, akinek ennek ellenére rendszerint számos barát és segítő áll a rendelkezésére. Warshawski provokatív dumájú, fizikailag ad hoc tettrekész (utcai harcművész), szabályokkal-törvényekkel nem sokat vacakoló, fekete címkéjű Johnny Walker rajongó, ugyanakkor az öltözködési divatra, saját kifinomult komolyzenei ízlésére, valamint szexuális életére fokozottan ügyelő emocionális karakter. Szakmája terén egyfajta polihisztor, aki Raymond Chandler Philip Marlowe figurájának borongós-sötét oldalát vegyíti egy szociális és perszonális kapcsolatokban jóval nyitottabb, anyáskodó, de kemény nő minden adottságával (és sokszor hibájával). A testművésznő V. I. Warshawski egyik ugyancsak szerteágazó ügyéről szól, ahol nemcsak egy rossz hírű (erotikus) bár és közeli maffiakapcsolatai sodródnak az események sűrűjébe, de egy katonai (védő)felszereléseket gyártó, a hadsereg fő beszállítójának számító multicég, valamint az iraki amerikai jelenlét is.
 
Ez idő tájt a chicagói Club Gouge fő attrakciója egy ismeretlen testművésznő magánszáma, aki gyakorlatilag meztelenül ül ki a színpadra, felkínálván testét a közönség festő-mázoló kénye-kedvének, hogy őt magát (ki)pingálván hozzanak létre műalkotásokat, esetleg üzeneteket a produkció ideje alatt. Az élő vászon szerepét betöltő testművésznő figurája azonban nemcsak a lelkes és erotikára vágyó közönséget vonzza, hanem gyakorlatilag a bajt is. Nem is kell sok időnek eltelnie, hogy a klub mögötti sikátorban két lövéssel meggyilkolják a Nadia nevű női vendéget. V. I. Warshawski saját érintettsége okán tartózkodik éppen a bárban, hiszen Petra unokahúga az egyik felszolgáló ott. Ahogyan az kell, Nadia pont Vic kezei között hal meg, egy nappal később pedig már meg is van a gyanúsított: egy volt iraki veterán, Chad Vishneski, aki a gyilkosság előtt nyíltan megfenyegette az áldozatot. Warshawski azonban tudja, hogy a látszat a legtöbbször csúnyán csal, ráadásul a közben sikertelen öngyilkosságot (?) elkövető srác szülei pont őt bízzák meg fiuk nevének tisztázásával.
 
Nincs mese, csak vér, verejték és könnyek. A testművésznő remekül bonyolított történetű krimi, ahol minden szálnak megvan a maga jelentősége, hogy a végére felfeslések nélkül álljon össze az a cselekményszövet, ahol a nagyra törő mamutcég csalásra épülő stratégiája egy érzelmi-szerelmi csalódásban szenvedő ártatlan lány halálát okozza. Na de hogy jön össze mégis a mákos tészta a pacalpörkölttel? Sara Paretsky érti a dolgát, látszólag egymástól független attitűddel bíró láncokat hogyan forrasszon egységgé, s ez a vezérelv néhol a műfajon túli lendülettel és eszköztárral színesíti a történetet. V. I. Warshawski figurájában bőven benne van a hibázásra való hajlam, a meggondolatlan veszélybe kergetés, vagy a sokat markol, de keveset fog rutintalansága. Ettől kap A testművésznő igazán hártyavékony, de pókhálóerős hitelességet, azonban az a fajta karakterisztika, amely a Vic körüli bohókás társaság segítségnyújtási akcióiban érvényesül, mintha a feszültség, s egyúttal a komolyság élét csökkentené. De hát valamit valamiért, nem igaz? Véleményem szerint el lehet mondani, hogy Sara Paretsky friss név, beállítódás és stílus a műfaji palettán, s bár eredetisége nem szól soha nem hallott dallamokkal, mégis erősíti azt a szándékot, amelyet fentebb boncolgattam: hogy igenis lehet létjogosultsága a női alakba bújt(atott) (magán)nyomozóknak (és rendőröknek) a férfiak uralta világban. V. I. Warshawski pedig ehhez tökéletesen megfelelő karakter. Csirió, Miss Johnny Walker!