Főkép

1794-ben elhunyt Esterházy Antal herceg, utódja, II. Esterházy Miklós pedig felkérte az akkor Londonban tartózkodó Haydnt, hogy szervezze újjá udvarának zenekarát, így a komponista-karmester visszatért Kismartonba. Ám időközben Haydn megírta 12 londoni szimfóniáját (melyek azon túl, hogy a műfaj megújulását vetítették előre, a szerző utolsó ilyen jellegű darabjainak is bizonyultak), és mindenekelőtt megismerkedett Handel Messiásával, ami mély, saját művészetét is részben átértelmezni késztető benyomást tett az akkor már a hatvanas éveiben járó Haydnra. Ennek eredményeképp pár évvel később megszületett a két korszakos, emellett pedig a pályát voltaképp lezáró oratórium, a Teremtés és az Évszakok.
 
Az új kismartoni-bécsi korszak nyitányát azonban nem annyira a világi, mint inkább az egyházi művek jellemezték, mindenekelőtt (a Die sieben letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze mellett) a hat késői nagy mise első két darabja, az 1796-ban született „Heiligmesse” és „Paukenmesse”. Utóbbi a műnek első hallásra – ám megtévesztően – harcias jelleget kölcsönző timpani-szólamról kapta az „Üstdob-mise” nevet. Ám Haydn aligha helyeselhette az összecsapásokat, melyekbe a francia forradalmi háborúk során Ausztria kényszerűen keveredett, sokkal inkább a béke mellett tett hitet miséjével, és ezt a szöveg és a zene összefüggéseinek alapos vizsgálata is alátámasztja. Erről, és általában a mű keletkezésének körülményeiről is érdekes ismertetést olvashatunk az újrakiadások esetében viszonylag ritkán mellékelt füzetből, ami külön emeli e kiadvány értékét.
 
Ugyanakkor elsősorban maga a muzsika és az interpretáció az, amiért igazán érdemes kezünkbe venni a lemezt. A „Paukenmesse” legfőbb erénye a bécsi klasszika hagyományainak finom keverése az angol barokk oratórium bizonyos elemeivel. Míg Mozart miséiben lényegében dominált a tisztán operai hangütés, addig Haydn késői miséit a monumentalitás jellemzi a virtuóz dallamok helyett. Kifejezetten sokat mondóak a kórusok, melyek ugyan nem emlékeztetnek Handel énekelt fúgáira, mégis ugyanolyan magasztosság árad belőlük. A leggyakoribb megoldás, amelyet Haydn alkalmaz, az antifonális felelgetés, elsősorban a női és férfi szólamok között, de az alapvetően tömbös akkordmenetekből mindenhol kiérződik a szembehelyezettség és a párbeszéd. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kapnának komoly szerepet a hangszeresek és a szólisták, a legfeltűnőbben mégis a kórusrészletek viszik előre a misét.
 
Haydn vokális zenéjére alapvetően a „fényes”, határozott hangszínek jellemzőek, a „Paukenmesse” C-dúr hangneme pedig különösen kihangsúlyozza ezt, a zene itt többnyire mégis zaklatott, ha nem is nyíltan ideges. Ám ezen nincs mit csodálkozni, hiszen háború idején (az eredeti cím, a „Missa in tempore belli” pontosan erre utal) a fenyegetettség és a viszontfenyegetés semmiképp sem kedvez a nyugalomnak, és ez az üstdob kiemelt szerepének köszönhetően hatványozottan igaz erre e műre. Elég meghallgatni a „Kyrie” hirtelen kitörését, ahol a kórus a timpanival együtt ront szinte bele a tudatunkba, de az „Agnus Dei” „dona nobis pacem” (adj nekünk békét) szavainak értelmével éles ellentétben álló, harcias atmoszféra, amihez a tempó begyorsulása is hozzájárul, úgyszintén a zenével közölt üzenetben rejlő rendkívüli feszültségekre utal. És mégsem a reménytelenség marad meg bennünk, hanem annak érzése, hogy a muzsika képes felülemelkedni még a legnagyobb tragédiákon vagy azok előrevetülő árnyékán is.
 
Az 1771-ből származó Salve Regina összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb hangvételű darab, mely jóval kisebb hangszeres apparátust foglalkoztat, és jóval mélyebben gyökerezik a bécsi klasszika hagyományaiban is. Ennek ellenére felfedezhetők hasonlóságok a későbbi misével, mindenekelőtt a női és férfi énekszólamok időnkénti felelgettetésében, ám itt még nem általános ez a megoldás, ráadásul nem is ugyanaz a fenséges építmény áll össze a szólamokból, ami a misében, hanem egyfajta finom szövésű csipkézet, melynek szépsége az ellen- és egyensúlyok mesteri alkalmazásából ered, és inkább a vonósnégyesek bensőségességéhez hasonlítható, mint a lehengerlő, oratórikus, nagyobb formák monumentalitásához.
 
Haydn ezer szállal kötődik a Monarchia hagyományaihoz, és ez alatt nem kizárólag Bécset, hanem a magyar hercegi család befolyását is értem, emellett pedig kétségtelenül a két (különösen a második) londoni tartózkodás is jelentős mértékben alakított zenei felfogásán, így nem különösebben csoda, ha a leghitelesebb előadások vagy az osztrák, vagy az angol régizenei együttesektől – legalábbis az ő megközelítésüket átvevő zenekarok koncertjein és lemezfelvételein – hallhatók, Nikolaus Harnoncourt pedig köztudottan a legértőbb karmesterek közé tartozik ebben a körben. Noha a szólisták nem a vibrátómentes(ebb) régizenei hangképzést részesítik előnyben, a két mű mégis lenyűgöző erővel szólal meg Harnoncourt általános értelmezésében, és talán a ma főképp szimfóniáiról és vonósnégyeseiről híres Haydn egyik kevésbé ismert oldalát segít jobban megismernünk. Márpedig mindenképp érdemes jobban odafigyelni a szerző egyházi műveire is, hiszen bennük a népszerű kompozíciókkal minden tekintetben felérő remekműveket ismerhetünk meg.
 
Előadók:
Dorothea Röschmann – szoprán
Elisabeth von Magnus – mezzoszoprán
Herbert Lippert – tenor
Oliver Widmer – basszbariton
 
Arnold Schoenberg Chor
Erwin Ortner – kórusvezető
Concentus Musicus Wien
Nikolaus Harnoncourt – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-6. Missa in tempore belli, Hob. XXII:9
7-9. Salve Regina, Hob. XXIIIb:2