Beleolvasó - C. J. Daugherty: A Cimmeria titka

Fülszöveg:
Allie élete darabokra hullott szét. A bátyja eltűnt, utálja a sulit, ahova jár, a szüleitől sem számíthat megértésre... és már megint letartóztatták. Nem csoda, hogy az ősök megint új suliba küldik. De ez egyszer valami teljesen szokatlan helyre. Allie nem érti, hogyan kerülhetett a Cimmeria Akadémiára, oda, ahol a felső tízezer csemetéi tanulnak a patinás kastély festményekkel díszített falai között, vagy éppen a bálon táncolnak gyönyörű estélyi ruhában és szmokingban, kényelmükről pedig személyzet gondoskodik. A legnagyobb rejtély Allie számára mégis az Éjjeli Iskola, amelynek céljáról, működéséről és tagjairól csak a beavatottak tudhatnak.
Allie érkezését a többiek is értetlenül szemlélik, hiszen a lánynak sem társadalmi rangja, sem családfája, sem különleges képességei nem indokolják a Cimmeria Akadémiára való felvételét. Gyanakvó ellenségei mellett barátai is akadnak, de Allie rajtuk is nehezen igazodik ki. Abban sem biztos, kinek őszintébbek az érzései a két fiú közül: Sylvainnek, a jóképű francia arisztokratának vagy Carternek, a mogorva árva fiúnak. Egymást követik a különös események, melyek következtében a lányt egyre nagyobb veszély fenyegeti.
 
De vajon kiben bízhat meg Allie, ha mindenki hazudik?
 
C. J. Daugherty trilógiájának első kötete egy olyan iskolába enged bepillantást, amely tele van titkokkal. Veszélyes játszmába kezd az, aki megpróbál belesni ebbe a zárt világba. Mégis sokan vagyunk, akik a megszokott, néha unalmas sulink vagy munkahelyünk helyett inkább Allie-t kísérnénk el, hogy vele együtt próbáljuk felfedni a Cimmeria titkát.

Részlet a regényből:
Kilenc

Amikor hétfőn újra elkezdődött a tanítás, Allie-nek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a hétvége eseményei közül voltaképpen semmi sem történt meg. Mindenki elfoglalta a szokott helyét a tantermekben, a szokott időben. Ráadásul Jerry és Zelazny is úgy viselkedett vele, mintha sosem látták volna sebet kötözni a szakadó esőben.
Sylvain nem járt az angol csoportba, Carter viszont késve érkezett, mint mindig, és csak vigyorgott Isabelle kétségbeesett tekintete láttán. Ha a fiú feje nem lett volna bekötve, Allie akár azt is gondolhatta volna, hogy csak képzelte az egészet.
Az órák között találkozott Jóval a könyvtárban, és suttogva megtárgyalták, hogy mi történt, amióta utoljára látták egymást.
Jo elújságolta, hogy Gabe-nek végül még varratokra sem volt szüksége, és hogy a nővérke elismerően nyilatkozott Allie kötözési technikájáról.
– Gabe tényleg kíváncsi, hogyan kerültünk a kerti pavilonba, de… mivel a lelkemre kötötted, hogy ne szóljak semmit Ruthról, nem mondtam semmit. Miért nem akarod, hogy beszéljek róla?
Allie közelebb hajolt hozzá.
– Nem lehet… Egyszerűen csak… fontos, hogy hallgass róla. Az a helyzet, hogy fél éjszaka fenn volt, és azon gondolkodott, mit mondjon Jónak. Semmiképp sem akart hazudni egyetlen igaz cimmeriai barátnőjének, de hát ígéretet tett Carternek, hogy nem árulja el.
– Nem tudom megmagyarázni. Csak hallottam, hogy Ruth akár bajba is kerülhet emiatt.
Figyelte, hogy Jo hogyan reagál erre a magyarázatra.
– Na jó, de ha nem mondom el neki az igazat, akkor mivel magyarázzam, hogy ott voltunk?
Allie idegesen pörgette tollát az ujjai között; kezdte a mutatóujján, és meg sem állt a kisujjáig.
– Azt is mondhatnánk, hogy Meri vagy nem meri?-t játszottunk, és az volt a feladat, hogy kémkedjünk utánuk. Vagy, mondjuk, kedvem támadt rohangálni az esőben, és te megpróbáltál megállítani, de csak ott sikerült utolérned.
Jo oldalra biccentette a fejét, mérlegelve a lehetőségeket.
– Mindkettő rém gyenge duma – de talán az első egy hajszállal kevésbé nyomi.
Allie rámosolygott.
– Köszi, Jo.
A következő napokban többféle híresztelés is szárnyra kapott, hogy mi történt aznap este kint a rengetegben. Mindenki tudott arról, hogy többen is megsebesültek, de teljes volt a zűrzavar a fejekben arra vonatkozóan, hogy pontosan mi is történt. Ráadásul megtiltották a diákoknak, hogy kimenjenek a szabadba, ami csak még jobban beindította a fantáziájukat. Viszont a jelek szerint senki sem tudta, hogy Allie és Jo is kint voltak akkor, és a legelterjedtebb pletyka arról regélt, hogy a fiúkra ugyanaz a róka támadt rá, amelyikkel korábban a két lány találkozott a kertben. Ennek ellenére senki sem hitt igazán ebben.
Azon a héten Phil még nem járt be az órákra, de Ruthtól tudták, hogy napról napra javul az állapota, és hamarosan vissza fog térni közéjük.
Tekintve, hogy mindannyian házi őrizetben voltak – legalábbis Allie annak érezte ezt az állapotot –, még jól is jött, hogy pocsék idő volt. Egész héten megállás nélkül esett az eső. Nem annyira, mint vasárnap, amikor úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, de azért rendületlenül esett, és a napok szürkén teltek.
Úgy tűnt azonban, hogy a tanárokat teljesen felvillanyozza az oktatás adrenalinja, úgyhogy hamarosan a leckék váltak a szünetek és az étkezések fő témájává. A diákok egyre csalódottabban ecsetelték egymásnak növekvő terheiket. Allie és Jo mindennap késő estig tanult a könyvtárban, egészen takarodóig, hogy tartani tudják a lépést.
Csütörtök este Allie a végkimerülés határán épp egy csésze frissítő teáért indult, amikor belefutott Sylvainbe. A fiú felvette vele a lépést, és elkísérte az ebédlőbe.
– Nocsak, nocsak, Allie – szia, ma belle! Hogy vagy? A hétvége óta nem láttalak.
Allie érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, de úgy tett, mintha nem csinálna nagy ügyet abból, hogy újra látja a fiút. Csak remélni tudta, hogy nem fog rákérdezni, hova tűnt el, amikor faképnél hagyta a múltkor.
– Jól vagyok. Csak annyira el vagyok havazva… ki se látszom a sok tanulásból. Próbálom a felszínen tartani magam, nehogy végleg elmerüljek.
– Tudom. A tanárok hirtelen nagyon belelendültek, hogy munkát adjanak nekünk – bólogatott egyetértően Sylvain.
– De tényleg, mi ez? Mindig ennyire gonoszak? – fordult a fiú felé Allie.
Sylvain mosolygott, a szemei ragyogtak.
– Nem, ez még a Cimmeriához képest is szokatlan. Nem kizárt, hogy csak le akarnak foglalni, hogy senki ne próbálkozzon kilógni.
Allie megpróbálta leplezni meghökkenését.
– A múltkori eset miatt? – kérdezte.
– Lehet.
A lány vágyakozó pillantásokat küldött a bejárati ajtó felé.
– Annyira szeretnék kimenni!
– Unatkozol, ma belle?
Mivel olyan fürgén haladtak, Allie szinte fel sem fogta, mi történik, amikor a fiú hirtelen megragadta a kezét, és magához húzta.
– Jósolhatnék a tenyeredből. Talán az felvidítana téged. Én pedig beleláthatnék a lelkedbe.
– Tudsz tenyérből jósolni? – Allie-nek ugyan kételyei voltak ezzel kapcsolatban, de a fiú kezének érintése nagyon is a kedvére való volt.
– Hát persze – mosolygott rá Sylvain. – Te nem tudsz? Könnyű.
Maga felé fordította a lány tenyerét, és olyan könnyedén futtatta végig ujjait az alig bemélyedő vonalakon, mint amilyen puha lehet egy kiscica tappancsának érintése.
– Rendkívül hosszú az életvonalad – duruzsolta Sylvain ujjával végigsimítva a lány csuklójától egészen a tenyere közepéig futó vonalat. – És milyen erős a szívvonalad! Látod itt ezt? – Ujjbegyével követte is a mutatóujja és a hüvelykujja között végződő árkot.
Allie beleborzongott érintésének gyöngédségébe. – Tudod-e, hogy ez mit árul el nekem?
Allie némán megrázta a fejét.
– Ez a vonal arról mesél, hogy szerelmes vagy valakibe. Vagy ha még nem, akkor hamarosan az leszel.
Miközben egész teste bizsergett a fiú érintésétől, Allie keményen küzdött, hogy valami frappánsat válaszoljon… Mielőtt azonban megszólalhatott volna, hirtelen kivágódott a könyvtár ajtaja.
– Hé, Allie, ne felejtsd el a… – Amikor észrevette Sylvaint, Jo elnémult. – Hoppá, most jut eszembe, azt hiszem, otthagytam a…
Nem túl fényes improvizálása után Jo visszahúzódott a könyvtárba. Egy pillanattal később újra kinyílt az ajtó, és egy egész csapat tódult ki rajta hangoskodva. Allie még elkapta Jo suttogását:
– … neee, várjatok még egy kicsit…
Syvlain sajnálkozó mosollyal engedte el Allie kezét.
– Szeretnék jobban elmélyülni ebben a témában veled… valamikor – mondta.
– Igen – válaszolta Allie zavartan. – Jó… persze.
– Esetleg találkozhatnánk szombaton vacsora után, hogy… beszélgessünk…
– Persze – válaszolta a lány, megpróbálva nyugalmat erőltetni magára.
A fiú mosolygott.
– Szuper. Megkereslek majd az étkezőben. Akkor viszlát!
– Akkor viszlát! – ismételte meg Allie bután, mint egy papagáj.

Egész héten keményen kellett dolgozniuk a diákoknak, kicsit sem lehetett lazítani. De ez nem volt elég, még a hétvégére is kaptak munkát: tudományos cikket kellett írniuk. Amikor történelemórán ki-ki megkapta a maga feladatát, Allie céduláján a következő szöveg virított ellenségesen Zelazny fegyelmezett kézírásával:

3000 szó az angol polgárháború napjaink agrártársadalmára gyakorolt gazdasági-társadalmi hatásáról.

Hétfőre. Nincs kivétel. Nincs kifogás.

A könyvtár annyira zsúfolt volt péntek délután, hogy a diákok be sem fértek mind: akinek nem jutott hely bent az asztalok mellett, azok kiözönlöttek a folyosóra, és kis csoportokba verődve leültek, ahol tudtak, körülbástyázva magukat könyveikkel és munkafüzeteikkel.
– Tisztára, mint valami menekülttábor – mormogta Jo, miközben Allie-vel az iskola bejáratához közel kipécézett szabad hely felé tartottak, könyvhegyeket hurcolva.
– Ez őrület. Meddig fogják még ezt művelni velünk? – fortyogott Allie, aki egy teával teli porceláncsészét egyensúlyozott egy százéves történelemkönyv tetején, és közben lassan leguggolt, hogy elhelyezkedjen.
– Jó kérdés – mondta Jo felkapva a csészét ingatag helyéről, megmentve ezzel a leeséstől, illetve attól, hogy ripityára törjön a kőpadlón.
– Köszi – Allie végre letelepedett, hátát a falnak vetve.
Jo belekortyolt barátnője teájába.
– Nekem is kellett volna hoznom egyet. A végén még megiszom a tiédet.
– És mindenképpen szereznünk kellett volna valami kekszet.
– Hülyék vagyunk.
Allie a könyveket rendezgette, az erős összpontosítástól a homlokát ráncolva.
– Hol van ma Gabe? Alig láttam a héten őt meg Sylvaint.
Jo kiválasztott egy füzetet.
– Nemtom. Azt mondta, most van valami dolga, és csak később ér rá a tanulmányával foglalkozni.
– Fura – tűnődött Allie. – A tanárok annyira követelőzők lettek, de úgy látom, ez se Sylvaint, se Gabe-et nem zavarja igazán.
Jo megvonta a vállát.
– Nem sokat mondanak nekem arról, hogy mi folyik itt. Össze is vitatkoztunk emiatt Gabe-bel, pedig mi soha nem veszekedtünk eddig.
– Minden pasi szemét – summázta Allie, és kinyitotta a könyvét.
Most, hogy végre rátalált a keresett munkafüzetre, Jo minden figyelmét a tartalmának szentelte. Lapozás közben, oda sem figyelve mondta:
– Csak annyit tudok, hogy minden éjjeli sulis srác minden egyes este kint van. Biztos vagyok benne, hogy ennek köze van ahhoz, ami akkor este történt. De ez az egész szupertitkos.
Allie megállt, és öntudatlanul szorongatva kezében egy megsárgult lapú, épp a szétesést fontolgató könyvet, tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Várj csak! Azt akarod mondani, hogy te tudod, kik vannak benne az Éjjeli Iskolában?
Jo megdermedt – arcára nyomban kiült a bűntudat.
– Nem. Nem igazán. Úgy értem, szóval… én is csak találgatok. De hát pár emberről teljesen nyilvánvaló, hogy benne van.
– Például?
– Nem tudom, na, tényleg – válaszolta Jo óvatosan. – Ha találgatnom kell, akkor azt mondanám, hogy Sylvain, Phil, talán Lucas és esetleg Gabe meg Carter, de hát, mondom, ki tudhatja biztosan?
Olyan szánalmasan rosszul hazudott, hogy Allie kinevette volna, ha nem épp azzal lett volna elfoglalva, hogy felocsúdjon meglepetéséből.
– Azt akarod mondani, hogy csak gondolod, hogy a pasid benne van, de nem vagy biztos benne? – kérdezte.
Jo előbb körbenézett, hogy megbizonyosodjon afelől, senki sem figyel rájuk, majd odahajolt egészen közel a barátnőjéhez, és suttogó hangon mondta:
– Figyelj, ez szupertitkos, érted? Ha valaki bármit is elárul róla, és kiderül, az illető óriási bajba kerül. Komolyan mondom: óriási bajba.
– Vagyis most egyáltalán nem is kellene beszélnünk róla? – suttogta vissza Allie.
– Nem – súgta Jo.
Allie újra a könyve felé fordult. Lassan, nagyon lassan lapozgatta, és közben a gondolatai egyre az imént Jótól hallottak körül forogtak.
Megint odahajolt hozzá.
– Lányok nincsenek benne?
Jo jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Talán Jules – tátogta hangtalanul. – Meg Ruth.
Allie szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.
– Az nem lehet – tamáskodott.
Jo felemelte a jobb kezét, úgy mondta:
– Esküszöm az élő Istenre!
Ez után félóráig némán dolgoztak. Csak a tollak percegése, ahogy jegyzeteltek, meg a lapok surrogása törte meg a csendet közöttük. Egyszer csak Allie feje váratlanul felbukkant a könyvből, amelybe addig beletemetkezett.
– Ez azért megmagyarázza, hogy miért viselkedett úgy Carter múlt szombaton – jegyezte meg úgy, mintha egy pillanatra sem függesztették volna fel a beszélgetést.
Jo azonnal izgalomba jött.
– Miért? Mit? És… mikor?
Allie elmesélte, hogyan űzte el őt Carter a második emeletről.
– Érdekes – mondta Jo, amikor befejezte. – Mindenesetre én nem is tudtam, hogy itt az épületben is össze szoktak jönni. Méghozzá nappal? Ez azért elég különös.
Allie már megint a tollát pörgette az ujjai között; tintafoltos is lett a keze. Hasztalan dörzsölgette, a folt makacsul ragaszkodott a bőréhez.
– Pontosan mit is szoktak ilyenkor csinálni?
Jo fel se nézett a könyvéből, úgy válaszolt:
– Fogalmam sincs.
Allie még mindig a tintafoltos keze dörzsölgetésével volt elfoglalva.
– Mindig is az volt az érzésem, hogy Carter tudja, valójában mi is zajlik itt. Most már értem, hogy miért.
Jo ránézett.
– Mi van? – kérdezte Allie, felkapva a fejét.
– Semmi.
Allie felvette a tollát, és észrevette, hogy Jo még mindig őt nézi.
– Mi van? – kérdezte újra, és finoman megtaszította barátnőjét. Mindketten kuncogni kezdtek.
– Semmi, csak… Hiszen tudod. Te meg Carter.
Allie abbahagyta a nevetést.
– Mi van velem meg Carterrel?
– Nem tudom. Olyan, mintha ez a srác kiszemelt volna magának.
– Ja, én is észrevettem – jegyezte meg Allie szárazon. – Talán mert egy pszichopata.
– Nem. Azt akartam mondani… Nem is tudom. Van valami abban, ahogyan rád utazik, ami érdekel engem.
Allie értetlenül ráncolta a homlokát.
– Jo, nyögd már ki, hogy mit akarsz mondani!
– Ó, semmi különöset. Csak hogy egy rövid ideig azt hittem, bejössz neki, és tudom, hogy te is kedvelted őt, most meg az az érzésem, hogy kölcsönösen utáljátok egymást.
Allie a vállát vonogatta.
– Van ez így.
– Hmm… – Jo hitetlenkedve hümmögött.
– Nincs mit hümmögni rajta – jelentette ki Allie. – Egyebet sem tesz, csak folyton ide-oda rendel engem, meg utasítgat, hogy mit tegyek és mit nem. Tök jól néz ki, meg minden, de nem kedvelem őt.
Jo egy kacskaringós vonalat rajzolt a jegyzettömbjére, aztán újabb meg újabb vonalakkal satírozgatta, míg jó vastag nem lett.
Végül rajzolt neki egy villás nyelvet.
– Emlékszel, mit mondtunk neked Gabe-bel Carterről?
Allie bólintott.
– Nos, az mind igaz is volt. De amióta idejöttél a suliba, megváltozott. Azóta egyetlen lánnyal sem láttam együtt.
Allie szélesen vigyorgott.
– Nocsak! Két egész hét egyetlen csajszi nélkül? De komolyan! Micsoda önmegtartóztatás! Most már tuti, hogy teljesen belém zúgott.
Annyit nevettek ezen, hogy majd kipukkadtak.
– Na de beszéljünk valami értelmesről is: Sylvain megkért, hogy találkozzunk holnap este vacsora után – mondta Allie. – Azt hiszem, ez olyan randiféle.
– Jujj, egy igazi randi! – Jo mosolygott. – Felejts el mindent, amit Carterről mondtam, komolyan. Ostoba vagyok. Te, én annyira izgatott vagyok, hogy épp te vagy az, aki megkaparintod Sylvaint. Minden csaj baromira féltékeny lesz rád.
– Biztos vagyok benne, hogy emiatt mindegyikük rém kedves lesz hozzám – Allie hangja gunyorosan csengett, de Jo „tudom, amit tudok” tekintettel vonta fel a szemöldökét.
– Ha Sylvain lesz a fiúd, nem is mernek majd másként viselkedni veled, csakis kedvesen.
Ám mielőtt Allie rákérdezhetett volna, hogy pontosan mit is jelent ez, Jo lezárta a csevegést:
– Nos, ennyi volt a móka és kacagás. Vacsoráig még 1500 szót kell összehoznunk, vagyis van erre úgy… – megnézte finom mívű aranyóráját a csuklóján – röpke három óránk.
– Fasiszta – mondta Allie. De már javában írt is.

A Kiadó engedélyével.