Főkép

A Vidéki Színházak Fesztiválja keretében a Szegedi Nemzeti Színház hozta el a Thália Színházba Roland Schimmelpfennig Nő a múltból című drámáját, amelyet szeptember 12-én az elmaradt Nóra helyett néztem meg, és nem bántam meg a cserét.

Roland Schimmelpfennig népszerű, kortárs német drámaíró. Drámájában Frank és Claudia húszévi házasság után, felnőtt fiukkal, Andreas-szal együtt költözés küszöbén állnak, az utolsó éjszakát töltik a lakásukban. A tér szögletes, fehér, steril, egy dobozokkal és ládákkal teli szobát látunk, rajta egy fekvő, vörös, még nagyobb dobozt, mely a kültért és a narráció színhelyét jeleníti meg. Este van: Andreas szerelmétől, Tinától búcsúzik a kinti töltésen, bár már nem nagyon maradtak szavaik a búcsúra; szüleik a házban pakolják el az utolsó holmikat. Ekkor toppan be az ajtón Romy Vogtländer, aki huszonnégy évvel korábban Frank szerelme volt, hogy behajtsa az egykori ígéretet: akkor Frank örök szerelmet esküdött neki, hát most valóra kell váltania.

Nehéz eldönteni, abszurd vagy komoly-e a helyzet, és a rendezői koncepció is elmossa a határokat: groteszk jelenetek váltakoznak őszinte és találó pillanatokkal. A Beatles „I Will” című száma több síkon is végigkíséri a történetet, meg-megakadva, hamisan énekelve ugyanolyan megkopottnak tűnik, mint az ifjúkori ígéret. Egyszerre szánnivaló és fenyegetést hordozó az az akarat, amellyel Romy valósággá akarja tenni az egykor megígért jövőt, és hogy elérje a célját, semmitől nem riad vissza.

A történet részletekben, időben ide-oda ugrálva bomlik ki, öt-, húszpercenként előre- és hátraugrálva kerülnek új megvilágításba elhangzott mondatok, szereplők, viszonyok. Egyszerre látjuk Andreason keresztül az örök szerelmet ígérő ifjú lélekállapotát, és az üres jövőt, amivé a valóság teszi. Egyetlen, huszonnégy évvel korábbi nyár, egy homályos emlék, egy talán nem teljesen kisiklott életvágány áll szemben egy leélt, hordalékot felhalmozott és egy egész konténert megtöltő másik élettel, és nincs igazából válasz arra, melyik a jobb. Frank ezúttal is dönthet bármit, de a döntésének következményei vannak.

Nem azért éri büntetés, mert fiatal fejjel megígért valamit, aztán nem tartotta be, bár a darab felfogható egyfajta bosszútörténetként is, hanem azért, mert amikor végül döntött, lénye olyan részét tagadta meg, amit nem lett volna szabad. A vibrálás a darab idejében mindvégig fenntartja a feszültséget, a merevnek ható, helyenként túlhúzott koncepció időnkénti aránytalanságaiban is erős, és a színészi játék is jól lavírozik az álarc nélküli őszinteség és az abszurditás között. Kifejezetten nehéz lehetett az időbeli ugrásokat, megismételt jeleneteket az utolsó mozdulatig tökéletesen megcsinálni - mintha valóban kaptunk volna a darabhoz egy videolejátszót, amelyen a narrátor időnként megnyomja a rewind gombot.

Szegeden járva érdemes elmenni és megnézni a darabot, mert nincs talán senki, akinek ne mondana valamit az elágazó döntések következményeiről, ígéretekről és az idő kapcsolatokat és nagy szerelmeket elnyűvő vasfogáról.

Frank, a férj: Kárász Zénó
Claudia, a felesége: Kéner Gabriella
Romy Vogtländer: Szabó Gabi
Andreas, Frank és Claudia fia: Sorbán Csaba
Tina, Andreas barátnője: Gidró Katalin
Bert: Báhner Péter

Díszlettervező: Mira János
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Súgó: Vojta Margit
Ügyelő: Báhner Péter
Rendezőasszisztens: Müller Zsófia

Rendező: Bodolay Géza