FőképFülszöveg:
Ugye ismerős a filmbeli jelenet, amikor a főhős túlszalad a szakadék peremén, és egy pillanatra megmerevedik a levegőben? Zuhanni csak akkor kezd, amikor látja, hogy nincs alatta semmi. Ingatag kapcsolatainkban, felemás érzések foglyaként valahogy mi is így vagyunk. Csak lebegünk a levegőben, és nem merünk lenézni.
Ma a párkapcsolatban élők közel egyötöde képtelen eldönteni, menjen vagy maradjon. Ez a könyv talán segít abban, hogy tisztábban lássák, helyesebben mérjék fel igazi szükségleteiket, kapcsolatuk valódi természetét. Mert a helyes döntéshez mindez elengedhetetlen.

Részlet a könyvből:
3.
Mi kéne még?

Vészjelek
Diagnosztika.  Íme, így találhatod meg a kapcsolati ambivalenciából kivezető utat: Ne vidd bíróság elé a kapcsolatodat, mint valami ügyvéd, hanem diagnosztizáld, ahogy az orvosok teszik!
Mi is ezt fogjuk tenni a következőkben. Egyszerre csak egyetlen kérdést teszünk fel, és lépésről lépésre felkutatjuk azt az egyetlen tényező t, amely világossá teszi, hogy mi számodra a legjobb megoldás. És mindezt a hozzád hasonló helyzetben lévők közös tapasztalata alapján tesszük.
Olyan ez, mint amikor valaki hasfájással fordul orvoshoz. Ha néhány kérdés és egypár vizsgálat alapján a doktornő diagnosztizálni tudja a vakbélgyulladást, máris sínen vagy. Nem kell átesned minden vizsgálaton, és mérlegelni az összes lehetséges érvet és ellenérvet. Ha az egyik kérdésre adott válaszod alapján nem állítható fel a diagnózis, akkor jön a következő kérdés vagy vizsgálat, amíg el ő nem kerül a bűnjel, amely a betegségre utal.
Nagyjából hasonlóan fog történni esetünkben is. Az érvek és ellenérvek mérlegelése helyett a kapcsolatod alapján megpróbálunk diagnózist felállítani. Minden lépésben válaszolnod kell egy, a köztetek lévő  viszonyra vonatkozó kérdésre. A legtöbb esetben ez igennel vagy nemmel könnyen megválaszolható kérdés lesz. A válaszod függvényében egyértelmű jelzést kaphatsz arra vonatkozóan, hogy mi a legjobb számodra: menni vagy maradni. És ezzel már ki is derítetted az igazságot a kapcsolatod körül, tehát szükségtelen továbblépned.

Lépésenként
A kérdéseket körültekintő en állítottuk sorrendbe. Alapelvünk – mint mindenféle diagnosztikai eljárás esetében – az, hogy először a legvilágosabb, legnyilvánvalóbb kérdésekkel foglalkozunk. Ha például bedöglik a tévéd, a szerelő előbb azt nézi meg, nem felejtetted-e el bedugni a zsinórt a konnektorba, az antennakábel megfelelően van-e csatlakoztatva, és csak azután vizsgálja át a készülék belsejében rejtőző finomabb alkatrészeket.
Ugyanígy a mi első kérdéseink is az egyértelmű, nyilvánvalóbb problémákra vonatkoznak, és csak később térünk rá az árnyaltabb kérdések boncolgatására. Mire a végére érünk, minden olyan lényeges témát érinteni fogunk, amely zavarhat téged – a meghittség és a hatalom kérdésétől kezdve a viszonyokon és hazugságokon, a szeretkezésen és a pénzügyeken át egészen a múltbeli sérelmeidig és a jövőre vonatkozó reményeidig, az egymás gyűlöletére utaló jelektől azokig, amelyek azt bizonyítják, hogy igenis egymáshoz tartoztok. Mindent megvizsgálunk, ami egy kapcsolatban csak előfordulhat.
Olvasás közben semmi másra nincs szükséged, csak hogy megbízz önmagadban, lépésenként haladj, és úgy tekints minden kérdésre, hogy az lehetőséget nyújthat az igazság kiderítésére. Gyakran kapásból fogsz válaszolni, néha azonban gondolataidat, érzéseidet és emlékeidet esetleg alaposan meg kell vizsgálnod.
A legtöbben viszonylag könnyen megtalálják a válaszokat, ugyanis a kérdések szándékosan úgy vannak megfogalmazva. Nem nehezebb, mint amikor a szemész ide-oda csúsztatja a szemed előtt a lencséket, és megkérdezi, hogy az előbb láttál-e élesebben, vagy most. Lehet, hogy ez a jobb, lehet, hogy a másik, és az is lehet, hogy nem érzel különbséget: ezek mind érvényes válaszok. A lényeg az, hogy a lépésről lépésre haladó módszer esetében egyszerre egyetlen választ kell találnod egyetlen, egy bizonyos témát érintő kérdésre.
Az itt következő  diagnosztikai kérdések mindenre kiterjednek, amire  figyelmet érdemes fordítani annak eldöntésekor, hogy valaki maradjon-e vagy inkább menjen. Amivel a kérdések nem foglalkoznak, azok a dolgok nem is annyira fontosak, tehát miattuk nem is érdemes aggódnod. Lássunk hát neki!

1. lépés: azok voltak a szép idők

Feltehetően már rengeteg energiát fordítottál arra, hogy elgondolkozz ingatag kapcsolatod hullámvölgyeiről, de ebben az első lépésben azt szeretném, ha egy pillanatra a hullámhegyekről gondolkodnál el. Egészen pontosan a legszebb időszakotokról. Próbálj meg visszaemlékezni, mikor érezted magad a legjobban, mikor voltál a legelégedettebb és a legbizakodóbb kettőtökkel kapcsolatban. Ez lehet a megismerkedésetek napja, lehet az első közös utazásotok, egy különleges, eső s hétvége a házasságotok első  évében, vagy egy olyan időszak, amikor együtt dolgoztatok valamilyen közös cél elérése érdekében. Ha már régóta vagytok együtt, bízd magad a tudatalattidra, az majd rávilágít valamelyik „legszebb” időszakra, még ha az nem is feltétlenül a legjobb.
Most pedig tedd fel magadnak a kérdést:

1. diagnosztikai kérdés. Gondolj azokra az időkre, amikor a legjobban mentek köztetek a dolgok. Visszatekintve, most is ki mernéd jelenteni, hogy akkor valóban nagyon jó volt?

Egyesek – még azok közül is, akik pillanatnyilag szörnyen érzik magukat a kapcsolatukban – tisztában vannak vele, hogy a múltban volt idő, amikor minden csodálatos volt. Szerelmesek voltak egymásba, boldogok voltak, jól érezték magukat egymással – a melegségnek és együvé tartozásnak boldog varázsa lengte át ezt az időszakot. Az  ő válaszuk az 1. kérdésre: igen.
Mások azonban rádöbbennek, hogy a „legszebb” soha nem is volt olyan szép. Valami már akkor sem működött. Ők rendszerint a kapcsolatuk mélyén meghúzódó ürességre, távolságra, tisztátalanságra, fájdalomra utalnak, ami már akkor is megvolt. Az ő válaszuk az 1. kérdésre: nem.
Íme néhány példa arra, hogyan jellemezték bizonyos emberek azokat a „legszebb” időket, amelyek nem is voltak annyira szépek:

•  „Eleinte nagyon szerettem, és azt hittem, nagyon közel kerültünk egymáshoz, de már akkor is két-három naponta heves veszekedések törtek ki köztünk, és ezek teljesen kiborítottak, mindent elrontottak.”
•  „A nászutunk volt a legszebb időszak. Bizonyos fokig boldogok voltunk, de ma már látom, hogy minden örömünk abban telt, amit csináltunk, nem pedig abban, hogy együtt voltunk. Olyan volt az egész, mintha egy idegennel jót nyaraltam volna.”
•  „Volt időszak, amikor egyáltalán nem veszekedtünk, de már akkor sem voltunk sokat együtt, és nem is kerültünk közel egymáshoz.”
•  „Az első pár évben nagyon élveztük a szexet – az az igazság, hogy ezért is kerültünk össze –, de semmi más közös vonásunk nem volt, és nemigen törődtünk egymással.”

Valószínűleg elég világos képed van arról, hogy a legszebb idők vajon valóban nagyon jók voltak-e. A legtöbb ember esetében, akinek most ingatag a kapcsolata, valaha nagyon is jól mentek a dolgok. Az esetek mintegy tíz százalékában azonban soha nem mentek igazán jól.

Jennifer története

Azonnal megtudod, mit jelent az 1. kérdésre adott válaszod. Előbb azonban ismerd meg valakinek a történetét, aki hasonló dolgokon ment keresztül, mint talán te most.
Jennifer harminchat éves, vonzó nő  volt, és úgy viselkedett, mint aki bármilyen problémával egy szempillantás alatt képes megküzdeni. Amikor nálam bejelentkezett, már nyolc éve férjnél volt. És az utolsó hat év folytonos küzdelemben telt el, mivel nem tudta eldönteni, hogy a férje mellett maradjon-e, vagy hagyja ott.
A kérdés eldöntésére fordított minden idő és minden fejtörés ellenére – melynek során ízekre szedte valamennyi érzését, minden viselkedésbeli szokását, meghányt-vetett minden lehetőséget, amit a jöv ő tartogathat a számára – az utóbbi hat esztendőben egyre kevésbé látott tisztán.
Tekintetbe véve Jennifer végzettségét és rátermettségét, bárki azt gondolhatná, hogy elég értelmes és intelligens ahhoz, hogy az ilyen dilemmát elkerülje. Orvosi egyetemet végzett, csoportjában a legjobbak közé tartozott, onkológusként ígéretes karrier állt előtte, amikor pedig belefáradt abba, hogy az emberek halálát asszisztálja végig, és inkább abban akart segíteni, hogy valamiképpen életben maradjanak, átnyergelt a pszichiátriára.

Az egyensúly megteremtése.  Talán úgy véled, pszichiáter lévén Jennifer igazán átláthatta volna a kapcsolatokat. De neki ez sem segített: amint majd látni fogod, ettől csak jobban megzavarodott. Nem emlékezett rá, hogy mi váltotta ki belő le az ambivalenciát; talán nem is volt határozott oka. Mégis, hat éven át egyre több és több megfontolás nehezedett a szívére anélkül, hogy ezek valaha is elrendeződtek vagy valamilyen megoldást eredményeztek volna.
Nem akarom rövid úton elintézni azt a rengeteg problémát, amelyet Jennifernek mérlegelnie kellett, mégis csak a legfontosabb dolgokat említem:

•  A pozitív oldal: férje, Don nagyszerűen bánt a srácokkal, ha akart, elbűvölő tudott lenni, számítástechnikai igazgatóként jó kenyérkereső volt; voltak közös szellemi értékeik, a férfi  azt állította, hogy törődik vele, és teret biztosított Jennifernek, hogy végezhesse a munkáját és összejárhasson a barátaival. Az asszony úgy gondolta, hogy még mindig szereti a férfit.
•  A negatív oldal: férje az esetek többségében dühös volt rá, veszekedéseket provokált, folyton elégedetlen volt, állandóan meg akarta őt változtatni, volt egy viszonya, és egyszer egy viharos szóváltás közben meglökte az asszonyt, miután az is meglökte őt. Az asszony úgy gondolta, nem szereti eléggé a férfit.

Lehet, hogy most ránézel erre a két érvhalmazra, és máris világos a számodra, mit kellene tennie Jennifernek, az ő  számára azonban sohasem volt világos. Voltak idők, amikor percről percre ingadozott, és hosszú időszakok, amikor már úgy tűnt, végleges döntést hozott, amelyről mindig kiderült, hogy nem az.

Hol a segítség?  Én is egyike voltam a Jennifer által felkeresett terapeutáknak, és célom az volt, hogy én legyek az utolsó.
Jennifer a barátaival is hosszú órákat töltött azzal, hogy megbeszéljék, mit is kéne tennie. Többségük úgy tett, mint a legjobb barátnője, Sarah: vég nélkül hallgatta, szakadatlanul sajnálta, és ő szintén igyekezett a lehet ő  legsegítőkészebb lenni. Sarah sohasem félt megmondani a véleményét, és Jennifer értékelte is őszinteségét.
A baj csak az volt, hogy Sarah-nak nemigen volt mire támaszkodnia, és ezt Jennifer is tudta. Sarah bölcs és ő szinte barát volt, de természetesen nem tudta, hogy valójában milyen is Jennifer kapcsolata. És az igazság az, hogy Jennifer meg is válogatta, hogy mit mond el neki. Bizonyos dolgokat homályban hagyott. Amikor együttérzésre volt szüksége, rosszabb színben tüntette föl a dolgokat, mint amilyenek azok valójában voltak. Amiről pedig nem akart beszélni, azt a valóságosnál kedvezőbb színben tüntette föl.
És Jennifer mást is tett azon kívül, hogy a barátaival meg a terapeutákkal beszélt. Donnal sokszor elmentek nyaralni, hátha felszíthatják az egymással való törődés és az egymás iránti elkötelezettség lángját. Aztán megint eltávolodtak, hogy lehűtsék magukat. És Jennifer időről időre felkeresett egy ügyvédet, hogy a válás lehetőségeiről kérdezze.

Jennifer válasza. Nem sokkal Jennifer első  látogatása után feltettem neki az 1. kérdést. Meglepetésemre habozás nélkül válaszolt:
Hát nem, sohasem volt igazán jó. A miénk is csak amolyan elvileg jó kapcsolat. Ugyanazokat a dolgokat kedveljük – a könyveket, a zenét, a mozit –, és bizonyos dolgokról hasonlóképpen gondolkodunk – politikáról, gyermeknevelésről, lelkiekről. A mi házasságunk nem az égben köttetett, hacsak nem a számítógépes égben. Sohasem leltük igazán örömünket egymásban. Azért gondoltuk, hogy szeretünk együtt lenni, mert olyasmiket csináltunk, amiket mindketten élvezünk. Eljártunk vitorlázni, és jól is éreztük magunkat, de kutyasétáltatás közben úgy éreztem, hogy a kutyámmal közelebb kerültünk egymáshoz, mint Donnal valaha is. Ám mindezért önmagamat okoltam. Az volt az érzésem, hogy a szívem mindig zárva maradt előtte, és egy napon majd történnie kell valaminek, amitől kitárul a szívem, és áradni fog belőle a szeretet. De már hosszú évek teltek el így, és fogalmam sincs, mire várok még.
Amikor tudatára ébredt annak, amit mondott, Jennifert egyfajta érzelmi sokkhatás érte. Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Egészen idáig próbált rájönni, hogy mit kezdjen egy pozitívumokkal és negatívumokkal teli kapcsolattal – pedig nem is létezett semmiféle kapcsolat. Csak házasság volt és közös múlt, meg gyerekek, barátok, vagyontárgyak és az álom, hogy egy szép napon majd megnyílik a szíve. Zokogásban tört ki, amiért annyi évet fecsérelt arra, hogy megpróbáljon dűlőre jutni valamivel kapcsolatban, ami soha nem is létezett.

A Kiadó engedélyével.