Főkép

A Wekerle-telepi Erkel Ferenc Általános Iskola igazgatónője, egyben magyar nyelv- és irodalom-tanárnője, Vidra Gabriella az általa oly jól ismert felsős korosztálynak írja regényeit, melyek először nagyjából magánkiadásban jelentek meg, majd a Libri frissen indult gyermek/ifjúsági kiadója, a Kolibri vette át, s kezdte el újra kiadni új borítókkal. Most tartanak a sorozat második köteténél.
 
A történet főhősei iskolás (immáron nyolcadikos) gyerekek, szám szerint négyen, illetve egy idő után már öten. Nagyjából olyanok, mint bárki más, legfeljebb abban különböznek az átlag tizenévesektől, hogy sokkal jobban szeretnek és tudnak tanulni, hovatovább céltudatosak. S erre nem csupán olyan okuk van, hogy felnőtt korukban jobb eséllyel pályázzanak a jobb állásokra, de az is, hogy rajtuk múlik a világ sorsa. Egy ősi gonosz lény ugyanis azon ügyködik, hogy elszívja az emberektől az összes tudást, hogy ezáltal leigázhassa a Földet. A Tudás Könyvei gyűjtik össze magukban az így ellopott tudásanyagot, s ezekből minden földrészen van egy, kivéve Antarktiszt. Az első részben Krisztián, Zsófi, Barna és Orsi már elhoztak egy könyvet Ázsiából illetve Ausztráliából. Ebben a kötetben Afrikában járnak, méghozzá Egyiptomban. De nem napjainkban, hanem a fáraók korában. Merthogy a könyveket nem csak különböző helyeken, de korokban is rejtette el a gonosz Mar-Tör.
 
Vidra Gabriella a második kötetre jött bele igazán a történetmesélésbe. Ügyesen fokozza az izgalmakat, ráadásul úgy, hogy képes nyugodtabb pillanatokat is tenni a sztoriba. Manapság nagyon sok olyan regény meg film van, amiben nincs egy percnyi megállás sem, és ez nem csak azért rossz út, mert az élet maga sem ilyen, akárhogy pörgesse is a média meg a többi, de azért is, mert így elvész a történet dinamikája, az egymást érő izgalmak végül kioltják egymás hatását. Ugyanezt a hozzáállást látom tükröződni abban, hogy Vidra Gabriella nem akarja sokkolni az olvasóit, noha egyre többen hangoztatják, hogy az agymosott emberiség figyelmét már csak sokkoló, újszerű dolgokkal lehet felkelteni. A tanárnő hisz az emberi hangban, abban, hogy a dolgokat normálisan is meg lehet beszélni illetve oldani, és a hite olyan erős, hogy átragyog a regényen. És ez nagyon fontos. Mert így a Tudás Könyvei sorozat nem csak arról szól, hogy a tanulás igenis lehet élvezetes, mi több hasznos és jó, és megmentheti az életünket, de olyan mintát ad, amit nem most találtak ki a reklámszakemberek és a divatdiktátorok. Lehet, hogy ezt ritkábban látni a tévében, de kipróbált, működő valami – az őseink is ezt használták.
 
Ami a tanítószándékot illeti, a második kötetbe is valóban érdekes és izgalmas helyszínek és korok kerültek. Egyiptom persze olyan, mint Görögország vagy Róma, valami keveset bárki össze tud róla hordani, de Vidra Gabriella tényleg alapos, hitelesnek tűnő, s ami a lényeg: élő, lélegző, de semmilyen szempontból nem túlpörgetett Egyiptomot rajzol elénk. Ugyanez igaz (vigyázat, félmondatnyi spoiler következik!) a középkori Magyarországra is, ahol szintén járnak hőseink. De a napjainkban, Wekerlén játszódó részek is kellemesek – azt az augusztusi, padlásrakodós részt pl. nagyon élveztem. 

Az magától értetődő, hogy az iskolában, az osztályban zajló eseményeket illetve tanárok és diákok viszonyát hitelesen ábrázolja az írónő. Ugyanakkor Krisztián és barátai beszédstílusával, tanuláshoz való hozzáállásával még mindig vannak fenntartásaim. Tudom, hogy léteznek ilyen értelmes, okos kölykök, egyszerűen csak én jobbára olyan osztályokba jártam, ahol ha valaki így adta volna elő magát, azt minimum strébernek nevezik, és jól megporolják. De a második kötetben már erősebben érvényesül mind a négy (öt) gyerek személyisége, és bár továbbra sem tudni, miért pont ők kapták ezt a nehéz feladatot, valamicskével közelebb jutunk a megfejtéshez.
 
Bár két és félszer annyi vagyok, ahány éveseknek íródott, nagyon élveztem a regényt, és ennek az egyik legfőbb oka őszintén szólva a nosztalgia. Iskolás koromat idézik fel a Tudás Könyvei, amikor faltam a többé-kevésbé hasonló kalandregényeket. Nem sorolok címeket, mert nem az a lényeg – hiszen nyilvánvaló, hogy Vidra Gabriella igen gazdag és régi hagyományt folytat az időutazós ifjúsági regényeivel –, hanem az, hogy olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint annak idején azokat, és ez még engem is meglepett. Nagyon sok szép és jó van a tanárnő könyveiben, de hogy visszahozza azt a régi érzést, pont bennem, akit alapvetően jobban érdekelnek az olyan regények, amikben valami újat találok, erre végképp nem számítottam. Ahogy arra a poénra sem, aminek köszönhetően úgy vihogtam a metrón, hogy kis híján le kellett szállnom. Még a könyv utolsó oldalainál tapasztalt meghatódottság lepett meg a legkevésbé, mert ilyenre az első kötetben is volt példa. Jöhet a folytatás!