FőképFülszöveg:
"Ki a fene maga?
Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.
Egy senki."
 
Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.
MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét - hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát -, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
 
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V`lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben!
Kövesd Mac kalandjait immár a Cor Leonis Kiadóval!

Részlet a regényből:
Prológus

MAC: NOVEMBER 1. 11:18

Halál. Pestis. Éhínség.
Körbevesznek a szeretőim, az Unseelie hercegek.
Ki gondolta volna, hogy a pusztítás ilyen gyönyörű lehet? Csábító. Elemésztő.
A negyedik szeretőm… a Háború? Gyengéden gondoskodik rólam, ami ironikus, hisz ő teremti meg a káoszt; katasztrófa és őrület jár a nyomában. Már ha tényleg ő a Háború. Bármennyire igyekszem is, nem látom az arcát. Miért rejtegeti előlem?
Forró kezével becézi a testemet. Elégek, a bőröm felhólyagzik, a csontjaim elolvadnak. Egy ember sem bírja ki ezt a túlfűtött szexualitást. Elemészt a vágy. A hátam ívben megfeszül; kiszáradt nyelvvel és kicserepesedett ajakkal még többért könyörgök. Megtölti a testem, csillapítja a szomjam. Folyadék önti el a nyelvemet, lefolyik a torkomon. Összerándulok. Mozog bennem. Megpillantom a bőrét, az izmait, egy tetoválást. Még mindig nem látom az arcát. Nem akarja, hogy tudjam, ki ő. Megrémít.
Valaki parancsokat osztogat a távolban. Sok mindent hallok, de semmit sem értek. Tudom, hogy az ellenség kezébe kerültem. Azzal is tisztában vagyok, hogy hamarosan már ezt sem fogom tudni. Pri-ya lettem, a tündérekkel folytatott szex rabszolgája. Azt fogom gondolni, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, és hogy semmi más nem akarok lenni.
Ha a gondolataim elég összefüggőek volnának, és képes lennék mondatokat alkotni, elmondanám, hogy korábban azt hittem, az élet lineárisan bontakozik ki. Az emberek megszületnek, és elmennek a… hogy is mondják ezt az emberek? Mindennap szépen felöltöztem miatta. Voltak ott fiúk. Sok helyes srác. Azt hittem, körülöttük forog a világ.
A nyelve a számban, darabokra szaggatja a lelkem.
Segítsenvalakikéremsegítsenekállítsákmegőketküldjékelőket.
Iskolába. Ezt a szót kerestem. Utána dolgozni kezdenek az emberek. Megházasodnak, és… mijük lesz nekik? A tündéreknek nem lehet. Nem értik őket. Drága kis életek. Kisbabájuk lesz! Ha szerencsések vagyunk, jó és teljes életünk lehet, és megöregedhetünk valaki oldalán, akit szeretünk. Utána koporsóba kerülünk. Csillog a fa. Zokogok. Egy nővér? Helytelen gondolat! Az emlékek fájnak! Engedd el őket!
A méhemben vannak. A szívemet akarják. Fel akarják hasítani. Habzsolni akarják a szenvedélyt, amelyre ők képtelenek. Hidegek. Hogyan lehet ilyen hideg a tűz?
Koncentrálj, Mac! Ez fontos. Találd meg a szavakat. Lélegezz mélyeket. Ne gondolj arra, ami veled történik. Láss! Szolgálj! Védj! Mások élete veszélyben forog. Olyan sokan meghaltak. Nem lehet, hogy értelmetlen legyen a haláluk. Gondolj Danire. Belül, a pimasz testtartás és a kifejezéstelen tekintet mögött egyek vagytok.
Megállás nélkül, egyfolytában élvezek. Én magam vagyok az orgazmus. Fájdalom és öröm kéz a kézben! Mesés! Nem vagyok ura a gondolataimnak, darabokra szaggatják a lelkem. Minél jobban betöltenek, annál üresebb vagyok. Elmúlik, minden elmúlik, de mielőtt teljesen eltűnne, még egy gyűlöletes pillanatig tisztán látok.
Önmagamról és az életről vallott felfogásom nagy részét a modern média alakította, nem kérdőjeleztem meg semmit. Ha nem tudtam, hogyan viselkedjek egy adott helyzetben, egy hasonló szituációt leíró film vagy tévéműsor után kutattam az emlékezetemben, és azt tettem, amit a színészek. Szivacsként szívtam magamba a környezetemet, annak mellékterméke lettem.
Nem hiszem, hogy akár csak egyszer is felnéztem volna az égre, hogy eltöprengjek rajta, létezik-e élet az emberi fajon kívül az univerzumban. Azt viszont tudom, hogy soha nem néztem le a lábam alá a földre, és nem gondolkodtam el azon, hogy halandó vagyok. Vidáman éltem magnóliaillatú napjaimat, és semmi más nem érdekelt, csak a fiúk, a divat, a hatalom, a szex, bármi, ami abban a pillanatban örömet szerzett.
Ezeket gyónnám meg, ha tudnék beszélni. De nem tudok. Szégyellem magam. Annyira szégyellem magam.
Ki a fene maga? Nemrég ezt kiabálta nekem valaki. A nevére már nem emlékszem. Valaki, aki ijesztő. És izgató.
Az élet egyáltalán nem egyenes vonal mentén halad.
Csak felvillan, mint a villámok. Olyan gyorsan, hogy a végzetes pillanatokat nem is látjuk, csak amikor már áldozatul estünk a saját, szépen kidolgozott terveinknek, és már mi vagyunk a prérifarkas, amelyet palacsintává lapított a kengyelfutó gyalogkakukk. Egy halott nővér. Hazugságokra épülő múlt. Kéretlen ősi vérvonal. Egy lehetetlen küldetés. Egy könyv, amely maga a bestia, az abszolút hatalom, és aki megkaparintja, a világ ura lesz. Talán valamennyi világé.
Ostoba sidhe-látó. Annyira biztos voltam benne, hogy minden jó irányba halad.
De most nem egy rajzfilmbéli országúton fekszem – ahonnan palacsintává lapítva is felkelek, és varázslatos módon újra háromdimenziós leszek –, hanem egy templom hideg kőpadlóján, meztelenül, kétségbeesve, halált hozó szextündérek gyűrűjében. Érzem, hogy kezdem elveszíteni a leghatásosabb fegyveremet, a reményt, pedig megesküdtem, hogy soha többé nem mondok le róla. A lándzsám rég eltűnt. Az akaratom…
Akarat? Mi az akarat? Ismerem én ezt a szót? Ismertem valaha?
Ő. Itt van. Aki megölte Alinát. Kérem, nagyon szépen kérem, ne engedjék, hogy hozzám érjen.
Vajon ő érint meg? Ő a negyedik? Miért titkolja előlem, ki ő?
Amikor a falak leomlanak, csak az a kérdés számít: Ki vagy te?
Bűzlök a szex áporodott szagától és tőlük: sötét, kábító fűszerek illatától. Elvesztettem az idő- és helyérzékemet. Bennem vannak, nem tudok szabadulni tőlük. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy abban a kritikus pillanatban, amikor a világom darabokra hullott, azt hittem: fényes páncélba öltözött lovag viharzik ide a megmentésemre hófehér paripáján, vagy elegánsan, sötéten, egy hátborzongatóan csendes motoron, vagy felbukkan egy aranyló fénysugárban, miután kimondom a nyelvembe ágyazott nevét. Tán tündérmeséken nevelkedtem?
Nem ilyeneken. Ezek olyan tündérmesék, amelyeket meg kellene tanítanunk a lányainknak. Néhány ezer éve ezt tettük, de aztán nemtörődömmé és önelégültté váltunk, és amikor úgy tűnt, hogy az Öregek csendben háttérbe húzódtak, mi megengedtük magunknak, hogy elfelejtsük a Régi Tanítást. Élveztük a modern technológia nyújtotta örömöket, és megfeledkeztünk a legfontosabb kérdésről.
Ki a fene maga?
Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.
Egy senki.

A Kiadó engedélyével.