Főkép Oszama bin-Láden. Van, aki nem ismeri ezt a nevet? Felteszem a nyugati, illetve az arab világban aligha. 9/11, terrorizmus, a megelőző csapások és a többi. Én őszintén szólva telítődtem mindezzel. Egy időben túl sok mindent lehetett ezekről a témákról hallani, túl borzalmas volt minden aspektusa. Mégis hogyan is reagálhat az ember valamire, ami egyrészt nem vele, nem az ő országában történik, másrészt mégis meghatározó erővel hat az életére millió tekintetben? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre sem, ám Lavie Tidhar ennél sokkal mélyebbre ásott.
 
Lavie izraeli író, aki tizenöt éves kora óta keresztül-kasul beutazta a világot; utazásainak hatása írásaiban is megjelenik. A számos különféle díjra jelölt és jó néhány elismeréssel kitüntetett író igen aktív tagja és szervezője a nemzetközi underground sci-fi életnek. Bár Tidhar messze nem csak sci-fit ír, ahogy az Oszama sem feltétlenül az.
 
Lavie több alkalommal is a halál közelében járt a legkülönfélébb helyszíneken elkövetett terrorista támadások idején. Hogy mit keresett ezeken a helyeken, azt nem tudom, mindenesetre így jó oka volt rá, hogy Oszamát és a terrorizmust válassza regénye központi témájának. Lavie a hasonló vonatkozású regényekhez képest egészen különleges, új nézőpontból ír e kényes témáról. Olyan módon, hogy engem, aki a téma iránt nem tagadással, de legalábbis óvatos szkepszissel és távolságtartással viseltetek, le tudott nyűgözni. Ha ugyan ez a jó szó egy olyan élményre, amelyhez hasonlót kb. Philip K. Dick legsúlyosabb regényeinél, netán az 1984-nél éltem át.
 
Apropó, Dick. Az Oszama felfogható alternatív történelmi regényként is (nézőpont kérdése, mint oly sok minden ennél a könyvnél), mely egy olyan világban játszódik, ahol a 9/11-i és azt követő terrorcselekmények, meg a nyugati országok által indított háború nem történtek meg. Ezek csupán egy titokzatos író pult alatt árult ponyvaregényeiben jelennek meg – ott viszont pontosan úgy, ahogy a valóságban megestek. Erről azonnal Dick Az ember a Fellegvárban című mesterművére kellett volna asszociálnom, de nagyon sokat elmond az Oszama eredeti hangvételéről, hogy egészen addig eszembe sem jutott PKD, míg véletlenül rá nem pillantottam egy könyvére a polcomon.
 
A regény főszereplője egy Joe nevű magándetektív. Az őt körül vevő környezet, az alaphangulat a noir regényeket és filmeket idézi, s nem csak az: a könyv telis tele van ilyen (illetve más kulturális) utalásokkal, még én is levettem sokat, pedig sajnos nem vagyok otthon a noirban. Emberünk éli az efféle magándetektívek tipikus lepusztult életét, olyan, mintha Dashiell Hammett egyik főhőse testesült volna meg benne – hovatovább klisészerű. Aztán egy nap egy gyönyörű nő lép az irodájába, és felbérli, hogy találja meg az „Oszama, az igazságosztó” regények íróját. Joe felkerekedik ázsiai irodájából, s még mielőtt repülőre szállhatna, már rálőnek. Nyomozása Párizsba majd Londonba vezeti, s miközben ópiumbarlangok, füstös kocsmák, prostik és menekültek tarkítják útját, és élete számtalanszor kerül újra veszélybe, olyan kérdésekkel találja szemben magát, amelyekre nehezebb válaszolni, mint megtalálni azt a bizonyos regényírót. Ezek közül még a legkevésbé fontos az, hogy vajon mennyi lehet igaz azokból a rémisztő ponyvaregényekből.
 
Lehet, hogy ez így szörnyen klisészerűen hangzik. De Lavie-nak mondanivalója van, és szinte becserkészi az olvasót, hogy aztán szembesítse… nos, hogy mivel is, azt talán jobb, ha ki-ki maga dönti el. Akárhonnan nézem is azonban, az Oszama valahol egy pokoljárás, ugyanakkor sokkoló látlelet erről a világról, amelyben (a terror és annak megtorlásának árnyékában) már jó ideje nem lehet emberhez méltó életet élni. A sokkolást egészen máshogy végzi, mint tenné mondjuk egy tévés híradó, egy háborús propaganda gépezet, vagy akár egy átlagos bestseller-író. Lavie az emberi psziché felől közelít, bár ez kezdetben csak úgy jelentkezik, hogy az olvasó a legelejétől fogva érzi, itt valami nagyon nem stimmel.
 
Felkavaró, nyomasztó, kényelmetlen és szomorú könyv ez, mely igazából a hangulatával hat. Rátelepszik az emberre, különösen akkor, amikor az olvasó felfogja, hogy miről is van szó valójában: hogy lehet gondolni akármit Oszamáról, a terroristákról és arról, hogy hol hányan haltak meg (Lavie nem ítélkezik, egyszerűen csak leír olyan tényeket, hogy pl. mennyivel több civil, ártatlan ember vesztette életét a nyugatiak válaszcsapásaiban…) – de megkerülni nem lehet, hogy ezek az embertelen események valóban megtörténnek a világban. Feloldozást nem ad az Oszama, de valamit mégis elér: tudatosabbá tesz.
 
Részlet a regényből