Főkép Az angol operai hagyomány talán a legfurcsább minden zeneileg – és irodalmilag – jelentős népé közül, hiszen miközben a szigetországban a 18. század második harmadára egyértelműen az olasz dramma per musica, vagyis a komoly, többnyire mitológiai tartalmú opera vált a leginkább elterjedtté, nem halt ki teljesen a masque, az udvari szórakoztatásra szánt „kis opera” sem, melynek gyökerei a francia, elsősorban lullyi stílusban keresendők, ugyanakkor sajátosan angol maradt áradó dallamaival, könnyed, mégis mívesen kidolgozott muzsikájával. Az utóbbi kategóriába sorolandó Handel Acis and Galatea című pásztori dalműve, amely nem csupán az idilli, rusztikus téma valószínűleg legsikeresebb feldolgozása, hanem a szerző legtöbbet játszott nem oratóriumi alkotása is egyben.
 
Galateia és – a féltékeny Polüphémosz keze által, egy sziklával elpusztított – Akisz meséje különösen izgalmasnak számíthatott Handel idejében, hiszen már a szerző nápolyi tartózkodása alatt, 1708-ban megrendeltek tőle egy, e történetet feldolgozó serenata a tre-t, az Aci, Galatea e Polifemót (HWV 72). Aztán, tíz esztendővel később Londonban is született egy változat a mitológiai témára, ezúttal John Gay, Alexander Pope és John Hughes angol nyelvű librettójára, méghozzá tipikusan angol zenével, amely ugyan tagadhatatlanul handeli, sok helyütt mégis érezni rajta Henry Purcell valamivel nagyobb lélegzetű semi operáinak és rövid masque-jainak hatását. Példaként említhetném a se francia, se olasz modorúnak nem nevezhető Sinfoniát, de a hatásosan felépített duetteket és az azok erejét tovább fokozó kórusokat is.
 
Az eredetileg egyfelvonásos masque többször is felújításra került. Előbb, vélhetően az 1732-es kalózelőadásokra válaszul, az Aci, Galatea e Polifemo, valamint a Brockes-passió részleteivel kiegészített, hibridizált, három felvonásos serenata formájában vitték színre; majd 1739-ben, az opera, oratórium és óda műfajaival egyaránt kísérletező Handel két felvonásossá sűrítve dolgozta át a darabot. Ugyan nem létezik a műnek standardként felfogható változata, ma legtöbbször ez utóbbi, az első felvonás végén a „Happy We! What Joys I Feel!” kettősével és kórusával kiegészült, 1739-es Acis and Galatea valamely verzióját szokás előadni és lemezre rögzíteni, és az Arts Florissants jelen felvételén is ez hallható.
 
William Christie és elsőrangú régizenei együttese valamiért különösen jól rá tudott hangolódni az angol zenére, amit többek között Purcell Dido & Aeneasának áttetsző és eleven lemezfelvétele is bizonyít, de ugyanez a könnyedség jellemzi az Acis and Galatea mintaértékű előadását is. Különösen eltalált a két, alapvetően eltérő hangulatú felvonás karaktere. Igaz, hogy a Sinfoniában a furulyákat oboák helyettesítik, az egymásba szövődő, egymásnak felelgető vonós és fúvós szólamok lendületes, légies megszólaltatása mégis azonnal megalapozza a vidám, pásztori idillt. A nyitó kórus, az „Oh, the pleasure of the Plains!” (Ó, a mezők gyönyöre!) egyrészt a hatásfokozás iskolapéldája, másrészt a későbbi nagy oratóriumok bombasztikus, jellegzetesen handeli kórusainak nagyszerű előképe a fúgaszerű szövetek, az akkordikus tömbösség és a szólisztikus pillanatok keverésével. Innentől egyenes ív vezet a „Happy we! What joys I feel!”-ig (Boldog mi! Mily örömöket érzek!), e Purcell dicsőítő ódáiban gyakori szerkezetet – duettet, zenekart, kórust – alkalmazó, a tökéletes lekerekítettség érzését keltő lezáráshoz. Ám mielőtt idáig eljutnánk, még a furulyák is szóhoz jutnak, végtelenül tiszta hangjuk pedig a réteken csicsergő madarak incselkedését imitálva a beteljesült, boldog szerelmet sugallja.
 
A második, „Wretched lovers!” (Nyomorult szerelemesek) kezdetű, izgalmas, a végtelen szomorúságból hirtelen zaklatottságba átcsapó kórussal indító felvonás ezzel szemben a sors kegyetlen játékát mutatja be, amely végül Acis halálával, majd a Dido & Aeneasban is fontos szerepet kapó gyásszal, valamint a váratlan isteni beavatkozás következtében megdicsőült Acis visszatérésével, vagyis amolyan „hollywoodias” boldog befejezéssel ér véget, így a felhőtlen földi örömtől a szenvedésen át az üdvözülésig jutunk el mind a történetben, mind a muzsikában.
 
Handel legkedveltebb drámai zeneműve önmagában is figyelemre méltó, William Christie és az Arts Florissants hibátlan előadásában pedig minden komolyzenei gyűjtemény értékes darabja lehet, hiszen interpretációjukban tökéletesen érvényesülnek Handel bármely stílusra nyitott, hogy úgy mondjam, világpolgári képességei, és ereje teljében mutatják rendkívüli zsenijét.
 
Előadók:
Sophie Daneman – szoprán (Galatea)
Patricia Petibon – szoprán (Damon)
Paul Agnew – tenor (Acis)
Joseph Cornwell – tenor (Coridon)
Alan Ewing – basszus (Polyphemus)
 
Les Arts Florissants
William Christie – karmester, csembaló, orgona
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Acis and Galatea – Masque in two acts, HWV 49a
CD 1
1-13. Act One
 
CD 2
1-17. Act Two