FőképFülszöveg:
Szerzetesek, gyermekorvosok, emberjogi aktivisták, környezetvédők. Emberek a világ minden sarkában, akik másokért áldozzák az életüket. És akiket sorban utolér a végzet.
Rejtélyes körülmények között halnak meg és mindannyiuk hátán beégetett számjegyeket találnak. Az Interpol riasztja a koppenhágai rendőrséget, mert nagy a valószínűsége, hogy a következő haláleset Dániában következik be. Niels Bentzon túsztárgyaló kapja a feladatot, hogy felkutassa és figyelmeztesse azokat az embereket, akik beleillenek a sorba, s ezért veszélyben lehetnek, különös tekintettel az éppen zajló klímacsúcs résztvevőire. De ki szolgált rá, hogy jó embernek nevezzék? Niels hamar ráébred, hogy a jók sem annyira jók, mint elsőre gondolnánk. Nem tudja, mihez kezdjen, ám ekkor találkozik Hanna Lund asztrofizikussal, és a helyzet gyökeresen megváltozik. Hanna ugyanis az áldozatok hátába égetett számjegyekben rendszert vél felfedezni - méghozzá elég különös rendszert...

Részlet a regényből:
Első rész
A halottak könyve

Oh föld, az én véremet el ne takard,
és ne legyen hely az én kiáltásom számára!
Jób 16,18

Szüntelenül halnak meg emberek. Gyakran kórházakban. Ezért volt a terv zseniális. Egyszerű, szinte banális:

Az orvosok tudomására jutott valamennyi halálközeli élményt igazolni kellett. Hogyan? A baleseti osztályokon természetesen. Az ott történtek egységes mintázatot alkottak: az emberek, akiknél beállt a klinikai halál, akiknek leállt a lélegzése, akiknek a szíve már nem vert tovább, lebegve felemelkedtek. A mennyezetről néztek le saját magukra. Sokszor olyan részletekről számoltak be utólag, amit az agy nem lehetett képes a halál utolsó mámorában felfogni. Hogy miként döntött fel egy orvos egy vázát, mit kiáltott a nővérnek, ki lépett be a kórterembe, és mikor távozott. Néhányan azt is meg tudták mondani, mi történt a szomszédos helyiségben. Ám a jelenséget az egybehangzó vallomások ellenére nem lehetett a tudomány kereteibe illeszteni. Ezen változtatni kellett.
A baleseti sebészet, az intenzív osztály, a traumatológia – ahol a leggyakoribb az újraélesztés – volt a kísérlet helyszíne. Egy globális kutatás keretében apró polcokat szereltek fel a kórtermekbe. Apró polcokat közvetlenül a plafon alá. Ezekre képeket és illusztrációkat helyeztek, melyeket alulról nem lehetett látni. Csak föntről.
Agnes Davidsen a dán csapat tagja volt. Az orvosok nevettek a terven, de nem ellenezték. Csak fi zessék a kutatók a polcok felszerelésének költségét. Agnes ott volt azon a napon, amikor felfúrták a polcokat a koppenhágai Rigshospitalet falaira. Ő maga fogta a létrát a lezárt borítékkal felmászó betegszállító alatt, és ő volt, aki lekapcsolta a villanyt, mielőtt feltörték a borítékokon a pecsétet, és kihelyezték a képeket a polcokra. Csak a központ tudta, mit ábrázolnak. Senki másnak még csak sejtése sem lehetett róla. A háttérben ment a tévé. A koppenhágai klímacsúcs előkészületeiről tudósítottak. Nicolas Sarkozy francia elnök azt nyilatkozta, hogy Európa számára elfogadhatatlan, hogy a Föld hőmérséklete két százaléknál többel emelkedjék. Agnes a fejét csóválta, miközben segített összecsukni a létrát. Teljes őrültségnek hangzik, amikor így fogalmaznak, gondolta. Elfogadhatatlan. Mintha mi, emberek, képesek lennénk egy hőmérsékletszabályozó tekergetésével beállítani a Föld hőmérsékletét.
Megköszönte a betegszállító segítségét, és a mennyezet alatti polcot nézte. Most már csak várni kell a kórház telefonhívását, hogy valaki meghalt ebben a teremben.
Még visszatér.

1.
Yonghegong-templom, Peking (Kína)

Nem a talaj rázkódása ébresztette fel. Ahhoz már hozzászokott. A metróvonal éppen a Yonghegong-templom alatt futott, és folyamatosan összeomlással fenyegette a kínai főváros közepén magasodó háromszázötven éves épületegyüttest. Arra kelt fel, hogy valaki vagy valami fölé hajol, miközben alszik. Figyelte. Biztos volt benne.
Ling szerzetes felült az ágyban és körbenézett. A nap még csak most nyugodott le, a fájdalom korán ágyba kényszerítette a férfit.
– Van itt valaki?
A fájdalom átjárta a testét. Képtelen volt megállapítani, hogy a hátával, a gyomrával vagy a mellkasával van-e baj. Jól hallotta a lenti templomban beszélgető fiatal szerzeteseket – az utolsó nyugati turisták kifelé tartottak.
Ling a fájdalom ellenére felállt. Továbbra is az volt az érzése, hogy van valaki a teremben. De nem látott senkit. Nem találta a szandálját, így mezítláb botladozott a kőpadlón. Hideg volt. Talán mindjárt agyvérzést kapok, gondolta. Nehezen vette a levegőt. Nyelve megduzzadt, tántorgott. Egy pillanatig úgy tűnt, kicsúszik a talaj a lába alól, de tudta, talpon kell maradnia. Ha most elesik, újra már nem kel fel. Mély lélegzetet vett, és perzselő érzés futott végig a légcsövén egészen a tüdejéig.
– Segítsenek – próbált meg kiáltani. De hangja túl gyenge volt, senki sem hallotta. – Segítség!
Kilépett egy keskeny, nyirkos folyosóra, majd bement egy másik terembe. Sápadt, narancssárga napfény hatolt át a tetőtéri ablakon. A férfi a testét tanulmányozta. Nem látott rajta semmit. Semmi a karján, a hasán vagy a mellkasán. Kíméletlenül beléhasított a fájdalom, amitől szédülni kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét. Feladta a küzdelmet és alámerült a sötét, határtalan szörnyűségbe. Később szemvillanásnyi nyugta lett. A gyötrelem apró hullámokban érkezett, és minden hullám erősebb volt a korábbinál. Most kapott egy lélegzetvételnyi időt.
Reszkető kézzel kihúzta a fiókot, és tapogatózó mozdulatokkal átkutatta. Végül megtalálta, amit keresett: egy kicsiny, gravírozott zsebtükröt. Belenézett. Egy rémült arc. Ling kissé felhúzta ruháját, és a dereka mögé tartotta a tükröt, hogy megnézhesse a hátát. Elakadt a lélegzete.
– Te jó ég! – suttogta, és elejtette a tükröt. – Ez micsoda?
Egyetlen választ kapott csupán: a padlón darabokra törő tükör csörömpölését.

A falra szerelt régimódi érmés telefon egyáltalán nem hasonlított egy könyörületes angyalhoz, de ez volt az egyetlenegy lehetősége. Odavonszolta magát. A fájdalom új hulláma megállásra késztette. Egy örökkévalóságnak tűnt. Kinyitotta a szemét, felnézett a pénzbedobós készülékre, és szívből kívánta, hogy működjön. A hatóságok előírták, hogy mindenhol telefont kell elhelyezni, hogy az idelátogató turisták segítséget hívhassanak, ha történik velük valami. Ugyanezen okból függesztették ki a segélyhívó számot egy jól látható helyre, a készülék mellett meg egy érmékkel teli kaspó állt. Ling kinyújtotta a kezét, és megpróbálta elérni az edényt. Megfogta a szélét, de elveszítette az egyensúlyát, és inkább elengedte, hogy a falnak támaszkodhasson. Cserépdarabok és érmék a földön. Ling tétovázott. Úgy tűnt, nincs más választása. Le kell hajolnia. Valóban az lesz utolsó evilági cselekedete, hogy lehajol az apró, fényes érmékért, amikor élete nagy részét arra áldozta, hogy lemondjon róluk? De még nem akart meghalni. Remegő kézzel felvett egy érmét, bedobta a telefonba, és tárcsázta a falra kitett háromjegyű számot.
Aztán várt.
– Gyerünk már, gyerünk! – nyögte panaszosan.
Végül egy női hang szólt bele.
– Központi segélyhívó.
– Segítsenek!
– Mi történt? Honnan telefonál?
A hang a vonalban nyugodt és szenvtelen volt. Szinte gépies.
– Égek. Ég…
Ling elhallgatott és megfordult. Volt valami, amiben egészen biztos volt. Valaki szemmel tartja. Hunyorított, de ez nem segített, így sem látott senkit. Ki akarna ilyet tenni vele?
– Tudnom kell a tartózkodási helyét – mondta a nő.
– Segítsenek…
Minden egyes kimondott szó újabb fájdalomhullámot indított útjára a hátából a torkán keresztül a duzzadt nyelvéig.
A nő kedvesen, de határozottan félbeszakította.
– Hogy hívják?
– Ling. Ling Cedong, én… Segítsenek! A bőröm… ég!
– Cedong úr… – A hang most már türelmetlen volt. – Hol van?
– Segítsenek!
Hirtelen megakadt. Egyszerre úgy érezte, összetört benne valami. Mintha a világ hátrált volna egy lépést, és magára hagyta volna a valótlanság állapotában. A hangok eltűntek. Az udvaron felharsanó nevetés. A zaj a telefonban. Némán állt az idő. Egy új világban találta magát. Vagy egy másik univerzum küszöbén. Vér folyt az orrából.
– Mi történik? – suttogta. – Minden olyan csendes.
Ebben a pillanatban eleresztette a kagylót.
– Halló? – jött a gépies hang a készülék alatt himbálódzó kagylóból. – Halló?
De Ling nem hallotta. Tett néhány tántorgó lépést az ablak felé. A párkányon álló három poharat nézte. Az egyikben víz volt – talán segíthet. Fel akarta venni, de nem tudta rendesen megfogni. A pohár így az ablakon túl az udvar kövén végezte egy csörrenéssel.
Kintről felnéztek a szerzetesek. Ling megpróbált jelezni nekik. Látta a mozgó ajkakat, de nem hallott semmit.
Érezte, hogy csorog az orrából a vér, a szájában érezte az ízét.
– Te jó ég! – nyögte. – Mi történik velem?
Egy pillanatra az a képzete támadt, hogy valaki ki akarja radírozni. Mintha bábu lenne egy másik ember álmában, egy emberében, aki ébredezik. És nem tehetett ellene semmit. A hangok nem léteztek körülötte. Összecsuklott. Hanyatt vágódott, majd felnézett. Teljes csönd vette körül. Aztán elmosolyodott és kinyújtotta a kezét a levegőbe. Ahol egy másodperccel ezelőtt még a plafon volt, most szabad kilátás nyílt az esti égbolt első halvány csillagaira.
– Olyan nagy a csönd – mormolta. – A Vénusz. És a Tejút.

A szerzetesek beözönlöttek a szobába és fölé hajoltak. De Ling nem látta őket. Kinyújtott karja elernyedve hullott alá. Szája szeglete mosolyra húzódott.
– Megpróbált telefonálni – emelte fel az egyik szerzetes a telefonkagylót. – A központi segélyhívónak.
– Ling! – szólongatta a legfiatalabb szerzetes, aki csupán egy nagy gyerek volt. – Ling! Hallasz engem?
Semmi válasz. A fiatal szerzetes felnézett a többiekre.
– Halott.
Mindannyian elnémultak. Fejet hajtottak egy pillanatra. Többeknek könnyes volt a szeme. A legidősebb szerzetes törte meg a csendet.
– Hozzátok Lopönt! Nincs sok időnk.
Az egyik a fiatal fiút akarta küldeni, de a legidősebb szerzetes nem hagyta.
– Nem, te menj érte. A fi ú még nem élt át ilyet. Hadd maradjon, hadd tanuljon.
A szerzetes elfutott, és a fi ú a legidősebb társára nézett.
– Mi lesz most? – kérdezte aggódva.
– Phowa. Tovább kell juttatnunk a lelket. Rövidesen itt lesz Lopön.
– Phowa?
– A phowa továbbsegíti a lelket. A testen és a fejen át. Csak néhány percünk van.
– Mi lesz, ha elkésünk?
– Nem fogunk. Lopön hamarosan itt lesz. Gyertek, segítsetek! Nem feküdhet itt.
Senki sem mozdult.
– Fogjátok meg! – A fiú és a két másik szerzetes Ling lábához lépett.
Felemelték a holttestet, és az ágyra tették.
Kissé az oldalán feküdt. Amikor a legidősebb szerzetes teljesen a hátára akarta fordítani, valamin megakadt a szeme.
– Mi ez? – kérdezte.
A többiek odamentek és a testre meredtek.
– Nézzétek! Ott a hátán.
Mindannyian a halott fölé hajoltak.
– Mi ez? – kérdezte a fi ú.
Senki sem válaszolt. Csak csöndben álltak, és a Ling szerzetes hátán megjelent különös jelet nézték. Válltól vállig ért, és le a hát közepéig. Mint egy tetoválás vagy egy bőrbe sütött pecsét.
Vagy mintha valami megégette volna.

A Kiadó engedélyével.