FőképFülszöveg:
Khton - a pokolbolygó, a kárhozottak világa, az emberlakta univerzum legszörnyűbb fegyenctelepe, ahol a javíthatatlan bűnözők életfogytig robotolnak a föld alatti gránátkristály-bányákban, egyetlen általuk választott felszerelési tárggyal, a szabadulás minden reménye nélkül. Atont, az arisztokrata telepescsalád sarja egy tiltott szerelem miatt kerül ide - ha ugyan szerelemnek lehet nevezni azt a kéjvágy és gyűlölet között ingadozó érzést, mely a gyönyörű, titokzatos szirénhez fűzi, akit sem megszerezni nem képes magának, sem megszabadulni tőle. Amikor alászáll az alvilágba, Aton nem fegyvert vagy szerszámot visz magával, hanem egy könyvet, vezérlő kalauz gyanánt. Ifjúkori naivitása rég a múlté, a világűrben átélt viszontagságok keménnyé és viharvertté edzették; s bár a Khton mélyéről köztudomásúlag nincs menekvés, neki föltett szándéka, hogy megszökik és szembenéz a rejtélyes szépséggel, akinek végzetes és érthetetlen vonzereje ide juttatta őt...
 
"Mítosz és költészet, kalandregény és szimbolizmus ötvözete - olyan erőteljes, hogy szinte szétveti a könyvet, de művelt, eredeti és szórakoztató." (Publishers Weekly)

Részlet a regényből:
A Khton a kárhozottak börtöne volt, akit ide küldtek, az elkárhozott, akár megérdemelte, akár nem. Törvényesen halottnak minősült: senki sem szökött meg a Khtonról.
A börtön mélyen, egy titkos bolygó természetes barlangrendszerében volt, örökre elzárva a csillagoktól. Nem voltak cellák, sem őrök; csak az emberi birodalom élő hulladékai, akik elképzelhetetlen gazdagságban haldokoltak. Mert a Khton gránátkristály-bánya volt. Az egyes kövek közepes értékét óriási számuk egyenlítette ki. Az üzlet a következőképpen működött: minden huszonnégy órában egy étellel teli lift ereszkedett le, aztán felfelé már gránátok százaival megrakva indult. Ha az értékük nem volt elegendő, a következő szállítmánnyal kevesebb élelem érkezett.
Aton ennyit tudott a Khtonról, nem többet, mint bármely más szabad ember. Nemsokára megismeri majd a másik oldalát is, a lenti világot. A zárt ketrec megrázkódott, ahogy a bolygó tüzes gyomrába ereszkedett, és Aton együtt reszketett vele. Érezte, hogy emelkedik a hőmérséklet; az orrát csípte saját testszaga.
A lehetetlenről álmodom? – gondolta. Bolondság volna szökésről ábrándozni, csak mert hallottam valami pletykát az űrben? Visszatérés a halálból. Szabadság. Talán még… befejezés is?
A mozgás abbamaradt. Az ajtó bömbölő sötétségre nyílt.
Forró levegő áradt be rajta, nyomasztó, fojtogató. Az izzadság eláztatta könnyű egyenruháját.
Aton tudta, hogy nincs más választása, így kilépett a homályba.
– Odébb! – üvöltötte egy hang a fülébe. Durva kezek lökték félre. Könyvével a hóna alatt a terem közepére botladozott. Alig tudta kivenni az emberi alakokat, akik elhaladtak közte és a felvonó kivilágított belseje között.
Halkan dolgoztak; hárman közülük ládákat cipeltek ki onnan, és a legközelebbi fal mellé halmozták őket. Amikor a lift kiürült, óvatosan kisebb fémdobozokat helyeztek el benne.
Egyikük becsapta az ajtót, elvágva a fény útját. A gránátkristályok, gondolta Aton. A férfiak tagbaszakadtak voltak, hosszú hajúak, szakállasak, meztelenek, és mindegyikük valami zsákféleséget hordott a htán. A gyér fényben a látvány meglehetősen groteszk volt; Atont púpos trollokra emlékeztették.
A teremben a zaj olyan nagy volt, hogy nem hallotta a lift emelkedését, de tudta, hogy a külvilággal való egyetlen kapcsolata eltűnt. Immár a Khton kegyelmére volt bízva.
Azért volt némi világosság – furcsa, zöldes fény fröcskölt szét a teremben. A falakból és a mennyezetbőll áradt, mintha foszforeszkált volna. A szeme hozzászokott, és most már képes volt tájékozódni.
A férfiak közelebb léptek hozzá.
– Új arc, mi? Nevet.
– Aton Öt.
– Öt?
– Ez van.
Átgondolták, és úgy méregették az idegent, akár egy farkasfalka.
– Rendben, Öt. Itt az eligazításod. Idelent nem kérdezünk. Nem válaszolunk. Nem érdekel, miért ítéltek el, csak ne kövesd el még egyszer. Ne keveredj bajba, tedd a dolgod, és boldogulni fogsz. Megértetted? – Várták a reakcióját, keményen, ragadozók módjára.
– Hol tudok…?
Az egyik férfi előrelépett, és meglendítette nyitott kezét. Aton ösztönszerűen hárította az ütést felemelt alkarjával. Hajszálnyit késett vele, és a tenyér olyan erővel találta arcon, hogy belecsendült a füle. Hátrált egy lépést.
– Mi a…?
– Törődj a magad dolgával. Nem szólunk kétszer.
Aton dühösen visszakozott. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy viszonozza a jótanácsot. Akkor mindhárommal meg kellene küzdenie, valószínűleg egyszerre. Ezt akarták? Ám növekvő dühe mögött ráébredt, hogy a javaslat jó volt. Ne keverj bajt, legalábbis addig, amíg ki nem ismered magad. Nem lett volna értelme idelenti tartózkodását verekedéssel kezdenie. Lesz még arra idő később is. Bólintott.
– Jó – mondta a férfi. Felnevetett. – Emlékezz! Mind együtt halunk meg.

A Kiadó engedélyével.